Kö­zé­pütt a cím­ben egy gra­fi­kus szív-elem, a fő­cím­dal­ban szop­rán­hang: mint­ha az RTL Klub si­ker­ope­rá­ját klónozták volna… A ha­zai te­le­ví­zi­ó­zás tör­té­ne­té­nek leg­drá­gább pro­duk­ci­ó­já­val pró­bál­ja ma­gát a ver­seny­tár­si hát­rány mo­csa­rá­ból ki­rán­gat­ni a TV2. És meg­áll a münchauseni kép, mert a tematizálás leg­alább­is ha­já­nál fog­va elő­rán­ga­tott. Megint kór­ház­ban já­runk, de nem a pro­fi chi­ca­gó­i­ban (Vész­hely­zet), nem is a bá­jos fe­ke­te-er­de­i­ben (Schwarzwald-klinik), és szo­ci­a­lis­ta szap­pan-har­mat­csep­pe­ket sem ta­lá­lunk itt, mint a cseh­szlo­vák lidiceiben (Kór­ház a vá­ros szé­lén). Több mint egy­mil­li­árd pen­gő­ért to­vább­ra sincs ma­gyar Udo vagy Blazej, bár még a csigakettes pszeudointézmény, a Csil­lag­vi­rág Kli­ni­ka ve­ze­tő­jé­nek tel­je­sít­mé­nye kap­csán le­het a kritizőrnek a leg­ke­ve­sebb Sova. Ma­gya­rán Gaz­dag Ti­bor mint szí­nész rend­ben van, csep­pet sem Ross. Vi­szont ci­ki, hogy a töb­bi­ek még gyat­rább­nak tűn­nek egy szín­mű­vész je­len­lét­ében. A szto­ri sze­rint Pé­ter, az ámerikás or­vos ide­ha­za a leg­jobb ma­gán­kór­há­zat akar­ja lét­re­hoz­ni. Hát, meg­lát­juk, ez csak szö­veg-e.
Ap­ro­pó, szö­veg. Mar­há­ra kí­ván­csi len­nék, mi­lyen volt Fábry dra­ma­turg­nak a Film­gyár­ban an­no, ho­gyan dol­go­zott, mert ide­ha­za alig hal­la­ni nor­má­lis pár­be­szé­det ka­me­rák előtt. A Jó­ban-rossz­ban ki­fé­sült/be­lak­ko­zott kamaszkái is po­li­e­ti­lén ke­res­ke­del­mi ma­gyart hasz­nál­nak, szer­ves anyag el­vét­ve ke­rül a sú­gó­gé­pek­re.
Ha Brinkmann prof-ka­riz­má­jú sze­mé­lyi­sé­gek, jó svá­dá­jú for­ga­tó­könyv­írók (ed­dig) nem to­long­ták túl a fil­met, raj­tuk te­hát nem lát­szik a gázsiáldozat – hagy­juk is, biz­tos hosszútávú hu­mán­be­fek­te­tés­ként kép­ze­li a csa­tor­na, hogy le­nyom­ja majd a Ba­rá­tok közt c. több­éves íz­lés­fi­ca­mot. Van vi­szont, ahol lát­szik a ló­vé: cso­mó kül­ső snitt, er­dő-me­ző, te­rep­já­ró; az­tán be­lül egé­szen nagy mű­te­rem kór­há­zi foyer-val, hi­he­tet­len szín­ben pom­pá­zó iro­dák­kal. Mond­juk, aki volt már kór­te­rem­ben, nem ezt a Vi­dám Színpad-felszereltségű, csil­lo­gó pad­lós ki­ala­kí­tást ter­vez­né, pe­dig lát­szik: volt ben­ne me­ló, és még­is, az­az mégse…
Azt el­len­ben ír­juk a be­ren­de­ző ja­vá­ra, hogy iga­zi pes­ti presz­­szót is ös­­sze­do­bott, (mű)hengeres (mű-)fallal, redvás ha­tá­sú (mű-)lambériával, és még egy rob­ba­nós Color Start is fel­dob­tak a sa­rok­ba. (Egy hibádzik csak­: a for­ga­tá­si maraton ele­jén még túl koc­kás, túl tisz­ta és túl­zot­tan ki­ége­tett­ség-men­tes az ab­rosz­ren­ge­teg.)
A kór­há­zi bü­fé­ben de­kol­tált, sző­ke mo­dell­csa­jok és a he­lyes mű­tős­cucc alatt tu­ti­ra pepitahasú skacok jön­nek-men­nek, hogy iga­zi do­ki­ra és nő­vér­ké­re nem ha­son­lít sen­ki se, az csak a vé­let­len mű­ve – meg, mert az egész­ség­ügyi­ek és a szí­né­szek is ba­ro­mi­ra el­fog­lal­tak.
Még min­dig job­ban já­runk így, ha ma­rad köz­ben va­la­ki a tes­ti-lel­ki nya­va­lyá­ink­ra kór­há­zak­ban és szín­pad­okon. Egy­elő­re ez a jó a rossz­ban.