Ge­re­ben Fe­renc: Val­lá­si és nem­ze­ti iden­ti­tás Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. Pro­tes­táns Szem­le 2003/3. szám, 113-121. o.
Ret­te­günk at­tól, hogy nem ez a leg­fris­sebb szá­ma a te­kin­té­lyes múl­tú fo­lyó­irat­nak, de köny­ves­bol­ti el­adók­kal ví­vott csa­ták után is csak ezt si­ke­rült fel­haj­ta­ni. Az iz­za­dá­sért kár­pó­tol min­ket Ge­re­ben Fe­renc ta­nul­má­nya, amely­ben kvá­zi iga­zol­va van, hogy a vi­lág ta­lán még­sem Mé­szá­ros Ta­más el­kép­ze­lé­se sze­rint mű­kö­dik. A val­lá­sos hi­tet és nem­ze­ti iden­ti­tást fel­vál­la­ló em­be­rek pél­dá­ul erős von­zód­nak az olyan ér­té­kek­hez, mint „to­le­ran­cia” és „tu­dás­szomj”. Nem vé­let­len, hogy má­sok ér­té­ke­i­re el­ső­sor­ban azok fo­gé­ko­nyak, akik vál­lal­ják, meg­be­csü­lik sa­ját iden­ti­tá­su­kat. Eb­ben a meg­be­csü­lés­ben pe­dig nap­ja­ink Kö­zép-Eu­ró­pá­já­ban Hor­vát­or­szág­tól Er­dé­lyig élen jár (ó, Kuncze Gá­bor ne hagyj el!) a ka­to­li­kus egy­ház. Ezek után kér­dez­zük sze­ré­nyen, csen­de­sen: egy­ház­el­le­nes-e vagy?

Mol­nár Ág­nes: As­­szo­nyok és csa­lád­köz­pon­tú­ság – A me­ző­gaz­da­sá­gi kis­ter­me­lés és a ne­mi sze­re­pek a kiskanizsai „sás­kák­nál”. Szá­zad­vég 2004/3 szám, 163-192. o.
Tud­juk, per­sze: ház­tá­ji, meg fó­li­á­zás, mun­ka utá­ni nö­vény­ápo­lás a Zsi­gu­li-fény­szó­ró fé­nyé­ben. A pub­li­cisz­ti­kai gyors­tal­pa­lón kép­zett ol­va­só ezek­kel a kulcs­sza­vak­kal ope­rál, ha vé­le­ményt kell nyil­vá­ní­ta­nia a Ká­dár-kor­szak fe­le­más fa­lu­si „pol­gá­ro­so­dá­sá­ról”. De mi volt előt­te, és – egy­ál­ta­lán nem mel­lé­ke­sen – mi van ma? Mol­nár Ág­nes a Nagy­ka­ni­zsa mel­let­ti Kiskanizsa ker­té­sze­i­ről írott re­mek ta­nul­má­nya meg­ad­ja a vá­laszt: bü­dös sok mun­ka, tő­ke­hi­ány és meg­ka­pasz­ko­dá­si kí­sér­le­tek tö­me­ge, az van. A dol­gok ne­he­zét per­sze itt is a nők vál­lal­ják. Ke­gyet­le­nül pon­tos hely­zet­je­len­tés a ki­tör­ni aka­ró, az elő­dök in­ten­zív zöld­ség­ter­mesz­tés­éhez sok­szor kény­sze­rű­sé­gé­ből, mun­ka­hely­ük el­vesz­té­se mi­att vis­­sza­tért em­be­rek­ről. Ha ke­zünk­ben a szám, ol­vas­suk el Bocz Já­nos ala­pos ta­nul­má­nyát a vá­ro­si és fa­lu­si pol­gár­mes­te­rek új­ra­vá­lasz­tá­sát be­fo­lyá­so­ló té­nye­zők­ről. Egy ide­ig majd azt fog­juk hin­ni, hogy ért­jük Ma­gyar­or­szá­got.

Novák At­ti­la: Csap­dák és re­mé­nyek – A ma­gyar zsi­dó tör­té­net­írás ob­jek­tív és szub­jek­tív fel­tét­elei. Szom­bat, 2005. ja­nu­ár, 4-6. o.
Meg­fon­to­lan­dó gon­do­la­tok a ma­gyar zsi­dó­ság egyik leg­szín­vo­na­la­sabb, iz­gal­mas és a bel­ső vi­tá­kat kő­ke­mé­nyen vál­la­ló lap­já­ban. Novák ta­nul­má­nya bi­zony, bi­zony föl­ve­ti az alig vizs­gált fon­tos té­mák (az or­to­do­xia, a zsi­dó po­li­ti­kai irány­za­tok tör­té­ne­te, a kü­lön­fé­le hit­köz­sé­gek his­tó­ri­á­ja) ro­vá­sá­ra nö­vek­vő holokauszt-kutatások kér­dé­sét. A szer­ző sze­rint rá­adá­sul az au­to­nóm zsi­dó tör­té­net­írás szem­pont­ját a „li­be­rá­lis” és „nem­ze­ti” narratíva – kü­lön­fé­le okok­ból – egy­aránt el­uta­sít­ja. Ber­zen­ke­dé­sün­ket le­győz­ve ol­vas­suk el még a Ha­rasz­ti Mik­lós­sal ké­szült in­ter­jút: ér­de­kes dol­go­kat (ex-ma­o­is­ta, nem ex-ma­o­is­ta?) tud­ha­tunk meg a tő­lünk fény­év­nyi­re ál­ló po­li­ti­kus-új­ság­író­ról. Az El­fo­gult­ság­ok cí­mű mé­dia­kri­ti­ka pe­dig ár­nyal­ja a kö­zel­-ke­le­ti konf­lik­tus­ról al­ko­tott ké­pün­ket, ha ed­dig ne­tán az al-jazeera.com-on szo­ci­a­li­zá­lód­tunk vol­na. Nem lá­tunk sok­kal tisz­táb­ban, de leg­alább gon­dol­ko­zunk. Né­ha kell az is.

Bónusz trekk
Glamour – ve­ze­tő nem­zet­kö­zi stí­lus­ma­ga­zin. 2005. ja­nu­ár
Olyan, mint a Cosmo, csak ki­csi­ben. Ezt ves­­szük le el­ső­re az im­már ik­sze­dik tren­di női ma­ga­zin­ról. A szo­ká­sos: le­ve­le­zé­si ro­vat „olyan a Glamour, mint egy ba­rát­nő” tí­pu­sú ol­va­sói le­ve­lek­kel, öt­ezer eurós ru­há­kat aján­ló cikkel. A biz­to­sí­té­kot a swinger klu­bok­ról szó­ló írás vág­ja csak ki: a pár­cse­rél­ge­tős szó­ra­ko­zó­he­lyek­ről szó­ló írás lel­ke­sül­ten ajánl­ga­tós („Min­den a részt­ve­vők ké­nyel­mét szol­gál­ja” stb.) hang­vé­te­le fe­lett tű­nőd­ve elő­ször az jut eszünk­be, hogy va­jon a fő­szer­kesz­tő asszonka sze­ret­né-e, ha apu be­dob­ná a kö­zös­be egy ho­má­lyos pin­cé­ben. Az­tán meg Hatchett Harry ug­rik be a Ra­vasz, az Agy és a két füs­töl­gő pus­ka­cső­ből, aki egy mé­re­tes műbránerrel ve­ri agyon a szó­fo­ga­dat­lan bű­nö­ző-be­osz­tot­tat. Ám el­hes­se­get­jük a be­lül­ről fel­tö­rő ra­di­ka­liz­must, sok si­kert kí­vá­nunk a Glamournak és vár­juk a to­váb­bi igé­nyes tény­fel­tá­rást.