Avogadro, a nemes érzések szülőanyja • Komoly a zene
Látogatni koncertet (2005. február) A megalkuvás üvegházában csodálatosan szép virágok nőnek. Én például gyűlöltem a kémiát, a kémia a megveszekedett materialisták vallása, ugyanakkor sokban hasonlít az esztétikára, mert a megtapasztalhatatlant vizslatja, ami azonban érdektelen. Mert ki látta azt a nyüves számot Avogadrón kívül, he? Jött már szembe velünk egy kettős kötés? Na ugye. (Nem szokásunk, de elhatárolódunk. – a szerk.) Ica néni, a kémiatanárunk még az oldschool verőemberek közé tartozott, ártatlan barna köpenyt viselt, rettentő fülbevalókat és végtelenül lenézte a nyomikat. Nem részletezem az órák előtti gyomorremegést, a különtanárok hitetlenkedő pillantásait, mindenkinek volt az életében Egy Ember Akitől Még Nagyon Félt: gépkocsioktató, részeg benzinkutas, Lendvai Ildikó. Nekem Ica néni jutott. Ica néni a polgári életben minden bizonnyal érző szívű édesanya volt, a zölddióbefőtt mestere, a legkedvesebb szomszéd, de az órákon ez nem jött át. Tudtam, a túlélésre egyetlen esély, ha Ica nénit operaélményeinek elbeszélésére lehet bírni. Akkor elúszik a felelés. Mert Ica néni operaőrült is volt, és az iskolai közművelődés apostola. Opportunizmusom később odáig ment, hogy operabérletet vettem, a kettes reményében. Nyolcvanas évek, Operaház. Majd Erkel Színház. Többnyire igen rossz rendezéseket láttam. Volt például egy öt és félórás Cosi Fan Tutte, zsinórpadlásról lógó rózsaszín dunnákkal, és minősíthetetlen színészi játékkal. Egy igen viharvert Tosca. Egy irtózatosan konvencionális Falstaff. Érdekes módon a balettek jobban sikerültek: ott nem kellett az énekre figyelni. Az Operák könyve ebben az időben lett a másnapi kémiafelelés legbiztosabb ellenszere – szerzőjének, Till Gézának majdnem mindent megbocsát az ember, kivéve talán fiát, a Megasztár Öveges professzorát. Először itt találkoztam a komolyzenével, és erős ammóniumszag maradt utána. Már itt is voltak olyan pillanatok, amikor csak a zenére figyelve szédület fogott el, amikor megsejthető volt valami abból, hogy miért jó komolyzenét hallgatni. Tovább cserepedvén az ember fia óhatatlanul találkozik az ember lányával, és a nemek közti kapcsolatok „imponálás” nevű fázisában van, aki raftingolni viszi az imádott nőt, van, aki a Zeneakadémiára. Mert kultúraérzékeny területen dolgozunk, és van potyajegy. Mert senki nem szereti, ha izomagyúnak vagy buta tyúknak gondolják. És elmegy akkor is, ha nincsen kedve. És amikor megérkezik, elszégyelli magát. Mert lát ugyan pulóveres akadémistákat, de rajtuk és a kottát lóbáló csokornyakkendős bácsikon is látszik, nemcsak szeretik, értik a zenét. Saját, borostyánnal benőtt kapujuk van a zene birodalmába, zárjában olajozottan forog a kulcs, és szívesen maguk elé tessékelnek bennünket. Meg sem fordul a fejükben, hogy sznobok is lehetünk, az emberiség alja. Akik nem a zenéért magáért járnak koncertre. Az igazi koncertjárók különös kaszt. Rokonszenves kisegyház tagjainak tűnnek, akik olyanok, mint bárki, szemükben ugyanakkor a kozmikus szeretet és a kíméletlenségig menő rajongás elegye. Nem kell, hogy tagjai legyünk a gigászi kisegyháznak, amelynek főpapja Karajan és Solti, és arra sincs szükség, hogy a Deutsche Grammophone legyen a jel, melyben győzni fogunk. Legyen nekünk elég az, hogy alázatos zarándokok legyünk a zene birodalma felé vezető hosszú úton. Aztán voltak más koncertek: trombitamise, rettenetes ragtime, orgona, templomi és aztán szégyenletesen későn ébredtem rá, hogy miért is kell koncertre járni: botfülűeknek és világnézeti szinkretistáknak is. Hallottam egy kamarakórust, nyolc embert, akik tíz éve énekelnek együtt és a jubileumi koncert közben, ahogy a Let the sunshine-t intonálták („Komcsi propaganda” – mondá róla John Le Carré egyik kitűnő hőse, Bill Haydon, és milyen igaza volt) és a háttérben a szlájd-só pörgött a tíz év felvételeiből. A szokott képek: alvás a buszon, koncert templomban, marháskodás farsangkor. Aláírt pólók. Megváltozott szemüvegkeretek, több borosta. Semmi különös: csak nyolc ember, akik szeretik egymást. És nem kell, hogy folyton erről beszéljenek, egyszerűen csak tudják. A zene: szeretet. Ugyanis.
|