Mert ki lát­ta azt a nyü­ves szá­mot Avogadrón kí­vül, he? Jött már szem­be ve­lünk egy ket­tős kö­tés? Na ugye. (Nem szo­ká­sunk, de el­ha­tá­ro­ló­dunk. – a szerk.) Ica né­ni, a ké­mia­ta­ná­runk még az oldschool ve­rő­em­be­rek kö­zé tar­to­zott, ár­tat­lan bar­na kö­penyt vi­selt, ret­ten­tő fül­be­va­ló­kat és vég­te­le­nül le­néz­te a nyomikat. Nem rész­le­te­zem az órák előt­ti gyo­mor­re­me­gést, a különtanárok hi­tet­len­ke­dő pil­lan­tá­sa­it, min­den­ki­nek volt az éle­té­ben Egy Em­ber Aki­től Még Na­gyon Félt: gépkocsioktató, ré­szeg ben­zin­ku­tas, Lendvai Il­di­kó. Ne­kem Ica né­ni ju­tott. Ica né­ni a pol­gá­ri élet­ben min­den bi­zon­­nyal ér­ző szí­vű édes­anya volt, a zölddióbefőtt mes­te­re, a leg­ked­ve­sebb szom­széd, de az órá­kon ez nem jött át. Tud­tam, a túl­élés­re egyet­len esély, ha Ica né­nit ope­ra­él­mé­nye­i­nek el­be­szé­lé­sé­re le­het bír­ni. Ak­kor el­úszik a fe­le­lés. Mert Ica né­ni ope­ra­őrült is volt, és az is­ko­lai köz­mű­ve­lő­dés apos­to­la. Op­por­tu­niz­mu­som ké­sőbb odá­ig ment, hogy ope­ra­bér­le­tet vet­tem, a ket­tes re­mé­nyé­ben.
Nyolc­va­nas évek, Ope­ra­ház. Majd Er­kel Szín­ház. Több­nyi­re igen rossz ren­de­zé­se­ket lát­tam. Volt pél­dá­ul egy öt és fél­órás Cosi Fan Tutte, zsi­nór­pad­lás­ról ló­gó ró­zsa­szín dun­nák­kal, és mi­nő­sít­he­tet­len szí­né­szi já­ték­kal. Egy igen vi­har­vert Tosca. Egy ir­tó­za­to­san kon­ven­ci­o­ná­lis Falstaff. Ér­de­kes mó­don a ba­let­tek job­ban si­ke­rül­tek: ott nem kel­lett az ének­re fi­gyel­ni. Az Ope­rák köny­ve eb­ben az idő­ben lett a más­na­pi ké­mia­fe­le­lés leg­biz­to­sabb el­len­sze­re – szer­ző­jé­nek, Till Gé­zá­nak majd­nem min­dent meg­bo­csát az em­ber, ki­vé­ve ta­lán fi­át, a Megasztár Öv­eges pro­fes­­szo­rát. Elő­ször itt ta­lál­koz­tam a ko­moly­ze­né­vel, és erős am­mó­ni­um­szag ma­radt utá­na. Már itt is vol­tak olyan pil­la­na­tok, ami­kor csak a ze­né­re fi­gyel­ve szé­dü­let fo­gott el, ami­kor meg­sejt­he­tő volt va­la­mi ab­ból, hogy mi­ért jó ko­moly­ze­nét hall­gat­ni. To­vább cserepedvén az em­ber fia óha­tat­la­nul ta­lál­ko­zik az em­ber lá­nyá­val, és a ne­mek köz­ti kap­cso­la­tok „im­po­ná­lás” ne­vű fá­zi­sá­ban van, aki raftingolni vi­szi az imá­dott nőt, van, aki a Ze­ne­aka­dé­mi­á­ra. Mert kultúraérzékeny te­rü­le­ten dol­go­zunk, és van po­tya­jegy. Mert sen­ki nem sze­re­ti, ha izom­agyú­nak vagy bu­ta tyúk­nak gon­dol­ják. És el­megy ak­kor is, ha nin­csen ked­ve. És ami­kor meg­ér­ke­zik, el­szé­gyel­li ma­gát. Mert lát ugyan pu­ló­ve­res aka­dé­mis­tá­kat, de raj­tuk és a kot­tát ló­bá­ló cso­kor­nyak­ken­dős bá­csi­kon is lát­szik, nem­csak sze­re­tik, ér­tik a ze­nét. Sa­ját, bo­ros­tyán­nal be­nőtt ka­pu­juk van a ze­ne bi­ro­dal­má­ba, zár­já­ban ola­jo­zot­tan fo­rog a kulcs, és szí­ve­sen ma­guk elé tes­sé­kel­nek ben­nün­ket. Meg sem for­dul a fe­jük­ben, hogy szno­bok is le­he­tünk, az em­be­ri­ség al­ja. Akik nem a ze­né­ért ma­gá­ért jár­nak kon­cert­re.
Az iga­zi kon­cert­já­rók kü­lö­nös kaszt. Ro­kon­szen­ves kis­egy­ház tag­ja­i­nak tűn­nek, akik olya­nok, mint bár­ki, sze­mük­ben ugyan­ak­kor a koz­mi­kus sze­re­tet és a kí­mé­let­len­sé­gig me­nő ra­jon­gás ele­gye. Nem kell, hogy tag­jai le­gyünk a gi­gá­szi kis­egy­ház­nak, amely­nek fő­pap­ja Karajan és Sol­ti, és ar­ra sincs szük­ség, hogy a Deutsche Grammophone le­gyen a jel, mely­ben győz­ni fo­gunk. Le­gyen ne­künk elég az, hogy alá­za­tos za­rán­do­kok le­gyünk a ze­ne bi­ro­dal­ma fe­lé ve­ze­tő hos­­szú úton.
Az­tán vol­tak más kon­cer­tek: trom­bi­ta­mi­se, ret­te­ne­tes rag­ti­me, or­go­na, temp­lo­mi és az­tán szé­gyen­le­te­sen ké­sőn éb­red­tem rá, hogy mi­ért is kell kon­cert­re jár­ni: bot­fü­lű­ek­nek és vi­lág­né­ze­ti szinkretistáknak is. Hal­lot­tam egy ka­ma­ra­kó­rust, nyolc em­bert, akik tíz éve éne­kel­nek együtt és a ju­bi­le­u­mi kon­cert köz­ben, ahogy a Let the sunshine-t in­to­nál­ták („Kom­csi pro­pa­gan­da” – mondá ró­la John Le Carré egyik ki­tű­nő hő­se, Bill Haydon, és mi­lyen iga­za volt) és a hát­tér­ben a szlájd-só pör­gött a tíz év fel­vé­te­le­i­ből. A szo­kott ké­pek: al­vás a bu­szon, kon­cert temp­lom­ban, mar­hás­ko­dás far­sang­kor. Alá­írt pó­lók. Meg­vál­to­zott szem­üveg­ke­re­tek, több bo­ros­ta. Sem­mi kü­lö­nös: csak nyolc em­ber, akik sze­re­tik egy­mást. És nem kell, hogy foly­ton er­ről be­szél­je­nek, egy­sze­rű­en csak tud­ják.
A ze­ne: sze­re­tet. Ugyan­is.