E gye­rek­ből bel­gyó­gyász lesz, akár­ki meg­lás­sa! – ju­tot­tak egy per­cen kö­zös ne­ve­ző­re La­ci­ka szü­lei, aki­nek min­den­nap­jai ez­után szi­go­rú­an a ta­nu­lás­ra kor­lá­to­zód­tak. Há­rom éven át fel­vé­te­li­zett, vé­gül a ne­gye­dik év­ben be­kö­vet­ke­zett az, hogy mi, köly­kök vis­­sza­vet­tünk pár de­ci­belt a dél­utá­ni bú­jócs­ká­ból. Pissz, La­ci­ka ta­nul! – fe­gyel­mez­tük egy­mást.

…ami­kor lá­to­ga­tó­ba ér­ke­ző; ro­ko­nok meg­kér­dez­ték, még­is mi­lyen or­vos sze­ret­ne len­ni, rö­vid gon­dol­ko­dás után ki­je­len­tet­te: fő

Nem mond­hat­nám, hogy a szó­ban for­gó me­di­kus­je­lölt gü­gye lett vol­na, bár rész­le­tes ana­tó­mia­tu­dá­sá­ra jel­lem­ző, hogy ami­kor lá­to­ga­tó­ba ér­ke­ző ro­ko­nok meg­kér­dez­ték, még­is mi­lyen or­vos sze­ret­ne len­ni, rö­vid gon­dol­ko­dás után ki­je­len­tet­te: fő. Ese­te hét­köz­na­pi volt az ak­ko­ri rend­szer­ben. Az egye­te­mi ok­ta­tás­ban részt­ve­vők szá­ma kor­lá­to­zott volt, a be­ju­tás fel­tét­elei pe­dig szán­dé­kol­tan ne­he­zek.
Ides­to­va négy éve élek Ko­lozs­vá­ron. Tíz em­ber kö­zül nyolc­nak ez jut eszé­be ró­la: egye­te­mi vá­ros. Ez ere­den­dő­en igaz is, fi­gye­lem­be vé­ve az egy fő­re eső egye­te­mek szá­mát. Öröm lát­ni reg­ge­len­te, ahogy meg­tel­nek az ut­cák si­e­tő, ál­mos, szom­jas (lásd: tu­dás, ill. macs­ka­jaj cím­sza­va­kat) di­á­kok­kal, és a „ta­nul­ni, ta­nul­ni, ta­nul­ni” szel­le­me le­beg a busz­meg­ál­lók fö­lött. Ha az em­ber úgy dönt, hogy meg­ad­ja a csá­szár­nak, ami a csá­szá­ré, és fel­pré­se­li ma­gát va­la­me­lyik, a tu­dás fe­lé tar­tó busz­ra, ez az öröm az ál­lo­má­sok szá­má­val egye­nes arány­ban csök­ken.
Né­hány nap­ja a tan­ügyi szak­szer­ve­zet fel­szó­lí­tot­ta a kor­mányt, hogy a Ro­mán Nem­ze­ti Bank arany­fe­de­zet­ének egy ré­szét bo­csás­sa áru­ba, így se­gít­ve a tart­ha­tat­lan ok­ta­tá­si hely­ze­ten. A pe­da­gó­gu­sok fa­lán egy ide­je ott lóg a Sor­bonne­-i Nyi­lat­ko­zat (1998) és a Bo­lo­gnai Egyez­mény (1999) egy-egy fény­má­solt pél­dá­nya, így nem ha­lo­gat­ha­tó to­vább a fel­ső­ok­ta­tás meg­újí­tá­sa: az os­ko­lá­kat ha­té­kon­­nyá és köz­vet­len tár­sa­dal­mi funk­ci­ó­val ren­del­ke­ző­vé kell ten­ni, cél a dip­lo­mák ál­ta­lá­nos el­is­me­ré­se, a kö­zös kreditrendszer, a mo­bi­li­tás, a kép­zé­si cik­lu­sok (alap-, ma­gisz­te­ri-, dok­to­ri-) idő­tar­ta­má­nak egy­sé­ge­sí­té­se.
A ta­nu­lás je­len­leg nem ké­pes­ség- vagy am­bí­ció­füg­gő: a tö­meg­kép­zés ko­rát él­jük. Ez – ál­lí­tó­lag – így van rend­jén az Uni­ó­ba va­ló lé­pés kü­szö­bén, azon­ban óha­tat­la­nul van­nak fur­csa­sá­gok. Ma­gya­ráz­za meg pél­dá­ul va­la­ki ne­kem, mit nyer az, aki po­li­ti­ka­tu­do­má­nyo­kat hall­gat, és mit az, aki eu­ró­pai ta­nul­má­nyok szak­ra jár? Az egy­mást le­fe­dő sza­kok kér­dé­se ta­lán még rend­ben len­ne, de ak­kor tes­sék meg­mu­tat­ni azt a jo­gi vagy ag­rár­tu­do­má­nyi ér­dek­lő­dé­sű di­á­kot is, aki anya­nyel­vén vé­gez­he­ti ta­nul­má­nya­it.
A sze­lek­ci­ós hát­tér for­má­lis­sá vált, így sok lett a hall­ga­tó. Az ál­la­mi egye­te­me­ken sok­szor a di­vat­elv sze­rint lé­te­sül­nek új sza­kok. A mun­ka­pi­a­ci ke­res­let pe­dig gyors iram­ban töl­tő­dik fel – vagy ne­héz­zé, vagy szük­ség­te­len­né té­ve a vég­zett­ség sze­rin­ti el­he­lyez­ke­dést. Lám, mind­an­­nyi­an ócsá­rol­juk az ok­ta­tás je­len­le­gi hely­ze­tét, és még­is, mind­an­­nyi­an részt ve­szünk ben­ne. Az egye­te­mek ke­re­tén be­lül lét­re­jöt­tek a ki­he­lye­zett, 3 éves fő­is­ko­lai sza­kok. De en­nek sem­mi ér­tel­me, ha a vég­ző­sök több­sé­ge le­tesz még egy évet és né­hány vizs­gát ugyan­ott, és így az ere­de­ti egye­te­mi kép­zés­sel meg­egye­ző dip­lo­má­hoz jut. Egy je­lent­ke­ző több egye­tem­re ad­ja be a pa­pír­ja­it, ez­ál­tal biz­tos­sá té­ve föl­vé­te­lét. És ak­kor még nem is volt szó a tan­dí­jas di­á­ko­kat érin­tő, hall­ga­tó­la­gos sza­bály­ról: az egye­tem­nek meg­éri, ha ná­luk na­gyobb li­kú a ros­ta. A friss dip­lo­má­sok a mi­ni­mál­bé­res mun­ka he­lyett to­vább­ta­nul­nak. A tör­vény le­he­tő­vé te­szi ér­de­kük­ben a ma­gisz­te­ri és a dok­to­ri kép­zés­ben egy­szer­re tör­té­nő rész­vé­telt. Ami már ön­ma­gá­ban el­lent­mon­dás, rá­adá­sul egy ma­gisz­te­ri dip­lo­ma na­gyobb fi­ze­tést nem sza­va­tol, bár ta­gad­ha­tat­la­nul szép. Az egyik szer­kesz­tő­ség­ben hal­lot­tam, hogy iro­dai mun­ká­ra tit­kár­nőt ke­res­nek. A ti­zen­két je­lent­ke­ző kö­zül egy volt csak­, aki nem vég­zett leg­alább két egye­te­met – de ő az­zal pró­bál­ta eny­hí­te­ni a hát­rá­nyát, hogy is­mert há­rom ide­gen nyel­vet.
El kell mon­da­nom, hogy itt- és benneélőként el­fo­ga­dom ezt az ok­ta­tá­si hely­ze­tet. Mitöbb, meg is pró­bá­lom át­lát­ni. Egy ér­te­lem­sze­rű­en hos­­szabb pe­ri­ó­dus­ra üte­me­zett, gyé­ren tá­mo­ga­tott át­ala­kí­tá­si stra­té­gi­át kény­te­len le­rö­vi­dí­te­ni a fel­ső­ok­ta­tás. Csak az a baj, hogy en­nek kö­vet­kez­té­ben job­bá­ra a le­xi­ká­lis tu­dás át­adá­sá­ban me­rül ki, a kész­sé­gek be­gya­kor­lá­sa nem je­le­nik meg a tan­terv­ben. A La­ci­ka la­bo­ra­tó­ri­u­mi mun­ká­ja, ha most len­ne hall­ga­tó, ki­me­rül­ne a fe­hér kö­peny elem­zé­sé­ben (gom­bok, elöl zseb) és egy­elő­re nem lá­tom azt a hong­kon­gi cse­me­tét sem, aki ri­tu­á­lis ön­gyil­kos­ság­ra ké­szül­ne bá­na­tá­ban, mert nem ta­nul­hat itt. Mind­ezek el­le­né­re az ok­ta­tás szint­je egy­elő­re ki­elé­gí­tő, és nincs zár­va min­den kis­ka­pu. Igaz, az ér­dek­lő­dő­nek ma­gá­nak kell vé­gig­jár­ni az ut­cát, és ko­pog­tat­ni sem fog más­va­la­ki he­lyet­te.
A mi­nap sor­ban ál­lok a bankautomatánál, pénzt sze­ret­nék le­hív­ni a kár­tyám­ról. Előt­tem idő­sebb fér­fi, asz­ta­los le­het, ki­áll az ács­ce­ru­za a zse­bé­ből. Ide­ges, nem si­ke­rül ne­ki a mű­ve­let. Se­gít­sé­get kér, szo­kat­lan ne­ki a do­log, mond­ja, a mun­ka­he­lyén nem­rég osz­tot­ták ki a kár­tyá­kat, er­re ér­ke­zik a fi­ze­té­se. Lá­tom raj­ta, hogy kis­uj­já­ban a mes­ter­sé­ge, azon felül is tud egy cso­mó min­dent, csak ép­pen ez­zel az új mó­di­val nem si­ke­rült még meg­ba­rát­koz­ni. Nem baj, mon­dom, gya­kor­lat te­szi a mes­tert, hi­á­ba, ro­ha­mos a fej­lő­dés, ugye, meg­mu­ta­tom ne­ki. Két­szer is, hogy meg­je­gyez­ze. Bó­lo­gat, hogy jó, nem fog­ja rá­ír­ni a kó­dot a kár­tya hát­lap­já­ra. Kü­lön hord­ja a tár­cá­já­ban, ne­hogy de­mag­ne­ti­zá­lód­jon. Mi­u­tán odébb lép, fog­nék a ma­gam dol­gá­hoz. Az el­né­ző mo­soly még min­dig ott az ar­co­mon. De a hü­lye ban­kom megint vál­toz­ta­tott va­la­mit a rend­sze­ren, alig tu­dok ki­iga­zod­ni. Csak rém­lik, hogy hal­lom az asz­ta­lost: – Ér­tem, ér­tem, hogy vil­lany­mo­tor, de mi hajt­ja?