Koncertterem terem
Zengő masztaba (2005. február) 2005. január 8-án Kocsis Zoltán intésére, Mozart-komponálta kottafejek megszólaltatásával elkezdődött a Nemzeti Hangversenyterem akusztikai hangolása. Rost Andrea énekelt, a Filharmonikusok kedvükre játszottak, a pózoló-fülelő Gyurcsány körül senki, Orbán, az alapkősüllyesztő meg lépni nem tud a népektől. Egy nyaksálas bohém építész pedig most is ott sertepertél, ahelyett, hogy elterülne a pasztell-zöld bársonyszékben, és elégedetten csettintgetve lokátorozná körbe gyönyörű, juharfa termét: ő Zoboki Gábor. – Pontosan mit is terveztél Te ezen? Mert mindent nem tervezhettél! – Tudod, ez úgy van, hogy felkérésre szül az ember egy koncepciót, azt az irodájával, a legszűkebb körben átbeszéli, aztán irányítani kezd. A monstre építészet nem demokratikus munka, százfős alkotói csapattal dolgozni, ütközni, akusztikusokkal, építészekkel, statikusokkal, gépésztervezőkkel, díszvilágítás-tervezőkkel, ajaj. A lágymányosi híd és Ferihegy légcsatornájában áll a Művészetek Palotája, ezer szempontnak kellett megfelelni, száz rezonanciának ellenállni. Nemcsak alkotója vagyok a koncepciónak, karmestere is. Ez a legnehezebb, hogy kreativitáson túl szervezőkészséged is legyen, erőd is maradjon. Erre vagyok a legbüszkébb: egyben tartottam a tervet, meg a gárdát is. – Ekkora munkát kapni: korai felvétel a Parnasszusra, vár Gaudi, meg a többiek, és most már mindig nagyot csönget a kassza? Vagy fuccs, mert leálltál szöszölni? – Nem, a magyar piacon nem ez van. Hogy egy eszméletlen jó házat tervezel, és aztán folyamatosan cseng a telefon. Nem, inkább az utóbbi az igaz, a fuccs. Elhúz melletted az élet, egy ilyen feladat ledugózza az öszszes munkádat. Kiüt a piacról… – …na bumm, nincs több családi ház, neobarokk Pósa-ház-áttervezés Veszprémben, de lesz cserébe más, nem?… – …persze, jönnek más típusú felkérések, és ami érdekes, hogy a sajátosan magyarral ellentétben dimenziót váltasz, bekerülsz az európai forgatagba, és esetleg onnan találnak majd meg. Ha erővel bírod… Én is úgy élem meg, hogy hihetetlen lehetőséget nyertem a pályázatommal, ekkora munkám nemigen lehet már a pályán, százévente egyszer építtetnek ekkora kulturális komplexumot. – Azt hogy dolgozod fel, hogy kívülről sokan „lebetonkockázzák” a műved, s hogy belül meg beájulnak, olyan szép és hatásos? Csakhogy be már korántsem jutnak annyian. – A legtöbb ember elég hamar elintézi az épületet: autón, más járművön zakatol el mellette. – Miért nem terveztél szebbet? Amit kilométerekről és autóból is azonnal szerethetnek? – Több oka is van. Egyrészt a Nemzeti Színház eklektikus, finom tömege mögött csak az mutat jól, ha egy masztaba tömbjével állok elő. – Misztaba? – Masztaba, egyiptomi sír. A másik, hogy operai igényű főhomlokzatot az ember nem építhet híd tövébe, ide értelmetlen cizellált tömeget tervezni, úgyis távolról néznek rá, tehát minek? És még valami: jó pár épület most nő majd ki a földből. Ha azok is elkészülnek, masszív karéj veszi körül az ékszerdobozt. – Na jó, de az miért van, hogy a valóban pazar koncertterem széksoraiba nem sikerült egyforma árnyalatú huzatot találni? Vagy ezek jelölt székek? Odaül a tűzoltó meg az orvos? – Jovánovics Györggyel azt találtuk ki, hogy mivel a gipszdíszek öntése se eredményez teljesen azonos árnyalatot, hát legyen tarka a széksor is, mint az erdei aljnövényzet, amit annyira szeretek. Így lett, öt különféle zöld bársonyt választottunk ki. – Te jó Isten, más meg azon dühöng, ha nem talál teljesen azonos színt! – Áh, az én gondolkodásom is barokkos, az ösztöneim is onnan valók, a házaim is ezt tükrözik. Nem a jelenben élek, legalább száz évvel hátrább. – Nem hisz téged a szakma bolondnak, hogy ekkora faxnit csinálsz a teremakusztikából? Cipősdoboz betonból, fából, rosszul nem szólhat, ámen. Te meg röpködsz négy éve New Yorkba… – Amikor az ARTEC-hez először elvetődtem a rajzaimmal, és mögöttem billegett az Empire State Building, és körbevettek az amerikaiak, kipirosozták a vonalaimat, hát olyan volt, mint egy doktori védés. Russel Johnson zengőkamrás rendszere mégis megérte a munkát, a sok egyeztetést, újratervezést. Késhegyig menő vitát folytattunk csak azon, milyen szögben találkozik a zenekari árok és a hátsó fal… Persze, hogy a szakma hülyének néz. Egész évben hangoljuk majd a mozgatható kamrákat, mert ez a terem inkább hangszerhez hasonlít. De bocsánatos a bűnöm, hisz ismerik a zenei vénámat, tudják, mitől vagyok flúgos. Mindegy, pár igazi baráton kívül úgysincs Magyarországon építészeti kritika… Kocsis Zoli visszaigazolása többet jelent, odaszólt Johnsonnak, nem is nekem, hogy „Russel, felejtsd el a luzerni termedet.” – Ez az agg úr hallaná a tutit? Nyolcvan felett, meszes füllel, dobhártyával, New Yorkból? – Russel három hónapja itt bérel lakást. Érdekes, tényleg nagyot hall, de a zenét másképp érzékeljük, tökéletesen ért ő is minden hangot. És három saját nevelésű asszisztense segíti. – Utolsó kérdés: csalódnék, ha nem léptetnéd fel itt a kórusod, amit eretnek építészként vezetsz… – Ó, jelentem: mindenkit megelőzve december 11-én próbát tartottam itt. Előtte csak parkettás „basszisták”, meg jó torkú vasbetonszerelők élvezték a félkész hangzást. Én, a tervező vettem el a terem akusztikai szüzességét!
|