Kezd­jük ott, hogy éle­tünk­ben elő­ször Strasbourg-ban kö­töt­tünk nyak­ken­dőt? Vagy, hogy itt jöt­tünk rá: a kir (egy­ötöd ribizlilikőr, négy­ötöd fe­hér­bor) meg­in­gat­ha­tat­lan gaszt­ro­nó­mi­ai po­zí­ci­ó­ja egy fon­tos­ko­dó kö­zép­ha­ta­lom ra­gasz­ko­dá­sa az őt nag­­gyá te­vő de­ka­den­ci­á­hoz? Mond­junk csak an­­nyit, hogy fran­cia is­me­rő­se­ink ked­ve­sen fi­gyel­mez­tet­nek min­ket ma is érez­he­tő el­zá­szi ak­cen­tu­sunk­ra, amit mi – egy rö­vid ide­ig tar­tó szé­gyen­ke­zés után – a sa­ját, különbejáratú másságunként büsz­kén vál­la­lunk?
Strasbourg, bár hos­­szas fran­cia–né­met ját­szó­dás után már vég­leg Fran­cia­or­szá­gé, vonz­za a meg­fon­tolt ké­nye­lem vi­lá­ga és egy el­sül­­lyedt At­lan­tisz után két­ség­beeset­ten vá­gyó­dó ma­gyart. Hi­szen itt még is­me­rik az almásrétest, szép szám­mal akad­nak pro­tes­tán­sok. A tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tok ad­ta ér­zé­keny­ség mi­att ke­vés­sé há­bo­rod­nak föl azon a jel­leg­ze­te­sen ma­gyar ne­u­ro­ti­kus tü­ne­ten, hogy be­csá­pol­va Kogutowicz Ma­nó tér­kép­ét akar­juk bo­rot­va­hab­bal rep­ro­du­kál­ni az if­jú­sá­gi szál­lás fo­lyo­só­ján. És Abrudbánya, Nagyenyed meg Gyu­la­fe­hér­vár is va­la­mi ha­son­ló le­he­tett vol­na ki­csi­ben, ha Traianus és Decebal nem pa­ran­csol­ja meg az ő nép­ének, hogy már­pe­dig a be­ton és a DAC te­her­au­tó az egyet­len hi­te­les je­le a mo­dern­ség­nek.
A la­tin és a ger­mán kul­tú­ra kö­zött le­be­gő vá­ros iden­ti­tá­sát meg­ért­jük, ha el­lá­to­ga­tunk a szin­te tel­jes egé­szé­ben fa­vá­zas szer­ke­ze­tű há­zak­ból ál­ló Petite France-ba, ame­lyet XIV. Lajos túl­csor­du­ló to­le­ran­ci­á­já­nak kö­szön­he­tünk (a Fran­cia­or­szág­ból el­űzött hu­ge­not­ták itt te­le­ped­tek meg az ak­kor sza­bad bi­ro­dal­mi vá­ros jó­vol­tá­ból). Hosszú idő telt el ad­dig, amíg a nyu­gat-eu­ró­pai tör­té­ne­lem el­kez­dett ha­son­lí­ta­ni Gyurcsány Fe­renc békességcentrikus vi­lág­szem­lé­le­té­re. Von­juk ma­gunk­ra a mo­der­nek ha­rag­ját, mi sze­ret­jük a vö­rös vogézeki ho­mok­kő­ből épült ka­ted­rá­list, ame­lyet két­száz­öt­ven éven ke­resz­tül épít­tet­tek a szor­gal­mas pol­gá­rok, s amely a XIX. szá­za­dig a ke­resz­tény­ség leg­ma­ga­sabb temp­lo­ma volt. Sten­dhalt meg­döb­ben­tet­te a dóm mo­nu­men­ta­li­tá­sa, Goe­the pe­dig nem tu­dott be­tel­ni szép­sé­gé­vel. Mi sem tu­dunk, ha azok­nak az épí­tő­mes­te­rek­nek a hi­té­re gon­do­lunk, akik a ma­gas­ban, a lent­ről szem­lé­lő­dő em­ber szá­má­ra lát­ha­tat­lan he­lyen is mű­vé­szi gond­dal fa­rag­ták a víz­kö­pő­ket. Nem te­he­tünk ró­la, de az egyik min­ket ha­tá­ro­zot­tan Pa­ta­ki Atusra em­lé­kez­tet (mí­nusz pár­du­cos ci­ca­nad­rág), s ami­kor hal­la­ni vél­jük, hogy „min­dent itthagyok, mit Mis­kolc ad­ha­tott”, ma­gunk is meg­ré­mü­lünk. Si­pirc el.
A vá­ros meg­lep és el­bű­völ, kis csa­tor­nái, nyu­go­dal­mas te­rei, bu­tán ti­pe­gő ga­lamb­jai, ott­ho­nos sö­rö­zői, bicikliző, fran­ci­á­san ka­cér és né­me­te­sen sző­ke női tesz­nek ar­ról, hogy ott­hon érez­zük ma­gun­kat. Az Orangerie, a na­rancs­kert ki­vá­ló­an al­kal­mas ar­ra, hogy ma­gun­kat meg­fá­radt Krúdy Gyu­lá­nak kép­zel­ve ül­dö­gél­jünk egy pa­don, hall­gas­suk a jól tar­tott, El­zász jel­kép­ének szá­mí­tó gó­lyák ke­le­pe­lé­sét s vár­juk a ha­lál vagy Majmunka ér­ke­zé­sét. Az Eu­ró­pa Ta­nács és az Eu­ró­pai Par­la­ment épü­le­tei köz­vet­len kö­ze­lé­ben az Orangerie olyan, mint a ren­de­sen táp­lál­ko­zó és önál­ló­an ka­ki­ló gye­re­kek álom­or­szá­ga egy os­to­ba Dis­ney-film­ben. Kis ál­lat­kert (mond­juk a maj­mok lát­vá­nyo­san unat­koz­nak), több ját­szó­tér, mű­rom, sok zöld, vi­dá­man paj­tás­ko­dó eu­rok­ra­ták, akik úgy bujócskáznak, hogy min­dig a ka­ra­mell uni­ós szab­vá­nya­it nem tu­dó kre­tén a hu­nyó. Ilyen­kor el­né­ző­en, a klu­bon be­lü­li­ek min­den­tu­dó és sok min­dent meg­bo­csá­tó mo­soly­gá­sá­val je­lez­zük, hogy bár ért­jük a tré­fát, nem sze­ret­jük. Ne­künk az Unió még je­lent va­la­mit, ki nem áll­hat­juk, ha csú­fot űz­nek be­lő­le.
S hogy a kon­zer­va­tív an­dal­gás mel­lett vég­re li­be­rá­lis ol­va­só­ink is kap­ja­nak va­la­mit, hát csa­var­juk a multikulti he­lyi vál­to­za­tát: a vá­ros fo­ci­csa­pa­ta, az RC Strasbourg (mond­juk most ép­pen ti­zen­ötö­di­kek, a hüje Pagis alig lőtt idén gólt, az em­bert szét­vág­ja az ideg) ha­zai mec­­cse­in, ha megy a sze­kér, az arab és tá­vol-ke­le­ti szár­ma­zá­sú szur­ko­ló tel­jes egyet­ér­tés­ben üvöl­ti az ős-strasbourgival elzásziul, hogy „Es geht’s los”.
Strasbourgot te­hát lát­ni kell. Strasbourgot érez­ni kell. Ha pe­dig Nyakó Ist­ván mi­nisz­ter­el­nök lesz, Strasbourgban fog­juk fő­be lő­ni ma­gun­kat.