15 éves a Tankcsapda
Decemberben koncert Debrecenben (2004. december) Tucatnyi turnéhelyszín után a cívisváros nevezetes Főnix Csarnokába költözik az a rocktrió, amelynek neve hallatán sokaknak egy ágas-bogas vastárgy ugrik be. Fiatal(os) polgárok millióinak meg a szíve dobban, a fülében pedig egy hangos ér fémes kvintben kezd ütni. Lukács Lacit nem nagyon lehet utolérni az M3-ason… körbelövöm hát kérdésekkel. – Miért Te vágtatsz árkon-bokron át Budapestre, Debrecenbe? – Mert a zenekar frontembere vagyok, nyilván én jelenítem meg a leginkább a Tankcsapdát. Ha tehát nyilatkozni kell, akkor én jövök. De például a gazdasági ügyekhez más bandatag ért, azokat ő viszi. – Lemezeitek egy ideje a Sony Musicnál jelennek meg, országos népszerűségetek megkérdőjelezhetetlen: mégsincs mögöttetek egy terheket átvevő, komoly menedzsment. – Nem így működünk. Ha akció van, és segítség kell, akkor a családjaink, a barátaink mozdulnak, s ez a koncertszervezéstől akár a lemezborító grafikájáig így megy. És jól megy így. – Mik a dalszöveg határai, hol vannak a téma korlátai? A szerelem az rendben, de ha például egy okmányirodában megváratnak, idegesítően ügyintéznek, azt simán megénekeled? Ha nem, miért nem? – A szövegek témáit én is az életből veszem, de azok nem mi vagyunk, akik idétlen rímekkel „okmányirodá”-ról és egyebekről énekelnének. Akkor a saját élményemet átformálom kissé, általánosabbá teszem. A szöveg amúgy se direkt sorírással készül nálam, egyszerűen felmerül, és itt van. De hát ezek nem is versek, csak szövegek. Költőnek Villont, József Attilát, Ginsberget nevezem, nem magamat. – Lennon most megjelent önéletrajzi könyve szerint néha 8-10 dalt írtak Paullal pár nap alatt. Nálatok ez hogy megy? – Van arra példa, hogy pillanatok alatt összerántunk egy számot, máskor meg két évig bujkál egyetlen sor a fejemben. De mondom, nem töprengek rajta sokat, mert előbb-utóbb úgyis összeáll majd. Tehát nincs állandó alkotói struktúránk, végül gyakran más lesz a szöveg a kiszemelt zenére, és fordítva. – Egy tizenöt éves zenekar is tud még lendületből zenét, szöveget szerezni? – Hogyne. Nemrég a próbán játszott valaki egy témát, beszálltak a többiek, gyűrtük egy darabig, aztán már a végén voltunk, és meg is állapítottuk, hogy ácsi, enynyi. Pont ennyi, és pont. – Meddig él egy Tankcsapda-típusú zenekar? A giccspapák, popdívák elpusztíthatatlanok, de a rockerek vajon? – Nem tudom elítélni a sokáig színpadon maradókat. Ha Benkő Laciékat nézem, rajtuk is a koncert izgalmát, örömét látni. Az Omega már rég nem létezik úgy, mint rendszeres zenekar, de a Rolling Stones-ra vagy a Deep Purple-re is igaz ez, mégis van létjogosultsága, és persze, sikere is a fellépéseiknek. Tehát ameddig örömet jelent zenélni és a közönség elé állni, addig szerintem biztosan nincs baj. Ha pedig eljön a búcsú ideje, azt nyilván érezni fogjuk. – Mindenki azt szokta hinni, nyilatkozni a ti korotokban, hogy tudni fogja, mikor jár majd el az idő felette, aztán mégis, végeláthatatlanul csinálja tovább… – Abba a hibába mi nem fogunk beleesni. Jó, majd csak figyelj. De nem ma lesz! – Utolsó rosszmájú kérdés: sosem érezted még, az ezredik buli nehezebben induló elején se, hogy hiába, egy rocktrió nem képes igazán látványos lenni a színpadon, főleg, ha muzsikálni is neki kell? – Persze, fel lehet pakolni a dobogóra fúvósszekciót, vokalistákat, kiegészítő billentyűsöket, de még táncosokkal felturbózva is nézhet ki ez az egész gyatrán, olyan ’79-esen. És akkor ott van, mondjuk, Jean Michele Jarre, egy szem egyedül, mégis eszméletlen látványos színpada van. A látvány tehát nem létszám- vagy műfajfüggő. A példák közül egyik se a mi zenénk, de hidd el, tudunk mi is színpadképet alkotni. Például majd a Főnixben… – Ott mire figyeljünk majd? A Viszlát, Debrecenben! turnécím is arra utal, hogy érdemes akár kétszer is befizetni a Tankcsapdára? – Mióta létezünk, nem volt ekkora szabású koncertünk. Ha nem hangozna idétlenül, szuperbulinak nevezném. A Főnix Csarnok a pesti Sportaréna után a második legnagyobb, tehát sokezer nézőt várunk, és extra fény- és hangtechnikát szerelünk fel. Mindent kitaláltunk már, a repertoárt szélesítettük, de december 29-e előtt többet nem árulhatok el. – Lesz-e arról a punkos első demóról is nóta? Arra egyébként ma is felpakolnátok a ’89-es középső ujjat? – Simán feltennénk, naná. Egyébként mi úgy indultunk punkként, hogy tarajunk, átszúrt orrunk sose volt. Csak a zenénk, a hangszeres bénázásunk volt punkos: ott az volt a vezérelv, ha le tudsz fogni három akkordot, csinálj saját zenét. Do it yourself, ezt kívánta a kor, és mi így tettünk. Persze, hogy játszunk tizenöt éves számot is, remélem, érezhetően feljavult technikai tudással. – Ákos nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy hallgat Tankcsapdát. Mit szólsz Te ehhez? – Ákossal jóban vagyunk, eljutott hozzám ez a hír. Különben én is kedvelem az ő dalait. Figyelj, most ne azt képzeld, hogy szipogok a szobámban egy lassú Ákos-számon, de a menős, dinamikus nótái közül többet szeretek. – Végül: hülye kérdés, de melyik bálványod lenne az, akinek a kedvéért letennéd a basszust, és kimennél érte a főnixes tömegbe? – Tényleg elég hülye kérdés… Azon azért elcsodálkoznék, ha Steven Tyler, az Aerosmith énekese ott állna lent… és azonnal szólnék a technikusnak, hogy azt ott hozzák fel, tömjék ki a zsebét dobozos sörrel, és tartsák itt. De a tankcsapdások elől el nem mennék. Hova gondolsz?
|