Két év­vel ez­előtt a nagy­kö­zön­ség azt lát­hat­ta, hogy a sem­mi­ből jön elő egy ki­tű­nő rockegyüttes. Egy nemhajlóbás, nemsörrockos, nemfavágó-inges, ér­tel­mes ban­da, amely a szel­le­mi szint mel­lett nem mon­dott le a vad gi­tár­já­ték­ról és a ke­mé­nyebb hang­zás­ról. Mert, ugye, az meg mi­ért le­gyen ki­zá­ró ok. (Is­mer­jük el, a fő­vá­ro­si klub­élet­ben ez a sem­mi­ből-jö­vés jó né­hány év mun­kát je­len­tett.) A Hollywoodoo so­kat érett má­so­dik le­me­zé­re, ke­mé­nyebb lett, a funkys ala­pok szin­te el­tűn­tek: ez már egy ha­mi­sí­tat­lan rockegyüttes. Az együt­tes bú­csút mon­dott a de­bü­tá­lás bá­já­nak: pro­fi hang­sze­re­lés, ke­ve­sebb hi­ba­szá­za­lék – vi­szont egysíkúbb hang­zás és ke­vés ki­emel­ke­dő dal. Egy si­ma, egy for­dí­tott: így szo­kott zaj­la­ni a rock­ze­né­ben; ami min­den­ről dönt: a har­ma­dik al­bum. Ad­dig is sok si­kert a 2000-es évek leg­na­gyobb ha­zai rockígéretének.