A császárváros diszkrét bája
Grüss Gott! (2004. november) Grüss Gott! – köszön rád kedélyesen a buszvezető, amikor felszállsz járműjére. Grüss Gott! – és mosolyog a Donauturm liftkezelője, majd felrepít téged 200 méter magasba néhány másodperc alatt. Krüz kut! – próbálkozik a török pizzás a Karlsplatz aluljárójában. Ő is mosolyog. Ez Bécs, a félretett pénzből utazni vágyó magyar diákok egyik célvárosa. Kivételesen eurokonform magyar vonat repít minket alig 3 és fél óra alatt a Westbahnhofra, útközben, a Kisalföldről a Bécsi-síkságra érve szinte csak az osztrák oldalon sorakozó hatalmas szélkerekek jelentenek különbséget – ha százat nem látunk, egyet sem. A felspannolt utazónak először csalódnia kell: a Westbahnhof semmivel sem jobb a Keletinél, itt is akadnak rossz arcok, nem is kevesen. A várost átszelő villamosok, magasvasutak viszont rendben vannak, és bérlet nélkül is nyugodtan meglehetnénk, mivel egy árva karszalagost se láttunk egész hétvégén. Rövid megjegyzés: ugyan 6-os számú metróvonalat is jelölnek a város közlekedési térképén, de csak napok múlva jöttünk rá, hogy az 5-ös metró nem létezik. Azt valahogyan átugorhatták időközben, sőt a Gürtelen végigfutó magasvasutat is metróvonalnak nevezték ki. A lényeg, hogy a járművek tiszták, halkan siklanak, és itt valószínűleg mindenki magától meg tudja és meg is akarja venni a jegyeket, bérleteket, nem kell hozzá hatósági közreműködés. Bécs és Budapest egyébként több területen is párhuzamba állítható. Tudjuk, a Monarchia néhány évtizede volt mindkét város leggyorsabb fejlődési szakasza, legtöbb középületük is ennek a kornak az eredménye: a bécsi és pesti parlament, opera, egyetemi épületek, paloták, bérházak tömege stb. Budapest célja akkoriban az volt, hogy a császárvárost legyűrve Közép-Európa metropoliszává váljon. Míg Bécs századok óta egy birodalom lassan növekvő központja volt, Pest néhány évtized alatt behozta lemaradását. A magyar, német, jiddis, szláv kultúra olvasztótégelyeként működő fővárosunk kvázi európai New Yorkként szívta magába a tettrekész embereket. A lufi rövid idő alatt felfújódott, aztán ki is pukkant. Bécs maradt a maga nyugodt, gemütlich tempójában és nyert. Összehasonlíthatatlan a hangulata: nemhogy jegyellenőrt, csendőrt sem láttunk a városban, mégis, valahogy minden a helyén volt. A parkok zöldek, a polgárok elegánsak, nyugodtak és mosolyognak, hagyomány és high-tech harmonikus egyvelege mindenütt. Bécs olyan, mint a jövőbeli ideális, megtisztított-megszépült Budapest, talán ezért is érezhetjük Ausztria metropoliszát olyan közelinek magunkhoz. És ha már egyszer ott voltunk, meg is néztük, mi újság van sógoréknál. A kultúr-túrára vágyók nem panaszkodhatnak, a szokásos, klasszikus látnivalók köszönik szépen, megvannak: egyeseknek Schönbrunn, a Stephansdom, a Sacher kávéház; másoknak a Shopping City Süd, a Mariahilfer Strasse, a Gorenje-láz Mekkája. Aki valami újat, eredetit akar látni, annak ajánlhatunk egy igazi kuriózumot, a Hangmúzeumot (Klangmuseum) – a hangok, zajok és a zene interaktív szentélye mindenkiből előhozza a homo ludenst. Kockát dobva állíthatjuk elő saját, néhány ütemnyi szimfóniánkat, máshol a kezünket egy bizonyos térben mozgatva 3D-s érzékelők segítségével gerjeszthetünk kortárs kakofón darabot hangokból és zörejekből. Ha kedvünk tartja, vezényelhetjük a Bécsi Filharmonikusokat (tényleg), és ha rosszul tesszük a dolgunkat, a tisztes zenészek fellázadnak ellenünk. Ha ráuntunk az imént szerzett zenészi képzettségünkre, kipróbálhatjuk, mi maradt ennyi zajártalom után a hallásunkból, végül az ajándékbolt kínálatából többek között hangjegyes papírzsepik és zoknik közül válogathat az erre fogékony látogató. A város egyik külső kerületében járva pedig beültünk egy meglepően olcsó étkezdébe, amelynek a tulajdonosa, nem fogják kitalálni… | Ha már az óváros utcáin járunk, érdemes végigsétálni a Grabenen, a központi sétálóutcán. A luxusboltokkal keretezett sétányon az ilyen helyeken szokásos galambrajokkal viaskodhatunk, közben pedig mutatványosok, performance-ok szórakoztatják a promenád nagyérdeműjét. Ottjártunkkor éppen tolldíszes indiánok járták egzotikus táncukat, nem meszsze tőlük tetőtől talpig aranyszínbe öltözött pantomimes fiatalember állt egy hokedlin mozdulatlanul. Ja, és a belváros utcái tele voltak életnagyságú, műanyag lovakkal, amelyek mindegyike más és más színt, ruhát és díszítést kapott. Különösen bizarr volt az a ló, amelynek egyik mellső lába női lábbá lett alakítva, vörös színű körmökkel. A Ring melletti Hofburgot talán nem kell bemutatni senkinek. Zsalugáteres ablakai mögött hozták meg századokon keresztül a Magyarország sorsát meghatározó döntéseket, de most már más századot írunk. Apropó, maradandó élmény a Hofburg udvarán a Kossuth-nótát énekelni… A mára függetlenné vált Magyarországról érkezett diákok szabadon énekelhetik a nótát az esti záporban, a Habsburgok meg sehol nincsenek már. Csendben hallgatnak a falak (minket). Végül mégis győzött az igazság? – kérdezzük egymástól álnaivan. Habsburgok helyett épp Toulouse-Lautrec kiállítás van a termekben. A szerencsétlen sorsú festő életvidám plakátjai, grafikái a művészet győzelmét jelentik a nyomor és a kilátástalanság felett, egyben tanulságos ellentétpárt alkotnak a barokk palota túldíszített, emberi léptéket nélkülöző szalonjaival. Egyébként is érdemes rendszeresen figyelni, milyen kiállítások vannak éppen a császárvárosban, mivel egymást érik a világhírű művészeket bemutató tárlatok. De nem is szükséges erre külön felhívni a figyelmet, mennek a jó magyarok maguktól is Bécsbe. Legalább annyiszor üti meg a fülünket az édes anyanyelvünkön beszélő honfitársaink társalgása, ahányszor német beszédet hallunk Pest utcáin (bármily kevéssé is örült a maga idejében Arany János az utóbbinak). Sőt, nem csak turistaként érkeznek a magyarok Bécsbe, sok hazai magánvállalkozó is szerencsét próbál a szomszédban. Mi magunk is egy magyar család által üzemeltetett hostelben szálltunk meg, igen kedvező áron. A város egyik külső kerületében járva pedig beültünk egy meglepően olcsó étkezdébe, amelynek a tulajdonosa, nem fogják kitalálni… Ha ez így folytatódik, előbb-utóbb azt a bizonyos cukrászdát is meg fogja nyitni valaki. Cukrászda- és kávéházügyben azért nehéz lesz a bécsieket utolérni. Az óvárosban évszázados cégérek alatt működő kávémérések, bierstubék és weinkellerek csábítják a külföldi turistát a beülésre, az árak azonban legtöbbször inkább angol arisztokraták vagy arab olajsejkek lehetőségeihez vannak igazítva, nem a magyar diákok zsebéhez. Az ódon boltok, kapualjak, templomtornyok hangulata így is kárpótolja a nosztalgiára vágyókat. Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy Bécs egy fejlődés nélküli város-őskövület. Az új Bécs… A Duna túlpartján néhány év alatt sci-fi városnegyed épült fel a régebben magányosan álló Donauturm köré. Azóta égre törő üveg-acél felhőkarcolók tükröződnek a folyó vizében. Az épületek nemzetközi cégek irodáit, hivatalokat, luxuslakásokat rejtenek magukban. Mértani pontosság, hűvös elegancia, modern design – és sterilitás. Kérdés: hol jobb az élet: tökéletes reklámcsaláddal a felhőkarcoló-lakásban, benne trendmagazin-bútorokkal, tápos kutyával-macskával, reformkajákkal vagy inkább a kiszámíthatatlan, de ezért izgalmasabb, emberibb élet a kopott honi garzonlakásokban? Nehéz a választás, ugye… Bécs ezzel már belépett a XXI. századba, amit a lakói természetesnek vesznek. Legalábbis azok, akik részesei a jóléti társadalomnak. Nehogy azt higygyük, hogy a bécsiek élete csak játék és mese és Habsburg-nosztalgia. Filmbe illő jelenet, amikor lemegy a Nap, és előjönnek az árnyékos oldal lakói. Bécs is beállt a nyugati nagyvárosok sorába, egyre több a bevándorló és a vendégmunkás, bár még nem olyan a helyzet, mint Londonban és Párizsban. A lényeg, hogy a kisegítő, takarító, rossz szóval: alantas munkát végzők egytől egyig színesbőrűek: arabok, törökök, indiaiak és feketék. Ők teszik éjszaka azzá a várossá Bécset, amelyet mi aztán nappal megcsodálunk. A gemütlich osztrák sógorok közben a napos oldal előnyeit élvezik. Gondolatban még a Ringen járunk, amikor megáll a vonatunk egy kihalt éjszakai állomáson, a táblán Hegyeshalom felirat. Alig két óra múlva aztán befut a szerelvényünk a Keletibe. Közelsége miatt mindenkinek ajánlhatjuk a Nyugat legkeletibb, vagy a Kelet legnyugatibb nagyvárosát, bármikor is indul az ember, nem lehet csalódni benne.
|
Helyek
Karlsplatz – aluljáró: A bécsi Deák tér, a metrók, villamosok, főutak találkozási pontja. Aki elmegy Bécsbe, mindenképpen érinti ezt az aluljárórendszert. Említésre méltó a török pizzás, aki isztambuli tájszólással töri a németet, cserébe óriás pizzaszeleteket ad nekünk alig másfél euróért, ami bőven elég a sétában megfáradt utazónak.
MuseumsQuartier: Hofburg és a szomszédos múzeumok közös elnevezése, melyeket három nap alatt sem lehetne bejárni, annyi látnivalót gyűjtöttek össze bennük. A komplexum legújabb része a volt királyi istálló (mellesleg hatalmas barokk palota) udvarára épített két szó szerinti kocka-épület, az egyik fehér, a másik fekete színben tündököl, belül kiállítótermekkel.
Opera Toilet: A bécsi Operaház mellett felcicomázott utcai illemhely található, melyen szecessziós betűkkel áll a fenti felirat. Belül aranyozott faldíszek, korabeli plakátok emelik a hangulatot. A legjobb, hogy közben klasszikus és kevéssé ismert operaáriák szólnak a sarokba szerelt hangfalakból, hogy mindenki kellemes körülmények között végezze a dolgát.
Ottakring: A régi bécsi munkásnegyed nevezetessége a sörgyár, melynek termékét itthon is lehet kapni. Mi magunk csak addig sétáltunk a környéken, amíg el nem fogyott kezünkből az említett ital, de ez is elég volt ahhoz, hogy átérezzük a hely szellemét.
Vasárnap: Osztrák szomszédaink szent napja. Lehet, hogy nekik van igazuk, de magyar szemmel furcsának tűnt, hogy minden belvárosi bolt, üzlet, a külvárosi plázák, bevásárlóközpontok, sőt a legtöbb étterem is be van zárva vasárnap délben. Így maradtunk le a klaszszikus Wiener Schnitzelről: másfél óra alatt nem találtunk olyan nyitva tartó étkezdét, ahol ez is szerepelt volna az étlapon.
|