Kivételesen eurokonform ma­gyar vo­nat re­pít min­ket alig 3 és fél óra alatt a Westbahnhofra, út­köz­ben, a Kis­al­föld­ről a Bé­csi-sík­ság­ra ér­ve szin­te csak az oszt­rák ol­da­lon so­ra­ko­zó ha­tal­mas szél­ke­re­kek je­len­te­nek kü­lönb­sé­get – ha szá­zat nem lá­tunk, egyet sem. A fel­span­nolt uta­zó­nak elő­ször csa­lód­nia kell: a Westbahnhof sem­mi­vel sem jobb a Ke­le­ti­nél, itt is akad­nak rossz ar­cok, nem is ke­ve­sen. A vá­rost át­sze­lő vil­la­mo­sok, ma­gas­vas­utak vi­szont rend­ben van­nak, és bér­let nél­kül is nyu­god­tan meg­le­het­nénk, mi­vel egy ár­va kar­sza­la­gost se lát­tunk egész hét­vé­gén. Rö­vid meg­jegy­zés: ugyan 6-os szá­mú met­ró­vo­na­lat is je­löl­nek a vá­ros köz­le­ke­dé­si tér­ké­pén, de csak na­pok múl­va jöt­tünk rá, hogy az 5-ös met­ró nem lé­te­zik. Azt va­la­ho­gyan át­ugor­hat­ták idő­köz­ben, sőt a Gürtelen vé­gig­fu­tó ma­gas­vas­utat is met­ró­vo­nal­nak ne­vez­ték ki. A lé­nyeg, hogy a jár­mű­vek tisz­ták, hal­kan sik­la­nak, és itt va­ló­szí­nű­leg min­den­ki ma­gá­tól meg tud­ja és meg is akar­ja ven­ni a je­gye­ket, bér­le­te­ket, nem kell hoz­zá ha­tó­sá­gi köz­re­mű­kö­dés.
Bécs és Bu­da­pest egyéb­ként több te­rü­le­ten is pár­hu­zam­ba ál­lít­ha­tó. Tud­juk, a Mo­nar­chia né­hány év­ti­ze­de volt mind­két vá­ros leg­gyor­sabb fej­lő­dé­si sza­ka­sza, leg­több köz­épü­let­ük is en­nek a kor­nak az ered­mé­nye: a bé­csi és pes­ti par­la­ment, ope­ra, egye­te­mi épü­le­tek, pa­lo­ták, bér­há­zak tö­me­ge stb. Bu­da­pest cél­ja ak­ko­ri­ban az volt, hogy a csá­szár­vá­rost le­gyűr­ve Kö­zép-Eu­ró­pa met­ro­po­li­szá­vá vál­jon. Míg Bécs szá­za­dok óta egy bi­ro­da­lom las­san nö­vek­vő köz­pont­ja volt, Pest né­hány év­ti­zed alatt be­hoz­ta le­ma­ra­dá­sát. A ma­gyar, né­met, jid­dis, szláv kul­tú­ra ol­vasz­tó­té­ge­lye­ként mű­kö­dő fő­vá­ro­sunk kvá­zi eu­ró­pai New York­ként szív­ta ma­gá­ba a tettrekész em­be­re­ket. A lu­fi rö­vid idő alatt fel­fú­jó­dott, az­tán ki is puk­kant.
Bécs ma­radt a ma­ga nyu­godt, gemütlich tem­pó­já­ban és nyert. Ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­lan a han­gu­la­ta: nem­hogy jegy­el­len­őrt, csend­őrt sem lát­tunk a vá­ros­ban, még­is, va­la­hogy min­den a he­lyén volt. A par­kok zöl­dek, a pol­gá­rok ele­gán­sak, nyu­god­tak és mo­so­lyog­nak, ha­gyo­mány és high-tech har­mo­ni­kus egy­ve­le­ge min­de­nütt. Bécs olyan, mint a jö­vő­be­li ide­á­lis, meg­tisz­tí­tott-meg­szé­pült Bu­da­pest, ta­lán ezért is érez­het­jük Auszt­ria met­ro­po­li­szát olyan kö­ze­li­nek ma­gunk­hoz. És ha már egy­szer ott vol­tunk, meg is néz­tük, mi új­ság van sógoréknál.
A kultúr-túrára vá­gyók nem pa­nasz­kod­hat­nak, a szo­ká­sos, klas­­szi­kus lát­ni­va­lók kö­szö­nik szé­pen, meg­van­nak: egye­sek­nek Schönbrunn, a Stephansdom, a Sacher ká­vé­ház; má­sok­nak a Shopping City Süd, a Mariahilfer Strasse, a Go­ren­je-láz Mek­ká­ja. Aki va­la­mi újat, ere­de­tit akar lát­ni, an­nak ajánl­ha­tunk egy iga­zi ku­ri­ó­zu­mot, a Hang­mú­ze­u­mot (Klangmuseum) – a han­gok, za­jok és a ze­ne in­te­rak­tív szen­té­lye min­den­ki­ből elő­hoz­za a ho­mo ludenst. Koc­kát dob­va ál­lít­hat­juk elő sa­ját, né­hány ütem­nyi szim­fó­ni­án­kat, más­hol a ke­zün­ket egy bi­zo­nyos tér­ben moz­gat­va 3D-s ér­zé­ke­lők se­gít­sé­gé­vel ger­jeszt­he­tünk kor­társ kakofón da­ra­bot han­gok­ból és zö­re­jek­ből. Ha ked­vünk tart­ja, ve­zé­nyel­het­jük a Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­so­kat (tény­leg), és ha ros­­szul tes­­szük a dol­gun­kat, a tisz­tes ze­né­szek fel­lá­zad­nak el­le­nünk. Ha rá­un­tunk az imént szer­zett ze­né­szi kép­zett­sé­günk­re, ki­pró­bál­hat­juk, mi ma­radt en­­nyi zaj­ár­ta­lom után a hal­lá­sunk­ból, vé­gül az aján­dék­bolt kí­ná­la­tá­ból töb­bek kö­zött hang­je­gyes papírzsepik és zok­nik kö­zül vá­lo­gat­hat az er­re fo­gé­kony lá­to­ga­tó.

A város egyik külső kerületében járva pedig beültünk egy meglepően olcsó étkezdébe, amelynek a tulajdonosa, nem fogják kitalálni…

Ha már az óvá­ros ut­cá­in já­runk, ér­de­mes vé­gig­sé­tál­ni a Grabenen, a köz­pon­ti sé­tá­ló­ut­cán. A lu­xus­bol­tok­kal ke­re­te­zett sé­tá­nyon az ilyen he­lye­ken szo­ká­sos ga­lamb­ra­jok­kal vi­as­kod­ha­tunk, köz­ben pe­dig mu­tat­vá­nyo­sok, performance-ok szó­ra­koz­tat­ják a pro­me­nád nagy­ér­de­mű­jét. Ottjártunkkor ép­pen toll­dí­szes in­di­á­nok jár­ták eg­zo­ti­kus tán­cu­kat, nem mesz­­sze tő­lük te­tő­től tal­pig arany­szín­be öl­tö­zött pan­to­mi­mes fi­a­tal­em­ber állt egy ho­ked­lin moz­du­lat­la­nul. Ja, és a bel­vá­ros ut­cái te­le vol­tak élet­nagy­sá­gú, mű­anyag lo­vak­kal, ame­lyek mind­egyi­ke más és más színt, ru­hát és dí­szí­tést ka­pott. Kü­lö­nö­sen bi­zarr volt az a ló, amely­nek egyik mell­ső lá­ba női láb­bá lett ala­kít­va, vö­rös szí­nű kör­mök­kel.
A Ring mel­let­ti Hofburgot ta­lán nem kell be­mu­tat­ni sen­ki­nek. Zsa­lu­gá­te­res ab­la­kai mö­gött hoz­ták meg szá­za­do­kon ke­resz­tül a Ma­gyar­or­szág sor­sát meg­ha­tá­ro­zó dön­té­se­ket, de most már más szá­za­dot írunk. Ap­ro­pó, ma­ra­dan­dó él­mény a Hofburg ud­va­rán a Kos­suth-nó­tát énekelni… A má­ra füg­get­len­né vált Ma­gyar­or­szág­ról ér­ke­zett di­á­kok sza­ba­don éne­kel­he­tik a nó­tát az es­ti zá­por­ban, a Habs­bur­gok meg se­hol nin­cse­nek már. Csend­ben hall­gat­nak a fa­lak (min­ket). Vé­gül még­is győ­zött az igaz­ság? – kér­dez­zük egy­más­tól álnaivan.
Habs­bur­gok he­lyett épp Toulouse-Lautrec ki­ál­lí­tás van a ter­mek­ben. A sze­ren­csét­len sor­sú fes­tő élet­vi­dám pla­kát­jai, gra­fi­kái a mű­vé­szet győ­zel­mét je­len­tik a nyo­mor és a ki­lá­tás­ta­lan­ság fe­lett, egy­ben ta­nul­sá­gos el­len­tét­párt al­kot­nak a ba­rokk pa­lo­ta túl­dí­szí­tett, em­be­ri lép­té­ket nél­kü­lö­ző sza­lon­ja­i­val. Egyéb­ként is ér­de­mes rend­sze­re­sen fi­gyel­ni, mi­lyen ki­ál­lí­tá­sok van­nak ép­pen a csá­szár­vá­ros­ban, mi­vel egy­mást érik a vi­lág­hí­rű mű­vé­sze­ket be­mu­ta­tó tár­la­tok.
De nem is szük­sé­ges er­re kü­lön fel­hív­ni a fi­gyel­met, men­nek a jó ma­gya­rok ma­guk­tól is Bécs­be. Leg­alább an­­nyi­szor üti meg a fü­lün­ket az édes anya­nyel­vün­kön be­szé­lő hon­fi­tár­sa­ink tár­sal­gá­sa, ahány­szor né­met be­szé­det hal­lunk Pest ut­cá­in (bár­mily ke­vés­sé is örült a ma­ga ide­jé­ben Arany Já­nos az utób­bi­nak). Sőt, nem csak tu­ris­ta­ként ér­kez­nek a ma­gya­rok Bécs­be, sok ha­zai ma­gán­vál­lal­ko­zó is sze­ren­csét pró­bál a szom­széd­ban. Mi ma­gunk is egy ma­gyar csa­lád ál­tal üze­mel­te­tett hostelben száll­tunk meg, igen ked­ve­ző áron. A vá­ros egyik kül­ső ke­rü­le­té­ben jár­va pe­dig be­ül­tünk egy meg­le­pő­en ol­csó ét­kez­dé­be, amely­nek a tu­laj­do­no­sa, nem fog­ják kitalálni… Ha ez így foly­ta­tó­dik, előbb-utóbb azt a bi­zo­nyos cuk­rász­dát is meg fog­ja nyit­ni va­la­ki.
Cuk­rász­da- és ká­vé­ház­ügy­ben azért ne­héz lesz a bé­csi­e­ket utol­ér­ni. Az óvá­ros­ban év­szá­za­dos cé­gé­rek alatt mű­kö­dő ká­vé­mé­ré­sek, bierstubék és weinkellerek csá­bít­ják a kül­föl­di tu­ris­tát a be­ülés­re, az árak azon­ban leg­több­ször in­kább an­gol arisz­tok­ra­ták vagy arab olaj­sej­kek le­he­tő­sé­ge­i­hez van­nak iga­zít­va, nem a ma­gyar di­á­kok zse­bé­hez. Az ódon bol­tok, ka­pu­al­jak, temp­lom­tor­nyok han­gu­la­ta így is kár­pó­tol­ja a nosz­tal­gi­á­ra vá­gyó­kat. Ugyan­ak­kor té­ve­dés len­ne azt hin­ni, hogy Bécs egy fej­lő­dés nél­kü­li vá­ros-ős­kö­vü­let.
Az új Bécs… A Du­na túl­part­ján né­hány év alatt sci-fi vá­ros­ne­gyed épült fel a ré­geb­ben ma­gá­nyo­san ál­ló Donauturm kö­ré. Az­óta ég­re tö­rő üveg-acél fel­hő­kar­co­lók tük­rö­ződ­nek a fo­lyó vi­zé­ben. Az épü­le­tek nem­zet­kö­zi cé­gek iro­dá­it, hi­va­ta­lo­kat, lu­xus­la­ká­so­kat rej­te­nek ma­guk­ban. Mér­ta­ni pon­tos­ság, hű­vös ele­gan­cia, mo­dern de­sign – és ste­ri­li­tás. Kér­dés: hol jobb az élet: tö­ké­le­tes rek­lám­csa­lád­dal a fel­hő­kar­co­ló-la­kás­ban, ben­ne trend­ma­ga­zin-bú­to­rok­kal, tá­pos ku­tyá­val-macs­ká­val, re­form­ka­ják­kal vagy in­kább a ki­szá­mít­ha­tat­lan, de ezért iz­gal­ma­sabb, em­be­ribb élet a ko­pott ho­ni gar­zon­la­kás­ok­ban? Ne­héz a vá­lasz­tás, ugye…
Bécs ez­zel már be­lé­pett a XXI. szá­zad­ba, amit a la­kói ter­mé­sze­tes­nek vesz­nek. Leg­alább­is azok, akik ré­sze­sei a jó­lé­ti tár­sa­da­lom­nak. Ne­hogy azt higy­­gyük, hogy a bé­csi­ek éle­te csak já­ték és me­se és Habs­burg-nosz­tal­gia. Film­be il­lő je­le­net, ami­kor le­megy a Nap, és elő­jön­nek az ár­nyé­kos ol­dal la­kói. Bécs is be­állt a nyu­ga­ti nagy­vá­ros­ok so­rá­ba, egy­re több a be­ván­dor­ló és a ven­dég­mun­kás, bár még nem olyan a hely­zet, mint Lon­don­ban és Pá­rizs­ban. A lé­nyeg, hogy a ki­se­gí­tő, ta­ka­rí­tó, rossz szó­val: alan­tas mun­kát vég­zők egy­től egyig színesbőrűek: ara­bok, tö­rö­kök, in­di­a­i­ak és fe­ke­ték. Ők te­szik éj­sza­ka az­zá a vá­ros­sá Bé­cset, ame­lyet mi az­tán nap­pal meg­cso­dá­lunk. A gemütlich oszt­rák só­go­rok köz­ben a na­pos ol­dal elő­nye­it él­ve­zik.
Gon­do­lat­ban még a Rin­gen já­runk, ami­kor meg­áll a vo­na­tunk egy ki­halt éj­sza­kai ál­lo­má­son, a táb­lán He­gyes­ha­lom fel­irat. Alig két óra múl­va az­tán be­fut a sze­rel­vé­nyünk a Ke­le­ti­be. Kö­zel­sé­ge mi­att min­den­ki­nek ajánl­hat­juk a Nyu­gat leg­ke­le­tibb, vagy a Ke­let leg­nyu­ga­tibb nagy­vá­ro­sát, bár­mi­kor is in­dul az em­ber, nem le­het csa­lód­ni ben­ne.

Karlsplatz – alul­já­ró: A bé­csi De­ák tér, a met­rók, vil­la­mo­sok, fő­utak ta­lál­ko­zá­si pont­ja. Aki el­megy Bécs­be, min­den­kép­pen érin­ti ezt az alul­já­ró­rend­szert. Em­lí­tés­re mél­tó a tö­rök piz­zás, aki isz­tam­bu­li táj­szó­lás­sal tö­ri a né­me­tet, cse­ré­be óri­ás pizzaszeleteket ad ne­künk alig más­fél euróért, ami bő­ven elég a sé­tá­ban meg­fá­radt uta­zó­nak.

MuseumsQuartier: Hofburg és a szom­szé­dos mú­ze­u­mok kö­zös el­ne­ve­zé­se, me­lye­ket há­rom nap alatt sem le­het­ne be­jár­ni, an­­nyi lát­ni­va­lót gyűj­töt­tek ös­­sze ben­nük. A komp­le­xum leg­újabb ré­sze a volt ki­rá­lyi is­tál­ló (mel­les­leg ha­tal­mas ba­rokk pa­lo­ta) ud­va­rá­ra épí­tett két szó sze­rin­ti koc­ka-épü­let, az egyik fe­hér, a má­sik fe­ke­te szín­ben tün­dö­köl, be­lül ki­ál­lí­tó­ter­mek­kel.

Ope­ra Toilet: A bé­csi Ope­ra­ház mel­lett fel­ci­co­má­zott ut­cai il­lem­hely ta­lál­ha­tó, me­lyen sze­ces­­szi­ós be­tűk­kel áll a fen­ti fel­irat. Be­lül ara­nyo­zott fal­dí­szek, ko­ra­be­li pla­ká­tok eme­lik a han­gu­la­tot. A leg­jobb, hogy köz­ben klas­­szi­kus és ke­vés­sé is­mert ope­ra­ári­ák szól­nak a sa­rok­ba sze­relt hang­fa­lak­ból, hogy min­den­ki kel­le­mes kö­rül­mé­nyek kö­zött vé­gez­ze a dol­gát.

Ottakring: A ré­gi bé­csi mun­kás­ne­gyed ne­ve­ze­tes­sé­ge a sör­gyár, mely­nek ter­mé­két itt­hon is le­het kap­ni. Mi ma­gunk csak ad­dig sé­tál­tunk a kör­nyé­ken, amíg el nem fo­gyott ke­zünk­ből az em­lí­tett ital, de ez is elég volt ah­hoz, hogy át­érez­zük a hely szel­le­mét.

Va­sár­nap: Oszt­rák szom­szé­da­ink szent nap­ja. Le­het, hogy ne­kik van iga­zuk, de ma­gyar szem­mel fur­csá­nak tűnt, hogy min­den bel­vá­ro­si bolt, üz­let, a kül­vá­ro­si plázák, be­vá­sár­ló­köz­pont­ok, sőt a leg­több ét­te­rem is be van zár­va va­sár­nap dél­ben. Így ma­rad­tunk le a klasz­­szi­kus Wi­e­ner Schnitzelről: más­fél óra alatt nem ta­lál­tunk olyan nyit­va tar­tó ét­kez­dét, ahol ez is sze­re­pelt vol­na az ét­la­pon.