Hogy men­­nyi­re nem a kis-csapatot-szétveri-a-bajnokesélyes jel­le­gű pá­ro­sí­tás­ról volt szó, azt bi­zo­nyí­tot­ta egy­részt a tény, hogy a ta­lál­ko­zó­ra a leg­jobb har­minc­ket­tő kö­zöt­ti sza­kasz­ban ke­rült sor (a Felcsút az­előtt ép­pen a má­sod­vo­nal lis­ta­ve­ze­tő­jét, a REAC-ot ver­te ki), más­részt a meccs tem­pó­ja, ami ma­gyar szin­ten egy­ál­ta­lán nem volt rossz.
Az alig több mint ezer la­ko­sú Felcsút arany­lá­bú gye­re­kei nem­rég ju­tot­tak föl a har­mad­osz­tály­ba, és tíz for­du­ló után már ve­ze­tik is azt. Te­hát eb­ből előbb-utóbb újabb fel­ju­tás lesz. A má­sod­vo­nal­ban (jól) sze­rep­lő Bodajkkal el­len­tét­ben itt nem egy el­ső­li­gás csa­pat (Bodajk ese­té­ben az MTK) a si­ke­rek zá­lo­ga. A Felcsút többek között, a ne­ves csa­tár­nak, Or­bán Vik­tor­nak kö­szön­he­ti szár­nya­lá­sát, aki nemcsak a kispadon, hanem utánpótlás edzőként is segíti csapatát. De a Felcsút igazolt exminiszterelnökén kívül is irigylésre méltó helyzetben van. Van sa­ját mez, nagy edző­pá­lya, vil­lany­vi­lá­gí­tás, ex-el­ső­li­gás já­té­ko­sok és edző.
A Deb­re­cen nem­zet­kö­zi és ha­zai baj­no­ki si­ke­rei mö­gött a sport­ra so­kat ál­do­zó vá­ros­ve­ze­tés áll. Mind­emel­lett ami mi­att ér­de­kes volt a meccs, az nem más, mint az, hogy az ilyen-olyan csa­pat­épí­tés da­cá­ra egy felcsúti meccs jó ide­ig meg­ma­rad ha­mi­sí­tat­lan fa­lu­si mér­kő­zés­nek. A pá­lya mö­gött ku­ko­ri­cás, aho­va egy mé­ter alat­ti gye­re­kek sza­lad­nak be a lab­dá­ért. A pá­lya mel­let­ti kocs­ma te­ra­szán az asz­ta­lo­kon áll­nak a he­lyi szur­ko­lók, a kocs­má­ban ki­vá­ló han­gu­lat. A pá­lya szé­lén bá­jos szak­mai hoz­zá­ér­tés, a deb­re­ce­ni ol­dal­ról jö­vő, elsőosztályú mec­­cse­ken csi­szo­ló­dó szur­ko­lói rig­mu­sok eny­he meg­bot­rán­ko­zást vál­ta­nak ki a he­lyi­ek­ből. De a bí­ró, ter­mé­sze­te­sen, itt is hü­lye.
A felcsútiak leg­hí­re­sebb já­té­ko­sa, aki a leg­utób­bi for­du­ló­ban hat perc­nyi já­ték­le­he­tő­sé­get ka­pott, ezen a na­pon csak a cse­re­pa­dig ju­tott. A szü­net­ben egy ha­tal­mas, tá­vo­li lö­vés­sel és né­hány kö­zös fény­kép­pel aján­dé­koz­ta meg a felcsúti kö­zön­sé­get. Ér­de­kes mó­don, ezt ki­szállt tu­dó­sí­tó­ként nem gon­dol­tuk vol­na, a felcsúti fut­ball nem Or­bán Vik­tor­ról szól. Itt ő egy negy­ve­nes csa­tár. A mel­let­tünk szur­ko­ló felcsútiak egyi­ke az utol­só per­cek­ben, vesz­tes ál­lás­nál föl­ve­tet­te, hogy nem baj, majd jön a Vik­tor. Tár­sai ros­­szal­lá­sát eny­he be­le­tö­rő­dés­sel vet­te.
A mér­kő­zés amúgy tény­leg jó volt. For­du­la­tos, pör­gős, és a vé­gén, bár a Deb­re­cen ju­tott to­vább, min­den­ki elé­ge­det­ten tá­vo­zott. Az ér­de­kes in­kább a jö­vő: ha fel­jut a csa­pat, va­jon ki­ala­kul­nak-e azok a dol­gok, ame­lyek má­sod­osz­tály­ban már-már il­len­dő­nek szá­mí­ta­nak? Hi­deg lesz-e a sör a csap­szék­ben? Mely táj­egy­ség szur­ko­ló­it fog­ja in­teg­rál­ni a csa­pat? Mi épül a ku­ko­ri­cás he­lyén? És vé­gül: lesz­nek-e felcsúti ult­rák?