Hazai történetek (2004. szeptember)
Történet egy: ismerősöm meséli, a párizsi magyar konzulátus naponta több olyan levelet is kap, amelyben a levélíró felháborodottan, ironikusan vagy éppen csalódottan számol be arról, hogy Magyarországon a rendőrség mondvacsinált okokkal, a tájékozatlanságot, a nyelvtudás hiányát kihasználva bírságolt (euróban!), a körülményekből pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a rendőr saját zsebre dolgozott. Mondom, ismerősöm szerint a levelek hangneme változó, abban viszont kivétel nélkül megegyeznek a károsultak, hogy a történtek után nem óhajtanak még egyszer Magyarországra látogatni. Történet kettő: a sofőrként dolgozó ismerős az ügyes zsiványságnak kijáró elismeréssel meséli egy rendőr bon mot-ját, miszerint nincs addig vége a műszaknak, amíg össze nem jön az ötszáz euró. A cseles mondat után a mesélő még kacsint is egyet – érted? –, nekem pedig a hátamon futkos a hideg. Mint mindig, ha a hatalommal való visszaélésről, tapintatos, de mégis erőteljes fellépés helyett brutalitásról vagy éppen érthetetlen elnézésről olvasok – szóval csupa olyasmiről, amit bőven megtapasztalhattunk mindannyian a magyar rendőrség részéről az elmúlt időkben. Mert hiába végzi derekasan a munkáját a segítőkész járőr, a holtfáradt, de a bejelentést szakszerűen és gyorsan kezelő ügyeletes tiszt, ha a honi és külhoni állampolgár is egyre többször tapasztalja, hogy a szolgálók és védők egy része egyszerűen fejőstehénnek nézi. És bár nem kenyerünk a vulgárpszichológia, a (K.) János-arcú rendszerváltásra sem lehet az idők végezetéig rákenni mindent, de mintha az „ötszáz eurós műszak” világítós neon-jelképe is lehetne mindannak, aminek elvileg a hozzánk vetődő külföldi meg a honi pógár kényelmét, biztonságát kellene szolgálnia. Mintha államigazgatásunk, rendvédelmi hálózatunk munkaversenyt hirdetett volna lerohadásból, töketlenségből, agresszivitásból, a felelősség hárításából, a „jöjjön vissza később, lefagyott a rendszer” típusú kifogásokból. A puritán államról való szónoklás mellett az állami vízfej folyamatos és aggasztó növekedését látjuk; és ez most kivételesen nem tárgyilagosra hangszerelt ellenzéki rugdosódás. A rendszerváltozás óta egyik politikai elit sem vette magának a bátorságot, hogy valami tényleg nagyot lépjen. Mert persze vigyoroghatunk kínunkban a rendőrkapitányon, akinek van diplomája, de mégse (az RTL KLUB Híradója szerint a főszereplő a „vaskancellár”), az eset azonban iskolapéldája lehetne a felelősség hárításának, az ellenőrzés meg a számonkérés hiányának. Egyszóval annak, amivel mindenki találkozik akkor, amikor ügyet intézne vagy egyszerűen csak szeretne valamit megtudni, hogy az ügyfeleit potenciális csalónak tekintő adóhivatal ne küldhessen neki számonkérő székkel meg falhoz állítással fenyegető levelet egy határidő lejárta előtt két nappal. A külföldieket prédának tekintő rendőri magatartás csak rákos kinövése a magyar államigazgatás, egyáltalán az államhatalom egyre aggasztóbb állapotának. Nem lesz mindig Lamperth Mónikánk a gondok megoldására, kezdjük hát azzal, hogy megpróbálunk normálisan viselkedni egymással meg a hozzánk látogatókkal. Egyszer talán menni fog.
|