OFFLINE | puncs | kultúra
Lemezvágó
(2004. október)

Red Hot Chi­li Peppers: Live in Hyde Park
Warner Music

A Chi­li le­he­let­nyit a U2– Depeche–R.E.M.-generáció után csob­bant a nyolc­va­nas évek ele­jé­nek me­den­cé­jé­be. A hossz vé­gén már so­kan áll­va tap­sol­tak a me­den­ce szé­lén (Mother’s Milk, 1989), az­tán a for­du­ló utá­ni el­ső kar­csa­pás­ok meg­hoz­ták a vi­lág­mé­re­tű át­tö­rést (Blood Sugar Sex Magic, 1991). Né­hány év in­ten­zív MTV-je­len­lét után, 1995-ben egy klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett el­tű­nős al­bum kö­vet­ke­zett (One Hot Minute, 1995) né­hány slá­ger­rel, ke­vés att­rak­ti­vi­tás­sal, és ek­kor úgy tűnt, hogy a me­den­ce kel­lős kö­ze­pén a ha­bok kö­zé vesz­nek. Az­tán még­is cso­dás és vá­rat­lan haj­rát mu­tat­tak be (Californication, 1999), ami után már nem volt ko­moly vis­­sza­esés (By the Way, 2002). Akár­hogy is, ha a fen­ti ge­ne­rá­ci­ót vizs­gál­juk (kis nagy­vo­na­lú­ság­gal csap­juk hoz­zá a The Cure-t is), meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a Chi­li az egye­dü­li, ma is ere­je tel­jé­ben prak­ti­zá­ló for­má­ció. Az egyet­le­nek, akik meg­te­he­tik, hogy egy dup­la­le­me­zes, besztofnak is fel­fog­ha­tó kon­cert­le­mez két­har­ma­dát az elő­ző két al­bum szá­mai te­gyék ki. Nincs hi­vat­ko­zás a múlt­ra, az Under the Bridge és a Give it Away de­cen­sen be­so­ro­lód­nak a kö­zel­múlt klas­­szi­ku­sai kö­zé. Van idő és tér vic­ce­lőd­ni (Az I Feel Love c. Don­na Summer-klasszikus nyi­vo­gós fel­dol­go­zá­sa), új szá­mo­kat a mély­be dob­ni (ket­tő is van), mert nem kell fél­ni, hogy a mér­leg a nagy múlt fe­lől a korcs je­len fe­lé bil­len. Ez, ké­rem, a meg­va­ló­sult te­tő­pont, egy ze­ne­ka­ri élet­pá­lya ze­nit­je. Egyen­ként már fel sem is­mer­he­tő, mi min­den­ből te­vő­dött össze a RHCP ze­né­je: az in­di­án ze­nei ha­gyo­má­nyok, a kö­zép-ame­ri­kai la­tin kul­tú­ra, a mainstream rock mind-mind szá­la­i­ra bom­lik, és be­le­szö­vő­dik egy Chi­li fel­ira­tú pó­ló­ba; ez a do­log most, így a leg­egy­sze­rűbb, a leg­tra­gi­ku­sabb és a leg­jobb. Már csak egyet­len sor­le­mez­nyi­re van­nak a hal­ha­tat­lan­ság­tól. Az év kon­cert­le­me­ze, a kö­vet­ke­ző négy hó­na­pot te­kint­ve is.

Green Day: American Idiot
Warner Music

Ami­kor 1994-ben a Green Day When I Come Around-ja sü­ví­tett be­le az MTV-vel föl­sze­relt ma­gyar ott­ho­nok­ba, az egész má­so­dik Ratkó-generáció döb­bent rá a punk­ra. Még ak­kor is, ha az az év Curt Cobainről szólt. Oda­kint, sőt még kij­jebb: az ame­ri­kai egye­te­mi „köz­élet­ben” már évek óta le­he­tett tud­ni a ’94-ig már két le­mezt ösz­­sze­ho­zó Green Dayről, az év vé­gé­re vi­szont már vi­lág­hí­rű­ek vol­tak – az el­ső multilabel-szerződésüknek kö­szön­he­tő­en. Al­ter­na­tív­nak mon­dott gim­na­zis­ta kö­rök­ben nem is volt rit­ka az el­ha­tá­ro­ló­dás a „un­do­rí­tó ki­adói punk” kép­vi­se­lő­i­től, de, mint mond­tam, itt nem er­ről volt szó (más kér­dés, hogy a Green Day si­ke­re után va­ló­ban meg­szü­le­tett ez a ka­te­gó­ria). Nos, a Green Day még egy­szer nem tu­dott ak­ko­rát ha­sí­ta­ni a ze­ne­blok­kok­ból, mint ak­kor, de nem el­ha­nya­gol­ha­tó, hogy tisz­tes mun­kát vé­gez­tek, és 2000-ig meg­je­lent há­rom új al­bu­muk. Az­tán pa­u­za, besztofok cédén és dévédén. És ak­kor Te­xas­ból az el­nö­ki bár­sony­szék­be ült Ge­or­ge W. Bush, majd jött 9/11, és a ver­gő­dő mainstream punk há­lát adott az ég­nek: ma­nap­ság megint jó Ame­ri­ká­ban punk­nak len­ni, mert, ugye, van mit utál­ni. Az American Idiot is po­li­ti­kus le­mez, ter­mé­sze­te­sen. Nem aka­rok ame­ri­kai idi­ó­ta len­ni, ele­gem van a pa­ra­no­i­á­ból – iz­gat, lá­zít fel­nőt­te­sen és meg­ko­mo­lyod­va a cím­adó slá­ger. De a srá­cok nem elé­ged­nek meg en­­nyi­vel: ket­tő da­rab, öt-öt té­te­les (hadd mond­jam így, a The Who Tommy-ja után:) punk-ope­rát is az al­bum­ra má­sol­tak, ame­lyek­ből az el­ső, Jesus of Suburbia ha­tá­ro­zot­tan remekmű-közeli fek­vé­sű. Ezek mel­lett va­ló­di ke­mény/ér­zel­mes szá­mok ke­rül­tek a le­mez­re, a kö­vet­ke­ző hó­na­pok slá­ge­rei: Holiday, Give Me Novacaine, Are We The Waiting. Az ed­di­gi leg­na­gyobb fi­gye­lem­mel, fi­gye­lem­mel és erő­vel ké­szí­tett Green Day-lemez. Ki hit­te vol­na, hogy tíz év­vel azok után.


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

  #911: _ (2007. -0. 6-. 18: 2)  

purchase phentermine .

  
  Válaszok struktúrája


  #910: _ (2007. -0. 6-. 18: 1)  

buy propecia .

  
  Válaszok struktúrája


  #909: _ (2007. -0. 6-. 18: 1)  

generic cialis .

  
  Válaszok struktúrája


  #908: _ (2007. -0. 2-. 12: 0)  

programas gratis
Adult Videos
young video models
Baixar Musicas Gratis
hombres
chelsea pto
zoofilia fotos hombres

  
  Válaszok struktúrája


  #907: _ (2007. -0. 2-. 12: 0)  

programas gratis
Adult Videos
young video models
Baixar Musicas Gratis
hombres
chelsea pto
zoofilia fotos hombres

  
  Válaszok struktúrája


Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”