Lemezvágó (2004. október)
Red Hot Chili Peppers: Live in Hyde Park Warner Music
A Chili leheletnyit a U2– Depeche–R.E.M.-generáció után csobbant a nyolcvanas évek elejének medencéjébe. A hossz végén már sokan állva tapsoltak a medence szélén (Mother’s Milk, 1989), aztán a forduló utáni első karcsapások meghozták a világméretű áttörést (Blood Sugar Sex Magic, 1991). Néhány év intenzív MTV-jelenlét után, 1995-ben egy klasszikus értelemben vett eltűnős album következett (One Hot Minute, 1995) néhány slágerrel, kevés attraktivitással, és ekkor úgy tűnt, hogy a medence kellős közepén a habok közé vesznek. Aztán mégis csodás és váratlan hajrát mutattak be (Californication, 1999), ami után már nem volt komoly visszaesés (By the Way, 2002). Akárhogy is, ha a fenti generációt vizsgáljuk (kis nagyvonalúsággal csapjuk hozzá a The Cure-t is), megállapíthatjuk, hogy a Chili az egyedüli, ma is ereje teljében praktizáló formáció. Az egyetlenek, akik megtehetik, hogy egy duplalemezes, besztofnak is felfogható koncertlemez kétharmadát az előző két album számai tegyék ki. Nincs hivatkozás a múltra, az Under the Bridge és a Give it Away decensen besorolódnak a közelmúlt klasszikusai közé. Van idő és tér viccelődni (Az I Feel Love c. Donna Summer-klasszikus nyivogós feldolgozása), új számokat a mélybe dobni (kettő is van), mert nem kell félni, hogy a mérleg a nagy múlt felől a korcs jelen felé billen. Ez, kérem, a megvalósult tetőpont, egy zenekari életpálya zenitje. Egyenként már fel sem ismerhető, mi mindenből tevődött össze a RHCP zenéje: az indián zenei hagyományok, a közép-amerikai latin kultúra, a mainstream rock mind-mind szálaira bomlik, és beleszövődik egy Chili feliratú pólóba; ez a dolog most, így a legegyszerűbb, a legtragikusabb és a legjobb. Már csak egyetlen sorlemeznyire vannak a halhatatlanságtól. Az év koncertlemeze, a következő négy hónapot tekintve is.
Green Day: American Idiot Warner Music
Amikor 1994-ben a Green Day When I Come Around-ja süvített bele az MTV-vel fölszerelt magyar otthonokba, az egész második Ratkó-generáció döbbent rá a punkra. Még akkor is, ha az az év Curt Cobainről szólt. Odakint, sőt még kijjebb: az amerikai egyetemi „közéletben” már évek óta lehetett tudni a ’94-ig már két lemezt öszszehozó Green Dayről, az év végére viszont már világhírűek voltak – az első multilabel-szerződésüknek köszönhetően. Alternatívnak mondott gimnazista körökben nem is volt ritka az elhatárolódás a „undorító kiadói punk” képviselőitől, de, mint mondtam, itt nem erről volt szó (más kérdés, hogy a Green Day sikere után valóban megszületett ez a kategória). Nos, a Green Day még egyszer nem tudott akkorát hasítani a zeneblokkokból, mint akkor, de nem elhanyagolható, hogy tisztes munkát végeztek, és 2000-ig megjelent három új albumuk. Aztán pauza, besztofok cédén és dévédén. És akkor Texasból az elnöki bársonyszékbe ült George W. Bush, majd jött 9/11, és a vergődő mainstream punk hálát adott az égnek: manapság megint jó Amerikában punknak lenni, mert, ugye, van mit utálni. Az American Idiot is politikus lemez, természetesen. Nem akarok amerikai idióta lenni, elegem van a paranoiából – izgat, lázít felnőttesen és megkomolyodva a címadó sláger. De a srácok nem elégednek meg ennyivel: kettő darab, öt-öt tételes (hadd mondjam így, a The Who Tommy-ja után:) punk-operát is az albumra másoltak, amelyekből az első, Jesus of Suburbia határozottan remekmű-közeli fekvésű. Ezek mellett valódi kemény/érzelmes számok kerültek a lemezre, a következő hónapok slágerei: Holiday, Give Me Novacaine, Are We The Waiting. Az eddigi legnagyobb figyelemmel, figyelemmel és erővel készített Green Day-lemez. Ki hitte volna, hogy tíz évvel azok után.
|