Nem szí­nes a film, de nem is szín­te­len. Az ext­rák­ból ugyan ki nem de­rül, mi­ért, de itt van 88 perc ér­vé­nyes szo­ci­a­liz­mus ’85-ből. Fe­ke­tén-fe­hé­ren.
Volt egy ha­ve­rom, a gyen­géb­bik kis­vá­ro­si gim­ná­zi­u­mot vé­gez­get­te, csak a do­bok ér­de­kel­ték. Én vi­szont stré­ber­ked­tem a job­bik­ban, de hi­á­ba: egyi­kün­ket se vet­ték fel elő­ször­re – igaz, ő nem is je­lent­ke­zett se­ho­va. Már a nyár­ra fe­dő­mun­ka­he­lye volt: a he­lyi művházban lett film­tá­ros. Ha le­tet­tem az új­ság­ki­hor­dó ta­li­gá­kat, be­szé­dül­tem hoz­zá, kis­ve­tí­tőn néz­tük a sza­la­go­kat. Majd’ el­alud­tunk: én haj­na­li négy­kor kel­tem, ő meg fél tíz­kor, ő azért. Egy­szer a Ki­zök­kent vi­lá­got, másszor Tí­már Pé­ter pár éves film­jét fűz­te be. Na, ez volt nyolc­van­nyolc­ban.
Mind­an­­nyi­szor kész vol­tam az Egész­sé­ges ero­ti­ká­tól. Haumann két­szá­zas vér­nyo­má­sú, ré­gi tri­bü­nös té­esz­el­nö­ke lett a ked­ven­cem. Szin­te fa­csar­ta az or­rom Raj­ho­na Ádám nej­lon­in­ges mel­lék­üzem­ág-ve­ze­tő­je is; a fel­fu­tó Koltai Ró­bert zse­ni­á­li­san ad­ta a gyá­ri tűz­ol­tót, de Mikó Ist­ván két­csí­kos mac­kós párt­tit­ká­rá­tól is fet­reng­tünk.
Amit a ma­gyar író-ren­de­ző a for­ga­tó­köny­vi szö­veg­gel mű­vel, az tény­leg bá­mu­la­tos. Hi­á­nyos tő­mon­dat­okig, fo­né­má­kig csu­pa­szít­ja-e le, vagy csak a vö­rö­sök nyelv­gyöt­ré­sét gú­nyol­ja-e alig túl­zó, gyil­kos re­a­liz­mus­sal, ki-ki dönt­se el ma­ga. Bár­hogy le­gyen is, ’gusztus 20, ’kotmányunk ün­ne­pe, és a töb­bi, a nó­men­kla­tú­ra-ver­dikt­ben hasz­ná­la­tos facsarulat mind a mi­enk, itt ma­radt elv­tár­si örök­sé­gül. Csak mi ért­jük.
To­váb­bi ínyenc öt­le­te, ahogy az az ext­rák kö­zé fel­vett ama­tőr 8 mm-es verkfilmből ki­tű­nik: az ös­­szes moz­gást for­dít­va vet­te fel! At­tól olyan su­ta a gár­da, hogy el­len­irány­ba fel­te­ker­cselt film­re rög­zí­tet­ték a hát­ra­fe­lé já­ró szí­né­sze­ket, majd le­ját­szot­ták a sza­la­got a má­sik di­rek­ci­ó­ba. Még a jár­mű­vek is to­lat­tak a ka­me­ra előtt, így tör­tén­he­tett, hogy a bor­zal­mas kecs­ke­szál­lí­tó Wart­burg és a té­esz­el­nö­ki Vol­ga sa­ját ma­gát po­roz­za a lá­da­gyár­hoz ve­ze­tő úton.
Vé­gé­re hagy­tam egy le­gen­dát. Ez a fil­mes-do­bos ré­gi ba­rá­tom me­sél­te, hogy az ál­lat­or­vos mel­lék­sze­re­pé­re va­la­mi­ért egy gyár­tás­ve­ze­tőt sze­melt ki Tí­már. Ma­gas, baj­szos ür­ge, vé­gig fe­hér­ben, nagy hím­bál­na, aki kü­lö­nös gon­dot for­dít fér­fi­as meg­je­le­né­sé­re, mé­lyí­tett or­gá­nu­má­ra. A ren­de­ző vi­szont az utó­szink­ron­nal már nem vár­ta meg a pa­sas nya­ra­lá­sá­nak vé­gét, és re­kedt fér­fi­fal­zet­tet mon­da­tott a száj­moz­gás­ok fö­lé. Az­tán a jó­em­ber ha­za­ért, és… rossz volt ne­ki.
Ne­künk vi­szont jó, hogy négy­ezer fo­rint alatt más­fél óra rend­szer­kri­ti­ka kap­ha­tó mel­lék­ha­tá­sok nél­kül. En­­nyi egész­ség és ero­ti­ka, idi­o­tiz­mus és funk­ci­o­ná­lis ar­gó még a pol­gá­ri undergroundnak is ja­vallt.