Posz­tó­pa­pu­csot kel­lett húz­ni, ott volt az Ecce ho­mo – má­ig cso­dá­lom, hogy egy ren­des re­for­má­tus vá­ros (jó, tu­dom, az­óta pá­pis­ta test­vé­re­ink se­tét jezsovita mód­sze­re­ik­kel több­sé­get sze­rez­tek) mi­ért har­col Mun­kácsy kis­sé olaj­nyo­mat-sze­rű ké­pe­i­ért? Kál­vin Já­nos el­kül­de­né Méliusz Ju­hász Pé­tert az öreg­bo­tért, és szét­üt­ne ve­le a szinkretisták kö­zött, az biz­tos. Mi­vel a Dé­ri Mú­ze­um név­adó­ja, jó tex­til­ipa­ros­hoz il­lő­en el­ső­sor­ban az orientalizmusban nyo­mult, s komp­lett szamurájszerkókkal dob­ta meg a cí­vi­se­ket, a nyolc­va­nas évek egyik nagy kár­té­te­le (a szandokános pó­ló mel­lett), a ka­ra­te-láz (ben­ne nindzsa, meg Bruce Lee-kultusz: min­den, ami sár­ga) rám sem­mi­fé­le ha­tás­sal nem volt. Hisz a film­kosz­tü­mök gyön­gék vol­tak az ere­de­ti­ek­hez ké­pest. A ke­rá­mia- és ás­vány­ta­ni ki­ál­lí­tást rend­sze­rint el­blic­cel­tem, és sze­gény na­gyi­mat – akit vi­szont csak ez ér­de­kelt – va­ló­sá­gos ter­ror­nak ve­tet­tem alá, ha nem en­ge­dett oda a Ta­nács­köz­tár­sa­ság szük­ség­pén­ze­i­hez. A mú­ze­um­ban min­dig csend volt, ke­vés lá­to­ga­tó volt, és – má­ig sem ér­tem, hogy le­he­tett – min­dig nap­sü­töt­te dél­előt­tö­kön jár­tam ott.
Az­tán szép sor­ban jött a töb­bi: sze­gény szü­le­i­met vi­sel­het­te meg hogy rö­vid ki­té­rő (csi­kós, busz­so­főr) után el­kö­te­lez­tem ma­gam amel­lett, hogy had­tör­té­nész le­szek. Tíz­éves fej­jel per­sze még nem tud­ha­tó, hogy a had­tör­té­né­szek még a B-szakhoz is gyen­gék egy jobb­faj­ta egye­te­men. És mi­fe­lénk az szá­mít szak­mai csúcs­nak, ha a tu­dós had­tör­té­nész egy az egy­ben rep­ro­du­kál­ja va­la­me­lyik ki­sebb ak­na­ve­tő-egy­ség had­mű­ve­le­ti nap­ló­it, dá­tu­mok­kal, pon­tos idők­kel, ma­gas­sá­gi pon­tok­kal, tűz­erős­ség­gel, tá­ma­dá­si irá­nyok­kal: et­től néz úgy ki a leg­több had­tör­té­ne­ti mun­ka, mint egy függ­vény­táb­lá­zat. Volt te­hát egy drá­mai idő­szak az éle­tem­ben, ami­kor szü­le­im job­ban sze­ret­ték vol­na, ha lá­za­dok, Anthrax-pólóban, szi­mat­szaty­rot húz­va sza­lad­gá­lok. Azt is kön­­nyebb lett vol­na el­vi­sel­ni, mint az ál­lan­dó kos­la­tást a szám­szer­íjak után. Szü­le­im úgy har­col­tak, ahogy tud­tak: a low cost bé­csi tar­tóz­ko­dás­ba be­le­fért az Arsenal meg­lá­to­ga­tá­sa is, de csak ak­kor, ha be­te­szem a lá­bam a Kunsthistorisches Museumba. Rá­áll­tam az al­ku­ra, bár ne tet­tem vol­na. Két na­pig jár­tuk a kép­tá­rat, és egy élet­re meg­gyű­löl­tem a né­met­al­föl­di fes­tő­ket meg a Habs­burg-mo­nar­chi­át.
A leg­job­bak egyéb­ként sok­szor nem a na­gyok, ha­nem a ki­csiny, el­fe­le­dett táj­há­zak, hely­tör­té­ne­ti gyűj­te­mé­nyek, ha­bó­kos kör­ze­ti or­vo­sok kép­gyűj­te­mé­nyei, le­he­tő­leg tel­je­sen va­ló­szí­nűt­len mú­ze­u­mi ki­ad­vány­ok­kal és bi­zal­mat­lan pénztárosnénikkel. Az Abaúji Mú­ze­um Encsen pél­dá­ul ilyen, Rippl-Ró­nai Jó­zsef vil­lá­ja Ka­pos­vá­ron, fenn a dom­bon, a Ba­la­ton Mú­ze­um Keszt­he­lyen (az per­sze nem ki­csi, nem el­fe­le­dett). A bu­da­pes­ti Pos­ta­mú­ze­um (Andrássy út 1.) min­den­ki­nek kö­te­le­ző, aki szé­pet akar lát­ni, Gyergyószentmiklóson, a Ta­risz­nyás Már­ton Mú­ze­um­ban a ha­jó­pad­ló is úgy nyi­ko­rog az em­ber tal­pa alatt, hogy már hall­gat­ni is kész gyö­nyö­rű­ség. El kell oda men­ni, fe­lénk már nem tud­nak így nyi­ko­rog­ni a pad­lók. A leg­klas­­szi­ku­sab­ban po­zi­ti­vis­ta, igaz XIX. szá­za­di mú­ze­um a strasbourgi ter­mé­szet­tu­do­má­nyi: nyil­ván­va­ló­an va­la­mi poszt­mo­dern blikk­fang is van ben­ne, kvá­zi mú­ze­um a mú­ze­um­ban: há­rom eme­le­ten ter­mek vé­ge­ér­he­tet­len so­rá­ban ren­des, még 1918 előtt gyár­tott be­he­mót üveg­szek­ré­nyek, ben­nük hul­ló tol­lú ma­da­rak, töb­bé-ke­vés­bé sző­rös ál­la­tok, ran­da hül­lők. Mel­let­tük kis cet­lin a név fran­ci­á­ul és la­ti­nul, kész: „ha sót akarsz, eriggy a diznilendbe, kis­ha­ver”.
Bár ma­nap­ság mi­ná­lunk is el­kez­dett hó­dí­ta­ni a „museumtainment”, a szó­ra­koz­tat­va ne­ve­lés őr­jí­tő má­ko­nya, en­nek nem dől­he­tünk be. Ha raj­tam múl­na a Ter­mé­szet­tu­do­má­nyi Mú­ze­u­mot is vissza­rak­nám ab­ba a Ba­ross ut­cai alag­sor­ba, ahol előt­te volt. (Vicc.) Bár a had­tör­té­ne­lem-őrü­le­tem­nek vé­ge sza­kadt, azért az Imperial War Museum (Lon­don) le­ver min­dent, ta­lán csak a bu­da­pes­ti Köz­le­ke­dé­si Mú­ze­u­mot nem. És amer­re csak já­runk, mi ten­ger­től el­zárt, ki­csi or­szág pol­gá­rai néz­zünk meg min­den ten­ge­ré­sze­ti mú­ze­u­mot, le­gyen az Stralsundban (igen jó), Fécamp-ban (a leg­jobb) vagy Pá­rizs­ban (a hü­lyék a ba­ba­ko­csi­tól fél­tik a nyü­ves gá­lyá­i­kat). És tűn­jünk bár a kom­csi-kol­la­bo­ráns kor­mány sze­kér­to­ló­já­nak, az in­gye­nes mú­ze­um­lá­to­ga­tás igen­is nagy­sze­rű do­log, már ko­ráb­ban meg kel­lett vol­na csi­nál­ni. Per­sze nem olyan ma­gyar mó­don, mint most: Szent­end­rén, a skan­zen­ben. Ahol, mi­u­tán po­fát­la­nul az ar­cunk­ba dör­gö­lik, hogy a jó­szí­vű kor­mány meg­en­ge­di ne­künk az óccsóér’ va­ló kul­tú­rá­ló­dást, meg­jegy­zik, hogy hét­vé­gén, ami­kor ren­dez­vény van, ak­kor a ré­gi ked­vez­mé­nyes árat szá­mít­ják fel. Majd ez­után a pénz­tár­ban csont nél­kül el­ké­rik a ré­gi, fel­emelt, hét­vé­gi ta­ri­fát – szó­val az in­gye­nes: az a ré­gi­ből a drá­gább. Bent meg az a ren­dez­vény, hogy egy nagy­han­gú alak han­gos­be­szé­lő­vel üvölt és gye­re­ke­ket haj­szol a ki­égett pá­zsi­ton: gye­rek­fog­lal­ko­zás, nesz­tek. (Élet­ből el­le­sett pél­da.)
Ahogy vé­gig­gon­do­lom, azért van ma­gya­rá­zat a Dé­ri mú­ze­u­mi nap­sü­töt­te dél­előt­tök­re: na­gyim eső­ben nem en­ge­dett el ha­zul­ról, dél­után pe­dig ő in­kább le­pi­hent, tü­de­je sem bír­ta a mász­ká­lást. Sőt, azt kép­vi­sel­te, hogy túl­moz­gá­sos, ide­ge­sí­tő uno­kák do­mesz­ti­ká­lá­sá­nak fe­lül­múl­ha­tat­la­nul jó esz­kö­ze a dél­utá­ni al­vás. Mind­egy; em­lé­ke­im­ben a Dé­ri Mú­ze­um előt­ti té­ren min­dig süt a nap. Medgyessy Fe­renc telt ido­mú szob­rai kel­le­tik ma­gu­kat a fény­ben, és tal­pam alatt csi­ko­rog a gyöngy­ka­vics.
Most már min­dent meg­ad­nék azért, hogy a na­gyi­val vé­gig­néz­hes­sem a ke­rá­mi­á­kat, hagy­nám a céh­lá­dá­kat meg az ala­bár­do­kat is. Csak most már nem le­het.
Ezt az élet rend­jé­nek szok­ták mon­da­ni, de ez nem igaz­ság. Nem igaz­ság.