Egy elfeledett könyv a közelmúltból
Horn Gyula egy napja (2004. október) Tegyünk sétát a volt miniszterelnökeinkről szóló irodalmi művek könyvtárában. Egy ilyenünk van, becsüljük meg. Időutazás 1999-be. Kevesen emlékeznek már az első olyan könyvre, amit szabadon választott miniszterelnökünk írt s. k. Azóta sincs másik: Antall József hivatali idejének lejárta előtt meghalt, Orbán Viktor egyelőre nem mutat különösebb érdeklődést a memoárműfaj iránt, Medgyessy Péter viszont utalt ilyen szándékára egy műsorban. Tehát Horn Gyula műve, a Cölöpök című rendszerváltoztatás-tájéki folytatásos regény második része eleddig első maradt a maga nemében. Az Azok a kilencvenes évek… című opusz címoldalán a szerző gondolkodik a la Rodin. A felütés in medias res indul: „A két függöny közti fényes csík ébresztett.” Erre még a vájtfülű irodalomértő is csak csettinteni bír: az intró pasztell színei selymessé teszik a befogadási csatornákat, de Gyulának ez az egy mondat elég is a művészkedő maszatolásból: „Szokásomhoz híven rögzítettem a dátumot. 1998. március 15-e volt, vasárnap.” Nem tudni, hogyan és miért rögzíti valaki a dátumot – pláne naponta –, nem rögzül az magától? Minek ahhoz a Mozdulatlan Mozgató derűs ébredése? Az embernek önkéntelenül Holle anyó jut eszébe ilyenkor: jóisten, tél van, szaladok az erkélyre havazni. Vagy létezik egy mozgalmi belső atomóra, amelyik más rendszerben mér? És új thermidor is van? Aztán míves képeket láthatunk a miniszterelnöki rezidencia kertjében zizegősben dzsoggingoló államférfiról, aki már nevükön nevezi a fákat, akinek a háta mögött összekacsintanak a száztíz kilós testőrök, hogyazannya, de stramm faszi. De nincs mese, indul a nap. „Zászlófelvonással kezdődik, majd ünnepi szónoklat és a szokásos versek, dalok a Múzeum-kertben. Bármennyire is ódzkodtam tőle, a Petőfi-szobornál meg kellett jelennem a fővárosi ünnepségen.” Ugye, mindenki érzi azt a sajátos, a baloldalon is tetten érhető, utolérhetetlen nemzeti hevületet, és az állandó bizonyítási vágyat? Még a Petőfi-szobornál kiosztja Demszkyt, akinek választási évben mindig kiszámíthatóan nyílik a csipája, megmondja a frankót a kitüntetés-átadáson, a Parlament ünnepi ülésén a belügyminiszterrel az élet nagy dolgait és a mocsok ellenzéket vitatják meg („Tudod, az egészben az dühít, hogy ennyire képmutatók. Pedig ők a kései Kádár-korszak elkényeztetett gyermekei. Gond nélkül egyetemi diplomát szereztek – persze, az állam pénzén. Külföldi ösztöndíjakat, tanulmányutakat kaptak – és még jóformán semmit sem nyújtottak cserébe… Ezek nem élték meg a magyarországi megpróbáltatásokat, nem ismerik a sorban állást a húsért, bármiért… A nyolcvanas években kezdték provokálni a hatalmat, amely akkor már agonizált…”) Bármennyire is ódzkodtam tőle, a Petőfi-szobornál meg kellett jelennem a fővárosi ünnepségen |
Kuncze mester válasza nem ismert, pedig Horn erre is emlékezhetne, ha már jó egy évvel később szó szerint idézi magát. Ha így van, ha csak bólogatott erre az akkori belügyér, merem remélni, hogy másnap azért a szokottnál is nehezebben ment a borotválkozás. Díszelőadás az Operában. Gyula jön: „Igyekeztem pátosz és dagályosság helyett a saját stílusomhoz ragaszkodni… Mint ünnepi alkalmakkor általában, a Bánk bán volt műsoron… A mostani előadásban az zavart, hogy az egyik főszereplőnek hihetetlenül ellenszenves volt a hangja és az egész megjelenése. A szünetben, amikor többen is rutinszerűen áradoztak az előadásról, közömbös arckifejezéssel hallgattam. – Jobb nem szólni – intettem magam.” Gyula (rossz poén, de most hadd mégis), szóval Gyula Hornovics egy napja így ért véget. Az emberé, akit ismerünk, s aki ezért, vagy ennek ellenére keresetlenül őszinte. Az est zárópoénját szintén ő szolgáltatja, a felületes recenzensnek egyéb dolga sincsen, mint bemásolni. Hiszen a kultúrprogram eurokonform, már-már blairi véget ér. Figyeljük csak: „Egyébként a második felvonást követően feleségemmel angolosan távoztunk.” Két hónap múlva a hatalomból is.
|