–Ös­­sze­fog­lal­ná ne­künk a Vá­rad­ra ke­rü­lé­se előt­ti éve­ket?
–Na­iv gye­rek­ként, Gyu­la­fe­hér­vá­ron él­tem meg a rend­szer­vál­tást. Ott fe­jez­tem be a gim­ná­zi­u­mot is, és kezd­tem el a fő­is­ko­lát, ami­ből négy évet vé­gez­tem el. Az ot­ta­ni év­fo­lyam­tár­sa­im kö­zül iga­zá­ból csak két-há­rom sze­mély hagy­ta el Er­délyt, ami nem rossz arány, és nagy­ban kö­szön­he­tő an­nak, hogy az én ge­ne­rá­ci­óm­ban ta­lán az át­lag­nál több volt a ten­ni aka­ró, az ott­hon ten­ni aka­ró fi­a­tal. Ami­kor Fe­hér­vár­ról el­jöt­tem, Hód­me­ző­vá­sár­hely­re ke­rül­tem, ak­kor in­dult ott a je­zsu­i­ta rend. A je­zsu­i­ta rend egyik jel­sza­va, hogy ha va­la­mi na­gyot akarsz, gye­re el je­zsu­i­tá­nak. Ez amúgy igaz is, de ahol a büsz­ke­ség­re va­ló haj­lam­ra épí­te­nek, a do­log­nak az lesz a vég­ered­mé­nye, hogy ki­bír­ha­tat­la­nok le­szünk, a sa­ját ma­gunk Bá­bel­jét épít­jük. Én szol­gál­ni akar­tam, az em­be­rek kö­zött akar­tam él­ni. Pár hó­na­pig ma­rad­tam csak­. Ez­után je­lent­kez­tem Kla­gen­furt­ban, a szalézi rend­nél if­jú­sá­gi ne­ve­lő­nek, és négy hó­nap múl­va jöt­tem fel Bécs­be, vé­gül is ugyan­azt csi­nál­ni. Há­rom évet vol­tam ott 1991 és 1994 kö­zött, és köz­ben az egye­tem posztgarduális kép­zé­se­it hall­gat­tam. Úgy érez­tem, hogy éve­ket tölt­he­tek el Nyu­ga­ton, ta­nul­ha­tok, dip­lo­má­san ha­za­tér­he­tek, de igye­kez­tem emel­lett sa­ját bá­zist is fel­épí­te­ni, meg­te­rem­te­ni egy sa­ját eg­zisz­ten­ci­át. Hogy ar­ra áll­va mond­has­sak igent az egy­ház­nak, és te­gyem rá az éle­te­met egy cél­ra. Eköz­ben még se­géd­mun­kás­ként is dol­goz­tam, épít­ke­zé­se­ken dol­goz­tam, vol­tam úszó­mes­ter, por­tás, és mel­let­te val­lás­pe­da­gó­gi­á­ra irat­koz­tam be. Las­san meg­fo­gal­ma­zó­dott, hogy vis­­sza­té­rek Er­dély­be. Ak­kor kezd­tem el gon­dol­kod­ni, ho­gyan. Ak­kor­ra se­géd­mun­kás­ként an­­nyi pénzt ös­­sze­gyűj­töt­tem, hogy Bu­da­pes­ten la­kást tud­tam ven­ni. Úgy érez­tem, hogy ez ne­kem egy meg­fe­le­lő anya­gi bá­zis, bár­mi­kor ki­lép­he­tek az egy­ház­tól. Sok olyan lel­kés­­szel ta­lál­koz­tam, akik öt­ven-hat­van éve­sen már el­ve­szí­tet­ték a lel­ke­se­dé­sü­ket, ki­lép­ni már nem tud­nak, hi­szen eg­zisz­ten­ci­á­li­san függ­nek az egy­ház­tól
–Ez a „vé­dő­há­ló” nem ve­tet­te vis­­sza az egy­há­zi mun­ká­ban?
–Ép­pen hogy ez adott ön­bi­zal­mat. Hi­szen ha nincs már meg a lel­ke­se­dé­sem, ak­kor önál­ló em­ber­ként is biz­ton­ság­ban érez­he­tem ma­gam. És ez a tu­dat lel­ke­sí­tett. Csak az anya­gi­ak mi­att nem kell lel­kész­nek ma­rad­nom. Az, hogy hu­szon­éves­ként, Vá­rad­ról jöt­ten, se­géd­mun­kás­ként egy pes­ti la­kást tud­hat­tam a ma­ga­mé­nak, hi­he­tet­len len­dü­le­tet adott.
–Ez a len­dü­let vit­te Nagy­vá­ra­dig?
–Pon­to­san, ek­kor, ’94-ben je­lent­kez­tem a váradi püs­pök­nél, Tempfli Jó­zsef­nél az­zal, hogy sze­ret­nék if­jú­sá­gi mun­kát vé­gez­ni, egy if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tet lét­re­hoz­ni. Meg­vol­tak már a konk­rét ter­ve­im, és egyút­tal el­dön­töt­tem azt is is, hogy lel­kész aka­rok len­ni. Őszin­tén vál­lal­tam, őszin­tén is csi­ná­lom az­óta is – és sze­rin­tem az a lé­nyeg, hogy most itt va­gyok, és ten­ni aka­rok va­la­mit. Ha ez örök­ké tart, ak­kor örök­ké. De a lel­ké­szi te­vé­keny­sé­gem nem fog ki­üre­sed­ni so­ha – eb­ben tett biz­tos­sá a meg­te­rem­tett anya­gi biz­ton­ság. Mond­tam te­hát ’94-ben a püs­pök­nek, hogy nem sze­ret­nék pél­dá­ul plé­bá­nos len­ni, ha­nem egy ala­pít­ványt sze­ret­nék lét­re­hoz­ni. Az egy­ház­jog­ász Ist­ván bá­tyám se­gí­tett ki­ta­lál­ni az ala­pít­ványt jo­gi­lag, hogy az ál­lam­nak is meg­fe­lel­jen, meg az egy­ház­nak is, de még­se függ­jön egyik­től se. A püs­pök úr el­fo­gad­ta a ké­ré­se­met, és ’94 ok­tó­be­ré­ben szen­telt pap­pá, sőt ki­ne­ve­zett az egy­ház­me­gye if­jú­sá­gi lel­ké­szé­nek. Az egy­ház­me­gye konk­ré­tan is se­gí­tett, egy ak­kor sze­mét­te­lep­ként mű­kö­dő tel­ket adott. Ezt még az öt­ve­nes évek­ben ado­má­nyoz­ta az egy­ház­me­gyé­nek egy ta­ní­tó­nő, az­zal a ké­rés­sel, hogy ott Szent Er­zsé­bet tisz­te­le­té­re egy temp­lo­mot épít­se­nek. A lel­kész­la­kást fel is épí­tet­ték, ab­ban gya­kor­la­ti­lag haj­lék­ta­la­nok lak­tak, de iga­zá­ból ott nem volt élet. Ezt a tel­ket kap­ta meg a szer­ve­zet, és én meg­ígér­tem, hogy a kör­nyék­be­li em­be­rek­nek egy ká­pol­nát épí­tek raj­ta, az ado­má­nyo­zó szán­dé­ka sze­rint. Nem dó­mot, két­tor­nyú temp­lo­mot, csak egy egy­sze­rű ká­pol­nát, és ez, há­la Is­ten­nek, meg is va­ló­sult.
–Mi­kor ké­szült el ma­ga a Posticum épü­le­te?
–Egy egész évig csi­nál­tuk a ter­ve­ket egy váradi mű­épí­tés­­szel, Sza­bó Ar­nold­dal, aki an­nak ide­jén a nagy­vá­ra­di vá­ro­si épí­té­sze­ti iro­da ve­ze­tő­je volt, és nél­kü­le ta­lán már rá se is­mer­nénk Vá­rad­ra. Azért tar­tott ennyi ide­ig, mert a fel­épí­ten­dő ház­nak a lel­két akar­ta meg­ér­te­ni. A vég­ered­mény egy ta­lán nem is ki­fe­je­zet­ten mo­dern ház lett, amely­nek még­is sok nyu­gat­ról ér­ke­ző ven­dég cso­dá­já­ra jár. Én úgy fo­gal­maz­nék, hogy olyan a Posticum, mint egy öröm­ki­tö­rés, egy vá­lasz az elő­ző év­ti­ze­dek­re, az épí­té­szet nyel­vén meg­fo­gal­maz­va. Egy­sze­rű em­be­rek épí­tet­ték, a mű­épí­tész meg­halt, a mér­nö­kök el­vesz­tet­ték a kon­cep­ci­ót, egy­sze­rű skic­cek, raj­zok alap­ján re­konst­ru­ál­tuk az épí­tész aka­ra­tát; a ház lét­re­jöt­te még épí­té­sze­ti­leg is cso­da.
–Az épít­ke­zés ide­je alatt mit je­len­tett az if­jú­sá­gi lel­ké­szi mun­ka?
–Ez a stá­tus ar­ra kel­lett, hogy nyu­ga­ti, a ka­to­li­kus egy­ház­hoz tar­to­zó szer­ve­ze­tek­hez be­ko­pog­tat­has­sak. Te­hát a ka­to­li­kus egy­ház, az egy­ház­me­gye se­gít­sé­ge nél­kül ez a ház nem áll­na. Kel­lett a lel­ke­se­dé­sem, úton vol­tam éjt nap­pal­lá té­ve, ak­kor már meg­volt a ma­gyar ál­lam­pol­gár­sá­gom, te­hát én már ma­gyar ál­lam­pol­gár­ként men­tem ha­za. Er­ről jut eszem­be a ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök nyi­lat­ko­za­ta, hogy mi­nek kell ma­gyar ál­lam­pol­gár­ság a ha­tá­ron túliaknak, azért-e, hogy nyu­gat­ra men­je­nek, hát ez a vá­la­szom er­re. Le­het, hogy van­nak olya­nok is, akik ezt ar­ra hasz­nál­nák fel, még az is le­het, hogy ők van­nak több­ség­ben, ezt nem le­het tud­ni. Én ma­gam vi­szont be­csü­let­sér­tés­ként él­tem meg ezt a nyi­lat­ko­za­tot. Ne­kem nem azért kel­lett a két ál­lam­pol­gár­ság, hogy nyu­gat­ra men­jek ki­rán­dul­ni vagy le­te­le­ped­ni. Sok­kal te­vé­ke­nyebb le­het­tem, és hoz­zá­se­gí­tett ah­hoz, hogy te­gyem a dol­go­mat. Ha kap­tam egy te­le­font, más­nap Mün­chen­ben tud­tam len­ni ott, ahol kel­lett. Nem kel­lett ví­zu­mért sor­ban áll­ni, nem pac­káz­tak a ro­mán vá­mo­sok. A pá­lyá­za­ti el­já­rás kön­­nyebb lett, job­ban je­len tud­tam len­ni, a le­he­tő­sé­ge­ket job­ban ki tud­tam hasz­nál­ni. A stá­tu­som­mal job­ban oda­fi­gyel­tek rám a kül­föl­di­ek is, az oszt­rák püs­pö­ki kar, a né­met püs­pö­ki kar, a kü­lön­bö­ző ala­pít­vá­nyok, egy­há­zi kö­zös­sé­gek. Nem volt min­dig kön­­nyű, volt, ami­kor an­­nyi pén­zem nem volt, hogy hús­vét­ra ha­za­jöj­jek, de a leg­ki­seb­bek­től a leg­na­gyobb kö­zös­sé­ge­kig min­den­ho­va el­ju­tot­tam.

Õszin­tén vál­lal­tam, őszin­tén is csi­ná­lom az­óta is – és sze­rin­tem az a lé­nyeg, hogy most itt va­gyok, és ten­ni aka­rok va­la­mit. Ha ez örök­ké tart, ak­kor örök­ké

–Mi­kor ké­szült el a Posticum?
–A há­zat ’96-ban kezd­tük épí­te­ni, és négy év múl­va ad­tuk át. A meg­nyi­tás is fo­lya­mat volt, las­san ve­zet­tük be a váradi köz­élet­be, prog­ra­mo­kat szer­vez­tünk, egy­sze­rű­en és fél­sze­gen kezd­tük. Itt jött be Zsu­gán Gyu­la a kép­be, ő az, aki a leg­töb­bet se­gí­tet­te; a ház­nak a lel­két tö­ké­le­te­sen meg­érez­te. Ahol én csak ta­po­ga­tóz­tam, ő ösz­tö­nö­sen és ott­ho­no­san járt, és a ház ar­cu­la­tát ma is ő for­mál­ja az ál­ta­la szer­ve­zett prog­ra­mo­kon ke­resz­tül.
–Mi mű­kö­dik ma a Posticumban?
–A ká­pol­nát ugye em­lí­tet­tem, alat­ta van egy szin­te min­den­fé­le kul­tu­rá­lis ese­mény­re al­kal­mas, han­gu­la­tos jazz­bár. Mi­énk Er­dély leg­na­gyobb folyóiratolvasója. Körülbelül száz fo­lyó­ira­tot já­ra­tunk; ezek költ­sé­ge na­gyon meg­ter­he­lő, kü­lö­nö­sen az an­gol fo­lyó­irat­ok drá­gák. Re­giszt­rá­ci­ó­ért in­gye­nes Internet-hozzáférést te­szünk le­he­tő­vé. Min­den szom­ba­ton negy­ven­ta­gú gyer­mek­kó­rus és if­jú­sá­gi kó­rus pró­bál ná­lunk, van ját­szó­há­zunk is. Mi­nő­sé­gi, ol­csó szál­lás­le­he­tő­ség mel­lett kü­lön di­ák­szál­ló rész­le­günk is van – ös­­sze­sen mint­egy öt­ven em­bert tu­dunk el­he­lyez­ni. Gyö­nyö­rű nagy­elő­adónk van, amely­ben nem csak sa­ját ren­dez­vé­nye­ket tar­tunk, ha­nem igény ese­tén bér­be is tud­juk ad­ni. Ál­lan­dó film­klu­bunk mű­so­rán itt meg­sze­rez­he­tet­len, nem ját­szott klas­­szi­kus mű­vész­fil­mek sze­re­pel­nek.
–Mit tar­ta­nak fon­to­sabb­nak, a kul­tú­ra­köz­ve­tí­tést vagy a val­lá­sos­sá­got?
–A val­lá­sos­ság csak na­gyon fi­no­man hat­ja át a prog­ra­mo­kat és a szol­gál­ta­tá­sa­in­kat. A val­lá­sos­ság hoz­zá­tar­to­zik az éle­tünk­höz, nem el­sőd­le­ges cél. A nagy­ter­met per­sze szí­ve­seb­ben ad­juk ki olya­nok­nak, akik­nek az el­ve­ik, cél­ki­tű­zé­se­ik, te­vé­keny­sé­gük meg­fe­lel a ház ar­cu­la­tá­nak. Fi­lo­zó­fi­ai kon­fe­ren­ci­ánk is volt, több­ször is. El­mé­le­ti ren­dez­vé­nye­ink­hez tu­da­to­san olyan té­má­kat ke­re­sünk, ame­lyek­nek vé­kony a szak­iro­dal­ma, hi­szen azt sze­ret­nénk, hogy mi­nél több gon­do­lat, meg­szü­le­ten­dő es­­szé, pub­li­ká­ció kö­tőd­jön leg­alább en­­nyi­ben is a Posticumhoz.
–A váradiak ho­gyan fo­gad­ták a meg­nyi­tást? Hasz­nál­ják, el­is­me­rik a há­zat? A folyóiratolvasóban sok a ki­nyi­tat­lan szám…
–Én nem is Vá­rad­ra ter­vez­tem a Posticumot, ha­nem Ko­lozs­vár­ra.
–Vá­rad komp­sze­re­pet töl­tött be ré­gen, és ma is ezt akar­ja.
–De Vá­rad ma már csak tran­zit­vá­ros. Büsz­kék le­he­tünk, azt hi­szem, a múlt­ra, jól esik gon­dol­ni rá. De hagy­juk azt érin­tet­le­nül. Én a meg­nyi­tás óta már tu­do­má­sul vet­tem azt, hogy ez tran­zit­vá­ros. Meg­fo­gan ta­lán Vá­ra­don egy-egy vers, de egy­re ke­ve­sebb. És az is csak át­uta­zó­ban. Én Ko­lozs­vá­ron akar­tam ezt csi­nál­ni, de a püs­pö­ki kar­nál nem tud­tam el­ér­ni. Per­sze azt már el­mond­ha­tom, hogy is­mer­nek ben­nün­ket, és ez nagy do­log, nem is csak azért, mert a cent­rum­tól mes­­sze va­gyunk. Hi­szen nem va­gyunk rend­sze­re­sen je­len a mé­di­á­ban, nem po­li­ti­zá­lunk, nem me­ne­dzsel­jük ma­gun­kat, de már is­mer­nek. Ta­lán mert van üze­ne­tünk. Több kri­ti­kát ka­pok a né­met püs­pö­ki kar­tól, több hely­ről, hogy le­het­ne több a prog­ram. De a mi prog­ram­ja­ink­nak szín­vo­na­la van, üze­ne­te van. Hogy így mű­köd­tet­jük a há­zat, an­nak nagy­sze­rű vis­­sza­iga­zo­lá­sa az, ami­kor mes­­szi­ről jön­nek az em­be­rek csu­pán meg­néz­ni az in­téz­ményt, be­ko­pog­nak, hogy megnézhetjük-e… au­tók las­sí­ta­nak le a ház előtt.
–De a váradiak ezek sze­rint nem na­gyon fo­gé­ko­nyak a prog­ra­mok­ra.
–An­­nyi­ra nem, mint vár­tuk. Be­szél­he­tek né­mi el­len­szél­ről is a he­lyi mé­dia, a he­lyi kul­tú­ra, iro­da­lom, a he­lyi dön­tés­ho­zók fe­lől. Le­het, hogy még húsz év­re van szük­sé­günk, hogy egy új nem­ze­dék fel­nő­jön.
–Ha az új nem­ze­dék­re épí­te­nek, ak­kor lás­suk, mi­lyen a prog­ra­mok vissz­hang­ja a he­lyi di­ák­szö­vet­sé­gen be­lül, mi­lyen ve­lük a vi­szony. Mi­lyen ez a bi­zo­nyos új nem­ze­dék? Er­dély­ben a di­ák­szö­vet­sé­gek ja­va be van köt­ve a po­li­ti­ká­ba.
–Igen, ezt érez­zük mi is. Jön­nek az egye­te­mis­ták, és tü­re­lem­mel kell néz­nünk, hogy az­tán las­san el­ma­rad­nak. De hi­szünk ab­ban, hogy ha nem is cso­por­to­san, de egye­sé­vel-ket­te­sé­vel vis­­sza­jár­nak. Amit a ház­ban kap­tak, ta­lán vis­­sza­hoz­za őket. Egy­elő­re er­re tu­dunk épí­te­ni, mon­dom, én nem ide akar­tam ezt. De az egy­re több ma­gyar­or­szá­gi (és vis­­sza­já­ró!) ven­dég mel­lett azért a né­hány hely­be­li­ért is meg­éri. Nem a lét­szám a fon­tos. Mon­dok er­re egy pél­dát. A püs­pök­ség né­hány év­vel ez­előtt el­ad­ta a lel­kész­la­kást Magyarcsékén, ahol már nin­cse­nek ka­to­li­kus hí­vek, il­let­ve egy ke­ze­men meg tud­nám szá­mol­ni, men­­nyi­en van­nak. Én ott se­gí­tő­ként vol­tam je­len mint lel­kész. Gyu­la öt­le­te volt, hogy jár­junk ki a pász­tor nél­kül ma­radt hí­vek­hez. És éve­kig ki­jár­tam oda azért a két-há­rom em­be­rért, el­vé­gez­tem a szer­tar­tást. Hogy leg­alább mél­tó­ság­tel­jes le­gyen a bú­csú­zás. Nem töb­bért. Nem vis­­sza­hoz­ni a múl­tat. Na­gyon sok he­lyen ezt a szán­dé­kot ta­pasz­ta­lom, nem is a po­li­ti­ká­ban, ha­nem az ál­ta­lá­nos szem­lé­let­ben. Szob­ro­kat ava­tunk, vis­­sza aka­runk men­ni a múlt­ba, és vá­ra­kat aka­runk be­ven­ni. Mi­nek? Re­konst­ru­ál­ni akar­juk a múl­tat, mi­köz­ben nem re­no­vál­juk a je­lent? Ez­zel épp a múl­tat szentségtelenítjük meg. Hi­szen az el­múlt. Von­juk le a kö­vet­kez­te­té­se­ket, ta­nul­junk be­lő­le nyitottan, tisz­te­let­tu­dás­sal, de ne ren­dez­zük be mú­ze­um­nak a je­le­nün­ket. Ezért is meg­éri a Posticumot fenn­tar­ta­ni. Mert egy me­rő­ben új fel­fo­gás és új gon­dol­ko­dás rekvizítuma. És nem mű­tárgy, ha­nem lé­lek­kel bí­ró, élet­re vá­ró, ar­ra al­kal­mas in­téz­mény.
–A Posticumon kí­vül van egy autószerelőműhelye is. El­mon­dom, mit tu­dok ró­la. Be­ül a mik­ro­busz­ba, le­uta­zik Dél-Er­dély­be, és ki­lá­tás­ta­lan jö­vő­jű, szór­vány­vi­dé­ki ma­gyar gye­re­ke­ket hoz Vá­rad­ra. A mű­hely­ben szak­mát ta­nul­nak, mun­kát kap­nak, ma­gyar nyel­vű kör­nye­zet­ben dol­goz­nak, majd a szak­mát meg­sze­rez­ve ha­za­men­nek.
–A gye­re­kek kö­zött, akik ná­lunk meg­for­dul­tak, vol­tak dé­li­ek is, de jó­részt a Bi­har me­gyei ár­va­há­zak­tól ke­rül­tek hoz­zánk. Hogy ezek ma­gyar gye­re­kek vagy nem, er­re én nem fek­tet­tem ak­ko­ra hang­súlyt, mint Böjthe Csa­ba. Ez, amit el­mon­dott, az ő pro­jekt­jé­re egy az egy­ben il­lik. Ez Dél-Er­dély­ben fon­tos is, ná­lunk a szo­ci­á­li­san hát­rá­nyos hely­zet a ki­vá­lasz­tás el­sőd­le­ges szem­pont­ja. Jön­nek, koszt és lak­ha­tás in­gye­nes, szak­mát kap­nak, dol­goz­nak, és ami a leg­fon­to­sabb: meg­ta­nul­nak dol­goz­ni.
–Jö­ve­del­me­ző a mű­hely?
–Hát las­san, ha nem is az, de nem is de­fi­ci­tes. A kez­de­ti fenn­tar­tás költ­sé­ge­it a sváj­ci fi­ze­té­sem­ből áll­tam. Há­rom éve dol­go­zom ott, há­rom fa­lu­ban mint se­géd­lel­kész. Az ed­di­gi de­fi­cit is azért volt, mert csak fi­a­ta­lo­kat vet­tünk fel
–És az in­du­ló­tő­ke hon­nan volt?
–Nyu­gat­ról kap­tuk a szer­szá­mo­kat, egy egész mű­helyt si­ke­rült meg­sze­rez­nem egy ár­ve­ré­sen.
–Ezen kí­vül van más pro­jekt is?
–Igen, egy ka­vics­bá­nya, egy asz­ta­los­mű­hely és egy épít­ke­zé­si cég. Ezek ugyan­ilyen mó­don mű­köd­nek. Az épít­ke­zé­si cég­ben azok­kal az em­be­rek­kel ta­nít­ta­tom a fi­a­ta­lo­kat, akik a Posticum fel­épí­té­sé­ben részt vet­tek. A cél ezek­nél is az, hogy meg­ta­nul­ja­nak dol­goz­ni. Ren­ge­te­gen jön­nek, ren­ge­te­gen men­nek. Akik nem mu­tat­nak haj­lan­dó­sá­got a mun­ká­ra, az egyé­ni fej­lő­dés­re, azok­tól el­bú­csú­zunk. Tu­dom, hogy fi­a­ta­lok­kal szem­ben el­né­zőbb­nek kel­le­ne len­nünk, de saj­nos nem en­ged­het­jük meg ma­gunk­nak. És olyan az élet eb­ben az or­szág­ban, hogy a fi­a­ta­lok sem en­ged­het­nek meg ma­guk­nak egyet­len perc ki­ha­gyást sem. A ké­sőb­bi élet­ben sem ta­pasz­tal­nak több el­né­zést ma­guk­kal szem­ben. Meg­kö­ve­tel­jük a jó hoz­zá­ál­lást, de ho­no­rál­juk is. Az összes ilyen vál­lal­ko­zás­ban meg a Posticumban együtt­vé­ve je­len­leg mint­egy negy­ven em­ber meg­él­he­té­se biz­to­sí­tott. A má­sik cé­lunk az volt, hogy az ezek­ben majd egy­szer meg­je­le­nő pro­fi­tot a Posticumba for­gas­suk, és így anya­gi­lag füg­get­len le­gyen. Mert ha anya­gi­lag füg­get­len, ak­kor szel­le­mi­leg is az. Nem úgy kell tán­col­ni, ahogy fü­tyül­nek, ha­nem meg­van a sa­ját tánc a sa­ját ze­né­re.
–Az ala­pít­vány ad-e ösz­tön­dí­ja­kat fi­a­ta­lok­nak?
–Van né­hány ösz­tön­dí­ja­sunk, de a fő cél nem a pá­lyá­zás meg­ta­ní­tá­sa, ha­nem a mun­ka meg­ta­ní­tá­sa – ezért tar­juk fenn az em­lí­tett mű­he­lye­ket. Most nagy di­vat a pá­lyá­zat­írás, még a pá­lyá­zat­írás ok­ta­tá­sa is di­va­tos lett, de én nem tar­tom ezt jó út­nak. Hogy pá­lyáz­zunk, pá­lyáz­zunk, azt se tud­juk, hon­nan jön a pénz, azt ho­gyan sze­rez­ték stb. Akik ná­lam dol­goz­nak, tud­ják, hogy hon­nan van a pénz. Meg­be­csü­lik. Míg akik pá­lyá­za­ti úton szer­zik, so­se fog­ják érez­ni azt, hogy az az övék. A Posticum fel­épü­lé­sé­ben is se­gí­tet­tek pá­lyá­za­ti ala­pok. Ez jár­ha­tó út le­het egy vi­lá­gos cél­lal bí­ró ala­pít­vány ese­té­ben. De pe­da­gó­gi­ai hi­ba, ha egy fi­a­tal­ba ne­ve­lik be­le, hogy nem dol­goz­ni kell, ha­nem pá­lyáz­ni.