Ha a tánc va­ló­ban egy víz­szin­tes vágy füg­gő­le­ges ki­fe­je­ző­dé­se, ak­kor csen­des, dö­gös funky-diszkók mé­lyén szö­vő­dött sze­rel­mek­hez, pil­la­nat­nyi öröm­ke­re­sé­sek­hez hasz­nos és jól be­vált ösz­tön­ző volt a fe­ke­te fér­fi, aki ne­vé­ben hord­ta a fe­hér­sé­get. Barry White.
Be­val­lom, ez­út­tal egy át­la­go­san hat­száz (600) ke­mény fo­rin­tért áru­sí­tott ki­ad­ványt vag­do­sok vir­tu­á­lis le­mez­vá­gó ol­lóm­mal – sen­ki ne süs­se rám az elitista vagy a draskovitsi ma­gyar va­ló­ság­tól el­ru­gasz­ko­dott toll­for­ga­tó billogát. Bár­me­lyik alul­já­ró­ban rá­buk­ka­nunk az ausztralopitekusz és egy nor­vég sor­ha­jó­ka­pi­tány arc­be­ren­de­zé­sé­nek ele­me­i­vel egy­szer­re fel­sze­relt Barryre. Mind­egy is, mi ép­pen a le­mez cí­me, Cool Songs-e, vagy sem, mert Barrynek min­den da­la jó volt.
Lá­gyan be­úszó rit­mus-alap, pár szep­ti­mes-ma­jo­ros dzsessz­ak­kord a bon­gó han­gú Fender-zongorán. A dob és a ve­le szo­ro­san együtt­mű­kö­dő, kor­gó basszus­gi­tár fe­szes, de szé­les lyu­ka­kat hagy: itt van ide­je fi­no­man bil­len­tett, fé­lig érin­tett dí­szek­re is a Hammond-orgona já­té­ko­sá­nak. Négy las­sú pe­ri­ó­dus után át­szí­ne­zi a hang­ké­pet egy vo­nós­kar: hosszan tar­tott, ér­zé­keny uni­szó­nók­kal fe­szí­tik a ke­re­te­ket, hogy a tel­jes as­­szisz­ten­cia pom­pá­ja kö­ze­pet­te meg­je­len­jen vég­re a Fő­nök. Elő­ször gyak­ran csak súg va­la­mit ott fenn, a ne­on­lép­cső te­te­jén – sú­gá­sa: mint­ha Sztankay Ist­ván szubbasszusa bor­zol­ná a ge­rin­ce­det, cigiszag nél­kül. Ilyes­mit dör­mög, mo­so­lyos szín­nel, lassúdadan: gye­re, bé­bi, hú­zódj kö­ze­lebb, ma es­te hall­gass meg en­gem, szivi.
Az­tán éne­kel­ni kezd Barry White. Rö­vid so­rok, kar­cos fe­ke­tén, lágy ze­ne­i­ség­gel ár­nyal­va. Csepp­nyi orr­han­got hasz­nál a Mes­ter, na jó, he­lyen­ként far­kas­to­rok-imi­tá­ci­ót is, de alap­já­ban még­is igen kel­le­mes mu­zsi­ka áll ös­­sze. A vers­szak­ok dal­lam­íve nem ér­de­kes, a szo­mor­kás mol­lok egy-egy hang­já­ról lé­pe­get át a kö­vet­ke­ző ak­kord­ra, ám a ref­rén­ben negrólányok több­szó­la­mú­sá­ga te­rít bár­sonyt a nagy­tes­tű mű­vész elé, aki a trón­ra diszk­rét réz­kó­rus ak­ti­vá­lá­sa kö­ze­pet­te csü­csül fel. A dal utó­já­té­ká­ban, ugyan­csak pasz­tell­szí­nű, tá­gas üte­mek­ben el­fut pár ele­gáns, halk gi­tár­me­net.
En­­nyi a ze­ne, en­­nyi Barry White, vi­szont meg­bíz­ha­tó­an ennyi. S ha csak szo­lid, mi­nő­sé­gi lift­ze­né­nek ti­tu­lál­ják is egye­sek, gye­rek­csi­ná­ló ku­lis­­szá­nak má­sok, most ki­né­zek a ko­csi ab­la­kán, dél van, sze­me­tel az eső, pan­to­mim­ban pü­fög a kül­vi­lág, és ne­kem jó itt a fe­ke­te fic­kó hang­já­val, aki ne­vé­ben hord­ta fe­hér­sé­gét.