Egy eszdéeszes ra­jong Garacziért meg Kornisért, bár az utób­bit nem ol­vas­ta. Az eszdéeszesnek van­nak szá­mos köny­vei, szo­ci­o­ló­gi­á­ra sze­re­tett vol­na jár­ni, és ha a rossz sor­sa úgy hoz­ta, hogy könyv­tá­ros lett Bé­kés­csa­bán, pén­tek reg­ge­len­ként ak­kor is tün­te­tő­en húz­za elő pos­ta­lá­dá­já­ból az ÉS-t. Jól meg­ad­ja ilyen­kor is a ná­cik­nak. Eszdéeszes ba­rá­ta­ink­nak hu­mo­ra is van. Há­la e tu­laj­don­sá­guk­nak, meg­le­pő iró­ni­á­val és tá­vol­ság­tar­tás­sal tud­nak be­szél­ni sa­ját idol­ja­ik­ról. Ez kez­det­ben im­po­ná­ló, s ők ma­guk is rá­mu­tat­nak, hogy eb­ben men­­nyi­re kü­lön­böz­nek tő­lünk, mert mi nagy gar­ral hord­tuk a „Vonza And­rás, az én föld­mű­ve­lés­ügyi mi­nisz­te­rem” fel­ira­tú ki­tű­zőn­ket. Ez a lát­szat azon­ban meg­té­vesz­tő: ha meg­ka­pir­gál­juk a fel­színt, olyan meg­rög­zött­sé­ge­ket ta­lá­lunk, ame­lye­ket hi­ba vol­na meg­győ­ző­dés­nek ne­vez­ni, hi­szen az azt fel­té­te­lez­né, hogy ta­pasz­ta­la­ti úton ki­ala­kult, ra­ci­o­ná­li­san in­do­kol­ha­tó esz­mei ala­po­zás­sal ál­lunk szem­ben, ilyes­mi­ről azon­ban csak rit­kán van szó.
A ma­gunk­faj­ta re­ak­ci­ós né­mi váll­vo­no­ga­tás­sal ugyan, de szí­ve­sen el­is­me­ri, hogy a más­ság aj­ná­ro­zá­sa, a kön­­nyű­dro­gok leg­ali­zá­lá­sa, a globalizáció irán­ti fel­tét­len ra­jon­gás, az esély­egyen­lő­ség, az egyé­ni sza­bad­ság kor­lát­lan ki­tel­je­sí­té­se nem áll – írgyuk szép kádárista terminusszal – ér­dek­lő­dé­se hom­lok­te­ré­ben. Eze­ket ré­szint mar­ha­ság­nak, ré­szint ve­szé­lyes­nek tart­ja, s ezt kü­lö­nö­seb­ben nem is tit­kol­ja. El­len­ke­ző­leg: ne­vet­ve fúj bo­dor szi­var­füs­töt bár­ki ar­cá­ba, aki a csa­lá­don be­lü­li erő­sza­kot fon­to­sabb­nak tart­ja a csa­lá­don kí­vü­li­nél. Az eszdéeszesnek vi­szont herótja van az egy­há­zak­tól, a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok­tól, a nem­zet fo­gal­má­tól és az eh­hez kap­cso­ló­dó rí­tu­sok­tól (ün­ne­pek, zász­ló, nem­ze­ti jel­ké­pek). Ezt vi­szont ve­he­men­sen ta­gad­ja. Ő csak mo­dern nem­ze­tet sze­ret­ne, amely elő­re­te­kint, nem re­keszt ki, komp­le­xu­sok­tól men­te­sen vi­szo­nyul múlt­já­hoz, min­den­kit sze­ret, majd ami­kor már min­den­ki sze­ret­ve volt, vi­dá­man el­pö­fé­kel egy jointot. A nem­zet már­mint.

A hierarchia, a rend meg a transzcendens értékek mocsárszagú fogalmak őneki, valaki mindig kivágtat fehér lovon a metánködből, egyenruha van rajta, tengerész. Brrr

Amely amúgy ál­la­mát és egy­há­zát na­gyon-na­gyon el­vá­laszt­ja, és ami­kor vé­le­ményt nyil­vá­nít, há­rom em­ber­nél töb­bet nem tö­mö­rít ös­­sze egy adott hely­re, mert az rossz em­lé­ke­ket idéz. Sza­bad­de­mok­ra­ta párt­hív­nek len­ni te­hát – a lát­szó­la­gos köny­­nyed­ség el­le­né­re – ideg­őr­lő fel­adat, na­pi hu­szon­négy órás túl­fe­szült lé­nyeg­lá­tás. Nem egyes prob­lé­mák­ról kell vi­táz­ni, ha­nem egész vi­lág­kép­pel; nackókat kell haj­ku­rász­ni, té­ves esz­mé­ket cá­fol­ni, söp­re­dé­ket fel­tar­tóz­tat­ni. Saj­nos a mi­nisz­ter­el­nök er­re a lét­for­má­ra is rá­te­le­pe­dett.
Pe­dig az áb­ra, szá­munk­ra, egy­sze­rű: van­nak a kön­­nyű­dro­gok, azok fo­gyasz­tói; ama kér­dés­ben, hogy sza­bad-e depenalizálni, il­let­ve li­be­ra­li­zál­ni ezen sze­rek fo­gyasz­tá­sát és ke­res­ke­del­mét, az eszdéeszes azt mond­ja, le­het (egyé­ni sza­bad­ság etc.). Ho­lott az ez­zel fog­lal­ko­zó tu­do­má­nyos köz­vé­le­mény leg­alább­is erő­sen meg­osz­tott a kér­dés­ben (nem is­mer­jük a kö­vet­kez­mé­nye­ket, és így to­vább). Ar­ra a kér­dés­re, hogy sza­bad-e ket­tős ál­lam­pol­gár­sá­got ad­ni egy ha­tá­ron tú­li ma­gyar­nak, az SZDSZ vá­la­sza egy­ér­tel­mű „nem”. (Egyé­ni sza­bad­ság, tu­do­má­nyos köz­vé­le­mény erő­sen meg­osz­tott, kö­vet­kez­mé­nyek, stb.) Nem ál­lít­juk, hogy egy kön­­nyű­dro­go­kat fo­gyasz­tó egyén ke­ve­seb­bet ér­ne egy ha­tá­ron tú­li ma­gyar­nál. Egyenlőek. El­kép­zel­he­tő olyan hely­zet is, hogy az előb­bi iz­ga­tó dom­bo­ru­la­tok­kal ren­del­ke­ző, in­tel­lek­tu­á­li­san vib­rá­ló far­mer­bol­ti el­adó­lány, az utób­bi pe­dig egy ba­ju­szos, hor­ko­ló öreg né­ni. Nem két­sé­ges, hogy szim­pá­ti­án­kat me­lyik fog­ja el­nyer­ni. A kér­dés azon­ban nem ez. Zsi­ge­ri utá­la­to­kat sej­dí­tünk it­ten, meg mély fruszt­rá­ci­ó­kat. (A fü­ve­ző ko­lozs­vá­ri egye­te­mis­tá­kat most hagy­juk: hal­ma­zuk eb­ből a szem­pont­ból nem je­len­tős.)
A nem­zet fo­gal­má­val va­ló – meg­tör­tént – vis­­sza­élé­sek az eszdéeszest egy élet­re gya­nak­vó­vá tet­ték min­den, az in­di­vi­duum ön­ki­tel­je­sí­té­sén túl­mu­ta­tó kez­de­mé­nye­zés­sel szem­ben. Az eszdéeszesnek is van­nak ugyan­ak­kor fe­szí­tő vá­gyai. Sze­ret­ne pél­dá­ul be­rúg­ni, ir­re­den­ta da­lo­kat éne­kel­ni, csu­láz­ni a bu­szon, vagy ha eze­ket esz­me­i­leg nem ta­ná­csos, ak­kor ci­gá­nyoz­ni. Ez né­ha si­ke­rül. Szép pél­da volt er­re né­mely szociálliberális meg­nyil­vá­nu­lás a ket­tős ál­lam­pol­gár­ság­ról szó­ló nép­sza­va­zás idő­sza­ká­ból, nem ki­vé­ve eb­ből a Ma­gyar Na­ran­csot sem. Pe­dig ne­héz li­be­rá­li­sabb esz­mét ta­lál­ni an­nál, mint­hogy az em­ber ma­ga vá­lassza meg azt, hogy hol és mi­ként él.
A szoclib és a re­ak­ci­ós vi­lág­kép egyéb­iránt nem kü­lön­bö­zik egy­más­tól olyan ret­ten­tő­en, de ez még ke­vés a nagy­ko­a­lí­ci­ó­hoz. Az eszdéeszes is sze­re­ti a nor­má­lis, vi­lá­go­san át­te­kint­he­tő vi­szo­nyo­kat, az ér­dem sze­rin­ti tár­sa­dal­mi meg­be­csü­lést, a vé­le­mény- és gyü­le­ke­zé­si sza­bad­sá­got, meg azt, ha nem lop­ják el a mo­bil­ját a Süss fel nap-ban. És ott­hon, ma­gá­nak még azt is be­vall­ja, hogy az em­ber tö­ké­let­len lény. Eb­ből azon­ban té­ves kö­vet­kez­te­té­sek­re jut: a hi­e­rar­chia, a rend meg a transz­cen­dens ér­té­kek mo­csár­sza­gú fo­gal­mak őne­ki, va­la­ki min­dig ki­vág­tat fe­hér lo­von a me­tán­köd­ből, egyen­ru­ha van raj­ta, ten­ge­rész. Brrr. Ab­ból csak ros­­sza­ság le­het. (A ma­gyar élet szám­ki­ve­tett pá­ri­ái, az ún. li­be­rá­lis ka­to­li­ku­sok nem tar­toz­nak vizs­gá­ló­dá­sunk tár­gyá­hoz. Mind a né­gyet is­mer­jük, és nincs jó éle­tük.) Er­re a prob­lé­má­ra a szer­ve­zet­el­mé­le­ti­leg egyet­len he­lyes vá­lasz az SZDSZ: egy be­vált, ám el­len­szen­ves tár­sa­da­lom­kép he­lyé­be pré­sel­jük a sa­já­tun­kat, amit ugyan még sen­ki nem pró­bált ki, de ar­ról leg­alább mi mond­hat­juk meg a tutifrankót.
Pe­dig nem is. Azt mi mond­juk.