Crnagorác bam­ba tök, / he­gyi kecs­két büsz­kén bök, / Se or­szá­ga se pén­ze, / rá­szar­ták a tér­kép­re – tart­ja egy múlt szá­za­di gúny­vers Mon­te­neg­ró­ról. Márpe­dig most úgy tű­nik, hogy Montenegró, ez a Ju­go­szlá­via há­ta mö­göt­ti kis or­szág vég­re be­ad­ja az unal­mast, és a nagy­szerb gon­do­lat­ba utol­sót rúg­va, las­san el­kö­szön Belg­rád­tól.
Szer­bi­án át­au­tóz­va azért még érez­ni a le­ve­gő­ben a Bal­kán pus­ka­po­ros hor­dó­já­nak el­égett gyu­ta­csát. Jaj. De tény­leg. Dé­len ka­to­nák, el­len­őr­ző pon­tok. Mi já­rat­ban er­re? Mi a fog­lal­ko­zá­sa? Mi­cso­da?! Mé­dia­mo­gul?! De hát vé­gül is va­la­mit ne­kik is csi­nál­ni­uk kell, nem ül­döz­he­tik ál­lan­dó­an Zo­rán Gyingyics gyil­ko­sa­it. No meg ké­rem, ott van­nak azok a gyors­haj­tók. Hát ho­vá jut­na a vi­lág, ha az em­be­rek el­kez­de­né­nek ra­liz­ni a szer­pen­ti­ne­ken? Az­tán egy­szer csak­, túl a he­gyen, túl a völ­gyön, egy ko­mo­lyabb rend­őri el­len­őr­ző­pont jel­zi, több mint tar­to­mány­ha­tár, ke­ve­sebb mint ál­lam­ha­tár kö­vet­ke­zik. Meg­ér­kez­tünk Mon­te­neg­ró­ba. Egy gyors re­giszt­rá­ció, az­tán haj­rá. Igaz, egy ki­csit gyor­sab­ban a kel­le­té­nél. Nem is ma­rad el a meg­ro­vás, a szó sze­rint min­den ka­nyar­ban posz­to­ló rend­őrök egyi­ke ha­mar le­int. Gyo­mor­görcs, hi­szen vi­lág­szer­te is­mer­tek a Bal­kán rend­őr­ké­pű úton­ál­lói ha­tár­ta­lan kap­zsi­sá­guk­ról. Min­dent be­is­mer­tünk, ki­töl­töt­tük a pa­pí­ro­kat, és vár­tuk a jól meg­ér­de­melt bün­te­tést. A fi­a­tal rend­őr szi­go­rú­an ránk né­zett, osz­tott-szor­zott, majd meg­ro­vó­an mond­ta: két már­ka. El­ső döb­be­ne­tünk­ben csak egy öt már­kást ta­lál­tunk, de a rend­őr úr vis­­sza­adott, sőt a szám­lát is ki­ál­lí­totta a bün­te­tés­ről. Ek­kor vi­lá­go­so­dott meg szá­munk­ra, hogy a bal­ká­ni rend­őrök kor­rup­ci­ó­já­ról szó­ló me­sék egy­ér­tel­mű­en az észa­ki, el­ső­sor­ban skan­di­náv tit­kos­szol­gá­lat­ok le­já­ra­tó kam­pá­nyá­nak a ré­szei. Úgy­ne­ve­zett sut­to­gó­ pro­pa­gan­da. Más­részt a bün­te­tés mér­té­ke döb­ben­tett meg. Ezek sze­rint húsz már­ká­ért hi­va­ta­lo­san el le­het üt­ni egy egész óvo­dai ki­rán­du­lócso­por­tot? No, azért „nem­csak pol­gár, em­ber is” fel­ki­ál­tás­sal le­vet­tük a lá­bun­kat a gáz­pe­dál­ról. Nem is ma­radt el a ju­tal­munk, ha­ma­ro­san meg­ér­kez­tünk Podgoricába.

Podgorica.hu
Szok­ták mon­da­ni, hogy a Bu­da­pes­ten kí­vül az eu­ró­pai fő­vá­ros­ok kö­zött csak Ti­ra­na nem ren­del­ke­zik kör­gyű­rű­vel. Nos, amen­­nyi­ben Mon­te­neg­ró meg­kap­ja a füg­get­len­sé­get, ak­kor ő is tag­ja lesz en­nek az exk­lu­zív klub­nak. Per­sze azért akad sok min­den, amit még ta­nul­hat­nak tő­lünk. A be­ve­ze­tő két­szer két­sá­vos au­tó­út mel­lett a jól ki­épült bá­dog bó­dé­sor, az úton és út mel­lett leg­elé­sző pa­cik fi­gyel­mez­te­tik az au­tóst, las­sab­ban ha­lad­jon, nem­so­ká­ra la­kott te­rü­let­re ér. A be­ve­ze­tő út ha­mar egy tér­be tor­kol­lik. Áru­ház, meg egy nagy placc, sok ko­csi­val. Itt el­bi­zony­ta­la­no­dik a Podgoricát csak hír­ből is­me­rő tu­ris­ta. Bu­ta arc­cal egy gyors kör­kér­dés a he­lyi­ek­nek. Cent­rum? Cent­rum? Cent­rum. Cent­rum. Hang­zik a ha­tá­ro­zott vá­lasz. Nos, ha ők mond­ják, ak­kor a fő­te­rek­hez, nagy szob­rok­hoz, őr­ség­vál­tás­hoz meg ki­ülős ká­vé­ház­hoz szo­kott tá­vo­li ide­gen ne vi­tat­koz­zon. Ilyen is van, ez ép­pen egy min­den fe­les­le­ges hi­val­ko­dás­tól men­tes fő­tér.
Azért ké­szí­tünk egy gyors lel­tárt. A par­la­ment in­kább egy kez­dő ta­nács­ház­ára ha­son­lít. Né­hány szo­bor, meg fák, és há­rom-négy eme­le­tes pa­ne­lek. Ne­héz ezt a vá­rost a szí­vünk­be zár­ni, sőt szál­lást se ta­lá­lunk, csak a szoc­re­ál do­boz­ho­telt két­száz már­ká­ért. És mi­vel ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tunk, hogy a szo­ci­a­liz­mus vér-vas va­ló­sá­ga itt sem ho­zott lét­re néz­he­tő vá­rost, irány Mon­te­neg­ró tör­té­nel­mi fő­vá­ro­sa, Cetinje.

CETIN-1
Ez már sok­kal ba­rát­sá­go­sabb vá­ros­ka. Mo­nar­chia-ko­ra­be­li vil­la­sor­ok, pla­tán­fák, macs­ka­kő, sé­tá­ló­ut­ca, crna­go­rác gon­do­lat. Itt már egy kis meg­nyug­vás ada­tik a tör­té­ne­lem­re fo­gé­kony uta­zó­nak. Nem vé­let­le­nül ro­hadt egy fél na­pot a ko­csi­ban. De szál­lás­ke­re­sés köz­ben egy egé­szen ér­de­kes ta­pasz­ta­lat­tal le­he­tünk gaz­da­gab­bak. Nem mind ma­gyar, ami ko­csi.
A re­mény­te­len szál­lás­ke­re­sés­be be­le­fá­rad­va, ta­nács­ra szom­jaz­va fel­csil­la­nó te­kin­tet­tel le­in­tet­tünk egy ma­gyar rend­szá­mú Volks­wa­gen Bo­rát. A ma­gya­rok vi­lág­him­nu­sza (made by Do­bos At­ti­la) el­ső so­rát fel­hasz­nál­va ki­ál­tot­tunk: „Hálló, ma­gyar!” Egy bu­ta női arc a vá­lasz. Is­mét­lés. Ez­út­tal an­go­lul. Do you speak Hungarian? Ez már be­szé­des­sé te­szi a meg­le­pő­dött ide­gent. „Yes, a little bit.” Ez vi­szont min­ket za­var ös­­sze tel­je­sen. És most már mind­an­­nyi­an bu­tán né­zünk egy­más­ra. Hmmm. És en­­nyi­ben is ma­ra­dunk. Ké­sőbb még több ma­gyar rend­szá­mú ko­csit is lát­tunk, fel­je­gyez­tük a rend­szá­mu­kat, itt­hon vis­­sza­kér­dez­tünk a rend­őr­sé­gen. Mind­egyik lo­pott volt. Szál­lást vé­gül si­ke­rült ta­lál­ni, a Cetinje Ho­tel por­tá­sá­nak a köz­ben­já­rás­ára, ő is­mert egy csa­lá­dot a vá­ros­ban, akik né­ha ki­ad­ják a szo­bá­ju­kat. És lőn, kez­dőd­he­tett Mon­te­neg­ró fel­fe­de­zé­se.
Cetinje tény­leg tör­té­nel­mi köz­pont­ja volt a tér­ség­nek. Má­ig lé­te­zik szem­ben­ál­lás a kul­tu­rá­lis és tör­té­nel­mi fő­vá­ros Cetinje, va­la­mint a köz­igaz­ga­tá­si-ke­res­ke­del­mi köz­pont Podgorica kö­zött. Itt sok­kal erő­sebb a nem­ze­ti ön­tu­dat. A ki­ra­kat­ok­ban a mon­te­neg­rói zász­ló, cí­mer, a ké­pes­lap­ok kö­zött sok szá­zad­for­du­lós, I. vi­lág­há­bo­rús ké­pes­lap és pla­kát. Nem­hogy az üz­le­tek­ben nem fo­gad­tak el di­nárt, de a bank­ban sem vol­tak haj­lan­dó­ak vál­ta­ni. Mond­ván, nem fog­lal­koz­nak ez­zel, de ha van dol­lá­runk, ak­kor a pi­a­con meg­ta­lál­juk Slevkot, aki vált min­den­fé­le pénzt. A jól mű­kö­dő éj­je­li­őr­ál­lam­ra az is jó pél­da, hogy nem le­het ci­ga­ret­tát kap­ni a bol­tok­ban, csak az ut­cán, fe­ke­tén áru­ló ho­ked­lis em­be­rek­től. Had­se­re­ge nincs az or­szág­nak, ezért az egy fő­re ju­tó rend­őrök­ben let­tek vi­lág­el­sők. De a pol­gá­ri la­kos­ság jó har­ci mo­rál­ját jel­zi az is, hogy es­tén­ként csak úgy dur­rog­tat­nak né­há­nyat a házikarabéllyal.

Ter­mé­szet ad­ta
Ha az or­szá­got el­kez­de­nék ki­csit job­ban me­ne­dzsel­ni, és si­ke­rül­ne ki­tör­ni az Al­bá­nia szom­széd­ja, Ju­go­szlá­via ré­sze és a vé­res bal­ká­ni há­bo­rúk je­len­tet­te Ber­mu­da-há­rom­szög­ből, ak­kor Mon­te­neg­ró né­hány év alatt mes­­sze le­kö­röz­het­né szom­szé­da­it és vi­rág­zó tu­ris­ta­pa­ra­di­csom le­het­ne. A ma­gas karszt­he­gyek kö­zött zu­bo­gó pa­ta­kok ide­á­lis raftingpályák, az Al­pok­hoz ha­son­ló szer­pen­ti­nek, völgy­szur­do­kok és 2500 mé­ter ma­gas he­gyek gyö­nyö­rű ki­rán­du­ló­he­lye­ket kí­nál­nak. A vi­szony­lag hos­­szú, het­ven ki­lo­mé­te­res ten­ger­part, és an­nak tör­té­nel­mi vá­ro­sai: Budva, Hercegnovi, Cottor, Ulcin ki­vá­ló ad­ri­ai pi­he­nő­he­lyek le­het­né­nek az ol­csó­já­nos tu­ris­ták­nak is. Ehe­lyett pan­gás, né­hány tu­ris­ta a ten­ger­par­ton, sze­mét a pa­ta­kok­ban, és a Bal­kán rend­őr­ké­pű rab­ló­lo­vag­jai az uta­kon. Hi­szen mi is meg­ta­pasz­tal­hat­tuk, hogy nem csak a skan­di­náv rém­re­gé­nyek­ben sze­re­pel­nek tu­ris­ta­nyú­zó rend­őrök, bár­men­­nyi­re is tar­tot­tuk ma­gun­kat az el­ső sze­ren­csés in­ci­den­sünk után a se­bes­ség­ha­tá­rok­hoz, meg­bün­te­tőd­tünk. El­kér­ték az út­le­ve­let, az­tán vé­gig­néz­ték a ko­csit – pót­ke­rék, szer­szám­kész­let, el­ső­se­gély­do­boz, hi­ány­ta­lan tar­ta­lék égő­kész­let, von­ta­tó­kö­tél, tűz­ol­tó ké­szü­lék, ke­rék- ki­tá­masz­tó ék és sö­tét­szí­nű fó­lia­zsák – majd eze­ket rend­be ta­lál­va kö­zöl­ték, hogy a meg­en­ge­dett­nél gyor­sab­ban men­tünk. A „de nem is!” vá­lasz­ra „de igen!” volt a fe­le­let. Majd a „ninó-ninó” és „arrbiter Podgorica” fél­órás is­mét­lé­se és hos­­szas al­ku­do­zás után öt­ven már­ká­ban ma­rad­tunk. Szám­la nél­kül.

Mi­ki bá­csi, Mon­te­neg­ró
Ha ilyen lett vol­na a már­ci­us Pes­ten 1848-ban, biz­tos más­kor lett vol­na a for­ra­da­lom. Szik­rá­zó nap­sü­tés, lá­nyok egy szál blúz­ban, ki­ülős ká­vé­há­zak for­ró capuccinóval, hi­deg ha­bos sör­rel, ten­ger­szag és pál­ma­fák az ínyen­cek­nek. Mind­eh­hez a ré­gi dal­mát vá­ro­sok, gör­be ut­cák­kal, ap­ró erő­dök­kel, a ki­kö­tő­ben hul­lám­zó ha­lász­bár­kák­kal csak úgy, hát­tér gya­nánt. Hogy az­tán a Cottori-öböl ki­kö­tő­jé­ben a fan­tá­zi­ánk­tól meg­áld­va a sze­münk előtt ele­ve­ned­jen meg a Mo­nar­chia utol­só győ­zel­mes ten­ge­ri csa­tá­ja, amely­ben 1917 má­ju­sá­ban Hor­thy Mi­ki bá­csi a No­va­ra fe­dél­ze­tén a Saida és a Helgoland cir­ká­lók tá­mo­ga­tá­sá­val, a Ba­la­ton és Cse­pel (ha­tal­mas só­haj – a szerk.) rom­bo­lók kí­sé­re­té­ben szét­zúz­za Acton ten­ger­nagy an­gol, olasz, fran­cia cir­ká­lók­ból és rom­bo­lók­ból ál­ló ten­ge­ri ha­dát. „Ja, ké­rem!” – mon­da­ná ked­venc osz­tály­fő­nö­köm. Ten­ger­re ma­gyar!

Budva: kis tengerparti város középkori kikötővel.
Cetinje: a térség történelmi és kulturális központja.
Ulcinj: legdélebbi, albánok lakta kikötőváros.
Cottor-öböl: a Monarchia jelentős hadikikötője volt itt, a hegytetőn várral. Előttünk az Adria.
Yellow Moon: Cetinjeben – Délután kávéház, este kocsma, zenével, érdeklődő fia-talok garmadájával.

A mon­te­neg­ró­i­ak a dél­szláv törzs­höz tar­toz­nak; edzett, szí­vós, har­ci­as, mun­kás és mér­sék­le­tes éle­tű em­be­rek, de a kul­tú­rá­nak igen ala­csony fo­kán ál­la­nak. Há­za­ik kő­ből épül­tek és egy-egy csa­lád­nak, va­la­mint a há­zi ál­la­ta­ik­nak is la­kó­he­lyül szol­gál­nak. A csa­lád szer­ve­ze­te patriárkális, a sztarjesina, az öreg, áll an­nak élén. (…) A földmívelés még igen pri­mi­tív. A föld sok he­lyen még kö­zös bir­tok; nagy­bir­tok nincs se­hol. (…) A kecs­kék és ju­hok szá­mát
350 000-re, a szar­vas­mar­há­két 60 000-re, a ser­té­se­két 8000-re és a lo­va­két 3000-re be­csü­lik. Az ipar ki­zá­ró­lag je­len­ték­te­len há­zi ipar. A ke­res­ke­de­lem út­jai csak or­szág- és gya­log­utak. (…) Az 1879-iki köz­igaz­ga­tá­si sza­bály ér­tel­mé­ben a tör­vény­ho­zói tes­tü­let­nek 8 tag­ból kel­le­ne állania, ame­lyek fe­lét a fe­je­de­lem ne­ve­zi ki, fe­lét pe­dig a fegy­ver­re ké­pes alatt­va­lók vá­laszt­ják. Tett­leg azon­ban a tör­vény­ho­zói ha­tal­mat is a fe­je­de­lem gya­ko­rol­ja. (…) Ál­lan­dó had­se­reg nincs, de azért min­den fegy­ver­for­ga­tó fér­fi ka­to­na­kö­te­le­zett; csu­pán a mohammedán la­ko­sok vált­hat­ják meg pén­zért ma­gu­kat. A fegy­ver­for­ga­tó la­ko­sok szá­mát 35 870 gya­lo­gos­ra és 856 tü­zér­re be­csü­lik. A pus­kák szá­ma 40 000, eze­ken kivül van 2 ost­rom­ágyú, 2 bronz 12 fon­tos, 12 acél- és 6 bronz Krupp-fé­le, vé­gül 24 he­gyi ágyú, ame­lyek Spuzban van­nak el­he­lyez­ve. Az is­ko­lák lá­to­ga­tá­sá­ra min­den gyer­mek kö­te­lez­ve vol­na; tett­leg azon­ban van 70 nép­is­ko­la 3000 fiú- és 300 le­ány­nö­ven­dék­kel. Azon­kí­vül van egy te­o­ló­gi­ai sze­mi­ná­ri­um és egy gim­ná­zi­um Cetinyében és az orosz cár­nő költ­sé­gén fenn­tar­tott fel­sőbb le­ány­is­ko­la 44 nö­ven­dék­kel. (…) A sze­gé­nyek is­tá­po­lá­sá­ra szol­gál­nak a köz­mun­kák, ame­lyek­nél Orosz­or­szág­ból kül­dött ga­bo­ná­val fi­zet­nek. A fe­je­de­lem­ség jö­ve­del­me­it 600 000 Fo­rint­ra be­csü­lik; ró­la ki­mu­ta­tást so­ha sem kö­zöl­nek.
(Ré­vai Nagy­le­xi­kon, 1905.)