Már szá­mos, hoz­zánk kö­zel ál­ló sze­mély el­tűnt a ker­tes ház, agg­lo­me­rá­ció, bumszlizás (csa­lá­di szó az uta­zás­ra) Ber­mu­da há­rom­szög­ében, mi azon­ban ma­ka­csul ki­tar­tunk épü­lő „vi­lág­vá­ro­sunk” mel­lett. Egy­fe­lől, mert ke­mény lo­kál­pat­ri­ó­ták lé­vén, még csa­pa­tot is a föld­raj­zi kö­zel­ség alap­ján vá­lasz­tot­tunk. (Ha a Pénz­ügy­őr fo­cis­tái nem is, a pá­lya gond­no­ka fel­ju­tott a fel­ső­ház­ba, MDF-es szí­nek­ben lett or­szág­gyű­lé­si kép­vi­se­lő.) Más­fe­lől, mert hit­tünk a pezs­gő kul­tu­rá­lis és tár­sa­sá­gi élet nél­kü­löz­he­tet­len­sé­gé­ben – az­tán itt ra­gad­tunk. Hit­tünk to­váb­bá az igaz sze­re­lem­ben meg a ha­za fény­re de­rí­té­sé­ben, s mi­re hár­mat szá­mol­tunk (fiú, fiú, lány), az egész kul­tu­rá­lis fő­vá­ros ví­zi­ó­nak re­szel­tek.
A kül­vi­lág nyúj­tot­ta szol­gál­ta­tá­sok las­san, de biz­to­san le­szű­kül­tek a vi­de­ó­té­ka kí­ná­la­tá­ra. El­fo­gad­va, hogy bár a pe­da­gó­gia kin­cses tár­há­zá­nak nem a „le­nyo­mom a kis­csá­vót a vi­deó elé” a leg­csil­lo­góbb ék­kö­ve – akut fej­fá­jást csil­la­pí­tó ha­tá­sa ta­gad­ha­tat­lan. Mel­lék­ha­tá­sa hos­­szabb au­tós ki­rán­du­lá­so­kon je­lent­ke­zik. A hát­só ülés­sor­ból mé­lyen be­vé­ső­dött, vé­get nem érő mo­no­ló­gok szű­rőd­nek elő­re, mint pél­dá­ul: „Ami­kor egy szedrik (?) kö­te­let vá­sá­rol, ak­kor azt egy egész élet­re te­szi. Job­bak, kön­­nyeb­bek, erő­seb­bek és tar­tó­sab­bak, mint bár­me­lyik má­sik a pi­a­con. És nem csak azért, mert én ké­szí­tet­tem, ha­nem mert ez tény­leg kö­tél­ből van. Úgy ér­tem ez itt va­ló­di kö­tél. Az éle­te­met is rá­bíz­nám a szedrik kö­tél­re, néz­zék csak­, sííí, tyú, tyííí…” He­ves kí­sé­rő gesz­ti­ku­lá­ció, egy vé­let­len tes­ti kon­tak­tus, me­lyet a test­vér nyílt pro­vo­ká­ci­ó­nak te­kint és vi­sí­ta­ni kezd. Üvöl­töz­ni én is tu­dok, per­sze nem hasz­nál. Fe­nyí­tő job­bom a kor­mányt el­en­ged­ve a két ülés kö­zött hát­ra ka­szál, a ha­suk előtt fél mé­ter­rel ha­do­ná­szok. A köly­kök már rö­hög­nek. Kény­te­len va­gyok hát­ra­for­dul­ni cél­pon­tot ke­res­ve. Kis idő múl­tán pá­rom nyu­god­tan át­nyúl, és vis­­sza­kor­má­nyoz­za az au­tót a sa­ját sá­vunk­ba. Na en­­nyit a videófilmekről.
EU ide vagy oda, ha gye­rek­kel akar­juk el­hagy­ni ezt az ezer­éves, vér­től áz­ta­tott édes anya­föl­det, bi­zony út­le­ve­let kell ki­vál­ta­nunk a pur­dék­nak. Na ez a ki­szál­lás a száz­fo­kú szí­vás-ská­lán mi­ni­mum ki­lenc­ven­ki­lenc. Nincs ám az, hogy te ma­radj ott­hon, én majd el­in­té­zem. Nem. Az ügy­in­té­ző előtt egy idő­ben meg­je­le­nő szü­lők, mint aka­ra­tuk­kal egye­zőt ír­ják alá az úti ok­mányt ké­rő la­pot. A két na­gyobb­nak már van. Az egyik a ter­mi­nál gomb­ját nyo­mo­gat­va a ti­zen­ha­to­dik sor­szá­mot húz­za, a má­sik a szé­kek alatt kú­szik. A ki­csi meg per­sze el­aludt a szék­ben, a fény­kép el­ké­szí­té­sé­hez fel kell éb­resz­te­ni. Ren­des a fo­tós lány, meg­kér­de­zi, hogy a ká­ba vagy a bam­ba ké­pet akar­juk az út­le­vél­be. Szá­mos, több­sé­gük­ben ren­det­len­ke­dő utó­da­ink lát­tán öregecskedő né­ni­ke szin­te fel­nyár­sal az­zal a „tet­szet­tek vol­na in­kább for­ra­dal­mat csi­nál­ni” né­zés­sel. Tá­vo­zunk. A be­vá­sár­lás jobb. Ott leg­alább meg­van a ma­gá­nyos ügy­ke­ze­lés el­vi le­he­tő­sé­ge. Tej, ke­nyér, kassza. A múlt­kor azon­ban, ami­kor egy le­járt sza­va­tos­sá­gú fel­vá­got­tal ál­lí­tot­tam be, mi­nek­utá­na fel­csat­tant az ob­li­gát kér­dés – már egy si­ma vá­sár­lást sem le­het rád bíz­ni? – a kö­zép­ső le­szár­ma­zott part­ner­sé­get aján­lott. Majd ő se­gít. Mond­juk mi­ként én, ő sem tud ol­vas­ni, de gon­dol­tam, leg­alább majd be­áll a sor­ba. Az tök nor­má­lis, hogy ez ben­ne fel sem me­rült, az azon­ban va­la­mi új trend, hogy ha vá­sár­lás, ak­kor meg­le­pe­tés kell. Mint­ha leg­alább­is szé­kely gó­bé len­nék, aki épp megy a vá­sár­ba. Szó­val kinder tej­sze­let vagy rá­gó. A ha­la­dást meg­kön­­nyí­tet­te, hogy a be­vá­sár­ló ko­csi­ba be­má­szott (au­tó) és csak az új­sá­gok mel­lé ér­ve volt egy kis bal­hé a Bu­ci Ma­ci cí­mű ki­ad­vány ri­deg el­uta­sí­tá­sa mi­att. A kas­­szá­hoz ér­ve már szin­te el is fe­lej­tet­te ere­de­ti kül­de­té­sé­nek cél­ját. Ta­lán a fá­rad­ság okán a pénz­tá­ros­sal ki­sebb vi­ta ala­kult ki a vis­­sza­já­ró ket­tő­ezer fo­rin­tom­ról, de mi­u­tán rá­úsz­tunk a szám­osz­lop­ra és én jöt­tem ki győz­te­sen, egé­szen meg­nyu­god­tam. S hogy ki kit pró­bált át­ver­ni, nos er­re a kér­dés­re vá­sár­ló tár­sam ad­ta meg a vá­laszt, ami­kor ott­hon elő­ke­rült a zse­bé­ből egy cso­mag rá­gó­gu­mi. Ha tő­lünk füg­ge­ne, ak­kor a kö­zép­is­ko­la vé­gén le­het­ne gye­rek­ből is érett­sé­giz­ni. Ki­lépsz a nagy­be­tűs­be, azt’ ott egy gye­rek. Oldd meg! Amint azt a fen­ti pél­dák is alá­tá­maszt­ják, olyan ké­pes­sé­gek ki­fej­lesz­té­sé­re, olyan tu­dás meg­szer­zé­sé­re is szük­sé­günk le­het, mely a szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gia és a test­ne­ve­lés kö­zött ke­re­sen­dő va­la­hol fél­úton.
Ha már nagy­vá­ro­si élet, ak­kor ér­de­mes azo­kat a kap­cso­ló­dá­si pon­to­kat fel­ku­tat­ni, ahol vég­re a kis­ko­rú­ak le­het­nek a fő­sze­rep­lők. Ját­szó­tér, gye­rekzsúr, báb­szín­ház. Ezek azok a szín­te­rek, ahol gye­rek nél­kül olyan hü­lyén érez­he­ted ma­gad, mint a bank­ban, szu­per­mar­ket­ben vagy ét­te­rem­ben gye­rek­kel. Ha vi­szont meg­for­dít­juk a dol­got, ke­vés szó­ra­koz­ta­tóbb do­log van a gye­rek­nél. Ahogy át­szel­le­mül­ten egy­más ga­tyá­já­ba ön­tik a ho­mo­ko­zó tar­tal­mát, egy ha­tal­mas pár­na­ku­pac te­te­jé­ről ki­a­bál­va, szó­kincs­ük leg­dur­vább sza­va­i­val il­le­tik a go­nosz bo­szor­kányt (bu­ta) vagy épp órá­kig raj­zolt le­ve­let fo­gal­maz­nak szülinapi meg­hí­vó gya­nánt („ojan gyerekekis lesz­nek aki­ket te nem is­mersz”) és tel­je­sen ki­bo­rul­nak, ha a T be­tű szá­ra ki­sebb lett. Mert ők ilye­nek.