Aki nem járt az utób­bi idő­ben dé­li szom­szé­da­ink­nál, az most bi­zo­nyá­ra cso­dál­ko­zik. Most ak­kor ta­nul­ni kell a ke­res­ke­de­lem csú­csán lé­vő hi­per­mar­ket-ke­res­ke­del­met, vagy csak tü­rel­mes­nek kel­lett vol­na len­ni?
Aki egy ki­csit is jár­tas a mul­ti­na­ci­o­ná­lis ke­res­ke­del­mi vál­la­la­tok mű­kö­dé­sé­ben, az tud­ja, hogy a szö­vet­ke­ze­ti és ál­la­mi tu­laj­do­nú ke­res­ke­del­met né­hány év után le­vál­tó kül­föl­di cé­gek szá­mos elő­nyük el­le­né­re men­­nyi ano­má­li­á­val mű­köd­nek. Aki nem, az is sejt­he­ti, hogy men­­nyi­re nem nem­ze­ti sa­já­tos­ság: va­la­ki tud-e „ke­res­ked­ni”, va­gyis az árut rak­lap­ra ten­ni, bé­ká­val ki­tol­ni az el­adó­tér pol­cá­nak vé­gé­re, fö­lé­ír­ni azt, hogy AK­CIÓ, majd hat­van-ki­lenc­ven nap után ki­fi­zet­ni a szál­lí­tót, és vis­­sza­kül­de­ni ne­ki a sás­ka­had ál­tal tönk­re­tett árut. A tö­meg­ke­res­ke­de­lem­hez kap­cso­ló­dó tu­dás nem sok­kal több en­nél, még­is a ma­gyar tu­laj­do­nú vi­szont­ela­dók a né­hány éves kés­le­ke­dés mi­att be­hoz­ha­tat­lan­nak tű­nő hát­rányt szen­ved­tek. A győ­zel­met pe­dig az el­len­fél kí­mé­let­le­nül ki­hasz­nál­ja a kas­­szá­i­nál. Né­hány hó­nap­ja a po­li­ti­kai vi­ták pél­dá­ja­ként sze­rep­lő lak­be­ren­de­zé­si cég ágy­ke­re­té­nek ese­té­ben nem csak az a bos­­szan­tó, hogy ext­ra ár­rés­sel (körülbelül net­tó 40-50%-kal) ad­ja el ná­lunk, ha­nem az is, hogy ezek a ter­mé­kek (fe­nyő­bú­to­rok) évek óta el­ad­ha­tat­la­nok Nyu­ga­ton. A gyár­tó cé­gek rég tönk­re­men­tek, kész­le­te­i­ket most a né­hai hi­te­le­ző­ik ad­ják el a tér­ség­ben mű­kö­dő mul­ti­na­ci­o­ná­lis ke­res­ke­del­mi cé­gek­nek. Va­gyis az át­la­gos­nál lé­nye­ge­sen ma­ga­sabb ár­rés­sel kap­juk meg az el­fek­vő kész­le­tet úgy, hogy azok ára azért még agyon­ve­ri a ha­son­ló ter­mé­ke­ket gyár­tó ha­zai vál­lal­ko­zá­so­kat.
A ke­res­ke­de­lem csúcs­idő­sza­ka­i­ban a fur­go­nok és te­her­au­tók kí­gyó­zó so­ra ve­szi kör­be az áru­há­za­kat. A so­fő­rök órá­kat, né­ha na­po­kat vár­nak a ka­pu ki­nyí­lá­sá­ig. Az áru ezért gyak­ran nem ér­ke­zik oda idő­ben, ami­vel az áru­ház szin­te job­ban jár, mint­ha el­ad­ná azt: a ma­gyar me­ne­dzser azon­nal faxolja a köt­bér­ről szó­ló ér­te­sí­tést.
A leg­in­kább hús­ba vá­gó do­log azon­ban az, hogy ezek az áru­há­zak tér­nye­ré­sük kö­vet­kez­té­ben mek­ko­ra ár­rés­sel dol­goz­nak. Min­den szál­lí­tó ese­té­ben úgy­ne­ve­zett „hát­tér­kon­dí­ci­ót” ál­la­pí­ta­nak meg: a be­szál­lí­tott áru ér­té­ké­nek egy ré­szét „for­gal­mi hoz­zá­já­ru­lás­ként” vis­­sza­fi­zet­te­tik a be­szál­lí­tók­kal. Ezt ki­fe­lé hoz­zá­já­ru­lás­ként kom­mu­ni­kál­ják, va­ló­já­ban azon­ban fix pro­fit­ként tar­ják szá­mon, és min­den év­ben fo­lya­ma­to­san emel­ni pró­bál­ják.
Ezek ös­­sze­ge tíz és har­minc (!) szá­za­lék kö­zött vál­to­zik. Ezek után ha csak húsz szá­za­lé­kos ár­rést kal­ku­lá­lunk, ak­kor is mi­ni­mum hat­van­öt szá­za­lé­kos a brut­tó ár­rés. Ek­ko­ra ár­rés nem disz­kon­tok, ha­nem drá­gább szak­bol­tok ese­tén len­ne in­do­kolt.
Tet­szet­tek vol­na for­ra­dal­mat csi­nál­ni. A ke­res­ke­de­lem­ben is.