Szóval meglehetős közönyben értek utol a pénzintézet privatizációjáról szóló hírek. Bár illúzióim nem voltak, a Princz Gábor-féle 1997-es fiókostromlós kalandjáték után sok évvel azt gondoltam, a nehezén már túl vagyok. Mint utólag kiderült, tévedtem.
Az első gyanús jel az a levél volt, amelyben az Erste november végén értesített, hogy ügyfélszolgálatuk telefonos meg-keresését követően a hozzám legközelebb eső bankfiókban átvehetem a Telebank-szerződésemhez tartozó új PIN-kódomat. Nem teljesen értettem, hogy ha a számlámra vonatkozó összes titkos adatot megörökölte a Postabanktól az Erste informatikai rendszere – a pénzemről nem is beszélve –, akkor a Telebank-kódom esetében ez miért nem sikerült. Gyanúm csak fokozódott, amikor azt tapasztaltam, hogy az Erste automata ügyfélszolgálata a menürendszer megfelelő pont-ján egyszerűen közölte velem: a várakozási idő több mint három perc. Próbálkozzon máskor – hangzott a kulcsmondat, majd a következő pillanatban vonalszakítás áldozatává váltam. Az n-edik nap n-edik próbálkozása után végső elkeseredésemben felhívtam a Postabank elvileg már nem élő Telebank-számát. Itt váratlan előrehaladást könyveltem el, legalábbis akkor ezt hittem. Élő emberrel sikerült beszélnem, akivel megállapodtunk, hogy a PIN-kódomat egy hét múlva átvehetem a Bajcsy-Zsilinszky úti Erste-fiókban. Csakhogy mikor erős időbeli ráhagyással besétáltam az említett bankfiókba, ott senki nem tudott rólam vagy akár a PIN-kódomról. Mindössze azt a javaslatot kaptam, hogy még várjak egy kicsit, biztosan megérkezik.
Azóta több telefonbeszélgetést is lebonyolítottam a Bajcsy-Zsilinszky úttal, de lapzártakor alulmaradni látszom a PIN-kódomért folytatott küzdelemben. Igaz, néhány napja a fiók egy kedves hölgy munkatársa újra megrendelte a már egy hónapja úton levő kódomat a központtól. Most már csak azon izgulok: mi történik majd, ha a végén még meg is kapom?