Nem lesz. Sőt, időn­ként az in­gat­lan­ügy­nö­kök is haj­la­mo­sak el­tűn­ni. Azon­ban amíg vá­ra­ko­zunk az iga­zi ve­vő­re, ki­is­mer­het­jük a ve­vő­je­löl­tek mi­ni­mum há­rom cso­port­ját. Az el­ső tí­pus elég ki­áb­rán­dí­tó. Elő­ször is ba­rát­sá­gos kö­szö­né­sün­ket fél­váll­ról fo­gad­ja, ke­zet nem na­gyon fog, be­mu­tat­nánk ne­ki a la­kást, de nem ér­dek­li, vé­gig­ro­han ott­ho­nun­kon, fut­tá­ban elő­ve­szi a cen­tit és mé­rics­ké­li a fa­lat. For­gat­ja a sze­mét, mint a rek­lám­macs­ka, az­tán tá­vo­zik. So­ha töb­bet nem lát­juk, de nem is sí­runk utá­na. A má­so­dik cso­port­ba tar­to­zik a bő­be­szé­dű hölgy. Mo­so­lyog, nem túl lé­nye­ges kér­dé­se­ket tesz fel, és a kony­hát für­kész­ve meg­jegy­zi, hogy ő is ilyen müz­lit eszik. Vá­rat­la­nul fel­ve­ti, hogy el­bon­ta­ná a fő­fa­lat, s ami­kor kö­zöl­jük, hogy ez nem túl jó öt­let, mert ak­kor ös­­sze­dől a ház, kis­sé el­szon­tyo­lo­dik, de azért még „kon­zul­tál a fér­jé­vel”. Ő sem jön vis­­sza. A har­ma­dik cso­port­ba so­rol­juk a kül­föl­di­e­ket, akik na­gyon szó­ra­koz­ta­tó él­mé­nyek­kel szí­ne­sít­he­tik la­kás-kál­vá­ri­án­kat. Az orosz fe­le­ség­gel ér­ke­ző ke­dé­lyes ame­ri­kai bá­csi pél­dá­ul rá­kér­dez, hogy a kö­zös költ­ség száz­ezer, avagy ezer fo­rint. A tí­zez­ret nem hi­szi el, hi­á­ba mu­tat­juk a csek­ket. Ar­ra is kí­ván­csi, hogy van-e me­leg­víz, és „van­nak-e jó ét­ter­mek” a kö­zel­ben. Utób­bi eset­ben saj­nos ha­zu­dunk, de nem most van az ide­je a ven­dég­lá­tó maf­fi­á­ról szó­ló tény­fel­tá­ró kis­elő­adá­sunk­nak. Mos­ta­ná­ban Pes­ten – la­kás­vá­sár­lás cél­já­ból – csa­pa­tos­tul buk­kan­nak fel a taj­va­ni­ak és az írek is: ve­lük ugyan nem ta­lál­koz­tunk, de ál­lí­tó­lag jó ügy­fe­lek. Né­hány hó­nap után per­sze ér­kez­het egy-két ko­mo­lyabb je­lölt is, s ha már va­la­ki az­iránt tu­da­ko­zó­dik, hogy mi len­ne ki­köl­tö­zé­sünk ha­tár­ide­je, ak­kor jog­gal gon­dol­hat­juk, hogy kel­lő­en el­szánt em­ber­rel van dol­gunk. Kez­dőd­het az al­ku­do­zás! A va­ló­di ko­moly­ságmé­rő még­is a fog­la­ló. A jo­gi rész­le­tek­re ala­po­san fi­gyel­jünk: ne saj­nál­juk a pénzt az ügy­véd­re (ál­ta­lá­ban az in­gat­lan ér­té­ké­nek 1%-át il­lik ad­ni), mert min­den a jó szer­ző­dé­sen, a rész­le­te­ken mú­lik. A szer­ző­dés alá­írá­sa után „ap­ró­sá­gok­nak” tar­tott át­írá­sok­ra je­len­tő­sebb időt szán­junk: aki nem így tesz, sok ősz haj­szál­lal gaz­da­god­hat.
Ke­re­sés­kor leg­alább an­­nyi­ra fon­tos a tü­re­lem, mint el­adás­kor. El kell dön­te­nünk, hogy új vagy hasz­nált la­kást vá­sá­rol­junk. Mind­ket­tő mel­lett szól­nak ér­vek és el­len­ér­vek. Je­len eset­ben ma­rad­junk a hasz­nál­tak­nál, ugyan­is bi­zal­mat­la­nok va­gyunk, mert tud­juk, hogy ezek a la­kó­par­kok rend­sze­rint nem olya­nok, mint ami­lye­ne­ket a té­vé­ben lát­tunk.

A második csoportba tartozik a bőbeszédű hölgy. Mosolyog, nem túl lényeges kérdéseket tesz fel, és a konyhát fürkészve megjegyzi, hogy ő is ilyen müzlit eszik

A hir­de­té­sek meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor kre­a­tív a ma­gyar, mi sem bi­zo­nyít­ja ezt job­ban, mint a csa­la­fin­ta la­kás­hir­de­té­sek tö­me­ge. Sok ener­gi­át meg­spó­rol­ha­tunk, ha jól de­kó­dol­juk a hir­de­té­se­ket. Mert mit is je­lent, ha egy la­kás „frek­ven­tált” he­lyen van? Ál­ta­lá­ban azt, hogy a trolimegálló az er­kély alatt ta­lál­ha­tó, be­szél­get­ni csak csu­kott ab­lak mel­lett le­het, vagy hogy a táv­ve­ze­ték a la­kás fa­lá­ból lóg ki, eset­leg a szem­ben lé­vő kocs­ma ve­ze­té­se két éve pe­res­ke­dik az ut­ca ös­­szes la­kó­já­val. Az „egye­di ki­ala­kí­tá­sú” mö­gé bát­ran kép­zel­jünk egy élet­kép­te­len és ezért el­ve­télt át­ala­kí­tá­si kí­sér­le­tet, amit ne­künk kell majd hely­re­hoz­nunk. A „fi­a­ta­los” ki­csit, szű­ket je­lent, a „nagy­pol­gá­ri” húsz­mil­li­ón fe­lü­li árat, az „új­sze­rű” fel­újí­tan­dót, a „fel­újí­tan­dó” rom­hal­mazt, a „csen­des kör­nye­zet” gyak­ran el­ér­he­tet­len tö­meg­köz­le­ke­dést. Ha azt ír­ják, hogy „van ben­ne fan­tá­zia”, ak­kor egy tel­je­sen le­puk­kant la­kás­ról van szó. A „kert­kap­cso­la­tos” szé­pen hang­zik, de ugye az min­dig föld­szint, ahol ál­ta­lá­ban sö­tét van, és nagy kedv­vel tör­nek be. Ne té­ves­­szen meg ben­nün­ket az sem, ha a ki­sze­melt in­gat­lan egy „cso­mó­pont von­zás­kör­ze­té­ben van”, mert ak­kor va­ló­szí­nű­leg szte­re­ó­ban hal­la­ni a vo­na­tot. A „jó la­kó­kö­zös­ség” ál­ta­lá­ban azt fe­di, hogy a szom­széd meg­pró­bál be­von­ni a csa­lá­di éle­té­be, il­let­ve a gan­gon idős né­nik posz­tol­nak, va­gyon­őrö­ket meg­ha­zud­to­ló ha­té­kony­ság­gal. Ez per­sze előny is le­het. A szu­te­rén (lé­nye­gé­ben pin­ce­la­kás) ál­cá­zás­ra ala­po­san ki­fej­lesz­tett ter­mi­no­ló­gia lé­te­zik, mind­ez ál­ta­lá­ban csak a hely­szí­nen lep­lez­he­tő le. Ha egy la­kás „sür­gő­sen” vagy „áron alul” el­adó, ak­kor ne dől­jünk be, ne re­pül­jünk rá ad­dig, amíg meg nem győ­ződ­tünk ar­ról, hogy nem a friss fes­tés­sel el­kent be­ázá­sok, vagy a la­kás alatt mű­kö­dő, am­bi­ci­ó­zus asztalosüzem áll az el­adá­si szán­dék mö­gött. Ös­­szes­sé­gé­ben el­mond­ha­tó, hogy leg­alább húsz-har­minc la­kást meg kell néz­nünk ah­hoz, hogy rep­re­zen­ta­tív min­tát kap­junk a pi­ac­ról. S ho­gyan ta­lál­juk meg az iga­zit? Érez­ni fog­juk, már az el­ső lá­to­ga­tás­kor. De azért kér­jük ki gyor­san a tu­laj­do­ni la­pot és a nul­lás iga­zo­lá­so­kat. Az­tán al­ku­ra fel!

Ha la­kás­ügy­ben já­runk el a hi­va­ta­lok út­vesz­tő­i­ben, ak­kor ké­szül­jünk fel a min­dent meg­ha­la­dó sor­ban ál­lás­ra és ideg­té­pő szó­csa­ták­ra az alul­fi­ze­tett és gyak­ran bün­te­tő ked­vű bü­rok­rá­ci­á­val. Mi­e­lőtt út­nak in­du­lunk, te­kint­sük át ott­hon ira­ta­in­kat, és azo­kat is vi­gyük ma­gunk­kal, ame­lyek­ről azt gon­dol­juk, hogy „úgy­sem lesz rá­juk szük­ség”. Azok­ra lesz szük­ség csak iga­zán! El­len­őriz­zük, hogy a hi­va­tal nem köl­tö­zött-e el, a hon­lap­ju­kon meg­adott ügy­fél­fo­ga­dá­si idő­pont­ok ér­vé­nye­sek-e még, nincs-e szün­nap, mun­ka­las­sí­tó sztrájk, hóhelyzet, jég­eső, tor­ná­dó, nyá­ri idő­szá­mí­tás, inf­lu­en­za-jár­vány vagy eh­hez ha­son­ló ese­mény, amely le­he­tet­len­né te­szi, hogy ügyün­ket el­in­téz­hes­sük. Kö­rül­te­kin­tő­en húz­zunk sor­szá­mot, mert nincs va­ri­á­lás. Vi­gyünk ma­gunk­kal egy leg­alább két­száz ol­da­las, na­gyon ér­de­kes köny­vet, új­sá­go­kat, ame­lye­ket cse­rél­get­he­tünk az ügy­fe­lek­kel, hi­deg ele­mó­zsi­át, sze­ret­te­ink fény­ké­pét és egy discmant, ha za­var az elő­ző nap­ról ott­ma­radt ügy­fe­lek agó­ni­á­ja. A túlélőfelszerelés szer­ves ré­szét ké­pe­zi egy fel­töl­tött mo­bil­te­le­fon, ame­lyen majd pa­naszt pró­bá­lunk ten­ni, ha a más­fél órás vá­ra­ko­zás után azt köz­li ve­lünk a ma­gát mű­sor­ve­ze­tő­nek kép­ze­lő biz­ton­sá­gi őr, hogy „most há­rom­ne­gyed óra ebéd­szü­net kö­vet­ke­zik” (meg­tör­tént eset). Per­sze pa­naszt nem tu­dunk majd ten­ni, mert az iro­da­ve­ze­tő egy tit­kos he­lyen ebé­del, he­lyet­te­se be­teg, fő­nö­kük pe­dig kül­föld­ön van. Ma­rad a csen­des be­le­nyug­vás és a mély, őszin­te meg­bá­nás.