Apponyi György (1898–1970) emlékezete
Krisztus vagy Wotan? (2005. március) Apponyi Györgyöt származása, neveltetése szinte predesztinálta a közéleti pályára. A katolikus, legitimista, liberális politikus a két világháború közötti Magyarország egyre komorabb légkörében is hitet tett az emberi és polgári jogok, a szabadság, a nemzeti függetlenség mellett. Lapunk a harmincöt éve elhunyt politikus portréjának vázolásával tiszteleg az elveit a koncentrációs táborig vállaló Apponyi György emléke előtt. Az OSzK cédulakatalógusában egyetlen önálló munkája szerepel; egy néhány oldalas füzet: Gróf Apponyi György Széchenyi-emlékbeszéde a Nemzeti Casino 1944. évi január hó 30-i közgyűlésén. Kétségtelen, olvassuk itt, hogy Széchenyi István valamilyen formában jelen van a magyar életben, bár ennek ő maga nem örülhetne maradéktalanul: „Mert [...] hogy él az ő szelleme, annak legjobb bizonyítéka az, [...] hogy a közélet, a gazdasági élet minden terén ma is állandóan hivatkoznak Széchenyi Istvánra, hivatkoznak rá olyanok is, akik pontosan az ellenkezőjét csinálják annak, mint amit ő hirdetett.” Ha azonban nem hatja át a nemzeti életet „a magasabbrendű szellem”, az önzetlenség, az önfeláldozás, s mindaz, amit ő szellemi téren ránk hagyott, akkor „Széchenyi István élő alkotásait sem fogjuk tudni megtartani”. Bár Apponyi természetesen tisztában volt korának szellemi-erkölcsi állapotával, s ennek okait igyekezett is áttekinteni, magukat a hiányosságokat elméletileg betölthetőknek tartotta. Ebben a gesztusában talán a jövő hitét tragédiák közepette is őrző örök idealistát szemlélhetjük inkább, mint a pragmatista politikust. Ennek alátámasztásaként talán elég a szöveg kissé anakronisztikus voltára utalnunk: Apponyi Györgyöt beszéde elhangzása után körülbelül ötven nappal letartóztatták, majd elindították Ausztria felé. Nem Bécsbe, ahol nagyapjának, Apponyi Györgynek, a magyar kancellária vezetőjének otthona és hivatala volt a XIX. század közepén, vagy ahová apját, Apponyi Albertet, az ellenzéki politikust idézték egykor a király elé. Az a tömegszállító eszköz, amin utaztatták, végül a mauthauseni koncentrációs táborban állt meg. Nem kizárt az sem, hogy Apponyi utolsó esélyként egy szűk közösségben próbálta beszédével tartani a lelket, hogy annak tagjai – illúziók nélkül bár – megpróbáljanak átmenteni valamit a világégésen a magyar függetlenség és az emberi szabadságjogok eszmeköréből.
A pálya íve Éberhardon, a családi birtokon született. Előbb jogot hallgatott, majd megszerezte a magyaróvári gazdasági akadémia oklevelét. Tartalékos huszártisztként vett részt az első világháborúban, a Tanácsköztársaság után a magyar hadsereg és az angol katonai misszió közötti összekötő tisztként szolgált. Közéleti pályáját 1924-ben kezdte a Heves vármegyei törvényhatósági bizottságban, majd 1931-ben a vasvári kerület képviselője lett a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt programjával. 1935-től a Polgári Szabadság Pártnak – a Nemzeti Szabadelvű Párt utódjának – képviselője a budai lajstromos kerületben. A polgári ellenzék programjával lett tagja ugyanekkor a fővárosi törvényhatósági bizottságnak. Az 1940-es Keresztény Magyar Közéleti Almanach vonatkozó kötete, amely a legtöbb adatot tartalmazza róla a korabeli kiadványok közül, így jellemzi őt: „A parlamentben is, a fővárosi közgyűlésen is erős ellenzéki hangon elmondott beszédeiben a teljes polgári jogegyenlőség elve mellett tört lándzsát és állandóan felszínen tartja a kisemberek, kereskedők, iparosok és kispolgárok érdekeit.” A Gestapo 1944 márciusában tartóztatta le. Mauthausenből való szabadulása után Nyugatra távozott, 1949-től tagja lett az emigránsok Magyar Nemzeti Bizottmányának, utóbb vezetőségi tagja a Liberális Internacionálénak. Saarbrückenben halt meg, 1970-ben. „A legitimista gondolat melletti bátor kiállása miatt több ízben volt összeütközése az ellenpártokkal, sőt a hatóságokkal is” – írja róla szemérmesen az idézett almanach. Apponyi György gróf olyan politikai eszmerendszert képviselt a parlamentben és az ellenzéki sajtóban, főként Rassay Károly Esti Kurírjában, amelynek létéről manapság kevés szó esik mifelénk, sokan nem is tudnak róla, mások a létét is kétségbevonják. Ennek fő elemei a liberalizmus és a legitizmus, s mindezek alapja a természetjogot elismerő és védő katolikus világnézet. A legitimizmus az ő értelmezésében minden erőfeszítés nélkül összeegyeztethető volt az 1848-as vívmányok hagyományával. A függetlenségi gondolat képviselői, amint egyik cikkében utal rá, nem a dinasztia, hanem az abszolutizmus ellen voltak kénytelenek fegyvert fogni. A húszas-harmincas évek legitimistái viszont az angol típusú alkotmányos monarchia állapotát tartották üdvösnek az 1920. évi I. törvénycikken alapuló rend – ennek ideiglenes jellegére nem győzték emlékeztetni a magyar társadalmat – előidézte itthoni közviszonyok helyett. Amelyeknek talán nem törvényszerű, de kétségtelen következményei közé sorolták a szabadságjogok fokozatos megcsonkítását.
Konok képviselet Apponyi parlamenti beszédeiben és cikkeiben konokul képviselte az alkotmányosság, a jogállam, a jogegyenlőség, a polgári, vallási és lelkiismereti szabadság, „a népi irányban megreformált parlamentarizmus” és a szociális haladás ügyét. A magyar országgyűlésben a nagynémet eszme és a Harmadik Birodalom – a budapesti német képviselet által számon tartott és jelentésbe foglalt – ellenfeleként szólalt föl több ízben is; nemegyszer beszélt arról, milyen veszélyes téveszme az, amely szerint lehetséges volna szövetséget kötni az egyik parancsuralmi rendszerrel – a másik ellen. Írt arról, hogy politikai és erkölcsi képtelenség Hitler patronátusának a bolsevizmus elleni összefogás ürügyén történő vállalása, de arról is megnyilatkozott, hogy elfogadhatatlan a szovjet taktikai jellegű ajánlata a „baloldali egységfront” megteremtésére, a polgári pártokkal való, a nácizmus elleni együttműködésre. Tudta, hogy a vonatkozó Komintern-dokumentum, „az emberek egy részének feledékenységére és butaságára való ilyetén spekuláció nem fogja egyeseknél célját téveszteni”, ezért aztán könnyedén kimutatta, hogy a szövegből hol lóg ki a proletárdiktatúra lólába. A német nemzetiszocializmusnak, keresztényellenessége mellett (erről szól például 1936. decemberi, Krisztus vagy Wotan? című cikke) a nyílt világuralmi törekvésére mutatott rá már évekkel a háború előtt. Egyik parlamenti beszédében például így: „...ha veszedelem volt Magyarország függetlenségére nézve a német birodalmi gondolat, amikor csak egy római szent birodalmi gondolat, egy dinasztikus elgondolás, egy nagy császárság hatalma állott velünk szemben, (Zaj. – Elnök csenget.) akkor sokkal veszedelmesebb ez a birodalmi gondolat ma, amikor egy faji öntudatra ébresztett nagy nemzettel, egy olyan nagy nemzettel állunk szemben, amelynek minden tagjába már gyermekkorában belenevelik azt, hogy a faj, a nép felette áll mindennek, hogy a Reich nincs elhatárolva az államhatárokkal, hanem a Reich ott van és ott végződik, ahol az utolsó német lakik, amikor egy misztikus »Reichsidee«-t építenek fel a faji gondolatra és a németeket külföldön is mindenütt ennek a bűvöletébe hajtják...” Megvetette és megbélyegezte a Gömbös-éra „a legnyersebb hatalmi erőszakkal szövetkezett csapszéki demagógiá”-ját, „a professzionista honfibú egész könnyfakasztó skáláját” végigjátszó megélhetési szélsőjobboldalt, s szégyellte a „minden kultúrnemzetre nézve arcpirítóan megalázó képet, amelyet egy [...] nyíltszavazásos magyar választás nyújt”. Nemegyszer beszélt arról, milyen veszélyes téveszme az, amely szerint lehet- séges volna szövetséget kötni az egyik parancs- uralmi rendszerrel – a másik ellen | Azt a politikai áramlatot pedig, amely – ellentétben az alkotmányosság érdekében a diktatórikus rendelkezésekkel szembeszegülő hagyományosabb katolikus politikával – „»keresztény-nemzeti« jelszavakkal, a »jobboldali világnézet« nevében hirdeti az eszmei közösséget a horogkereszttel”, a magyar politikai és társadalmi élet legnagyobb tehertételének tekintette. Pártolta a földosztás gondolatát – ellenzéki képviselőként is megszavazta a kormány által benyújtott, ezzel kapcsolatos törvényt –, de ő elsősorban a nincsteleneknek akart földet adni, nem a kis- vagy törpebirtokosoknak. A lózungokkal szemben az egész akció gazdasági megalapozásának szükségességére figyelmeztetett. Német fő;csapás ellen Külpolitikai nézeteibe bepillantást enged az egyik költségvetési vitában elhangzott beszéde. A nácizmussal kapcsolatos ismert nézetei ellenére nem követeli a Németországgal való kapcsolatok fölszámolását – a külpolitika nem állhat, s Európa-szerte nem is áll pusztán világnézeti alapokon –, de erre a kártyára nem szabad föltenni Magyarország sorsát. Egyrészt azért, mert ha háború lesz, „...mi itt két malomkő között fogunk összemorzsolódni, a germán és szláv világhatalom, a germán és szláv nagy népcsaládok között, s akkor egy ilyen konfliktus esetén nagyon fontos, hogy mi abban a pillanatban ne olyan szövetségben legyünk, amely megint csak a vesztünket okozhatja, mint ahogy a vesztünket okozta már egyszer.” De ez csak az egyik ok. A másik: a német főcsapás iránya, a birodalom „expanziós vonala” csakis Közép-Európa lehet, így első zsákmányainak egyike a magyar függetlenség lesz. A harmadik ok: Németország, amely nálunk nyílt propagandaháborút folytat, Magyarország ellenségeit támogatja, példának okáért a román radikális sovinisztákat. Ezért is ragadott meg minden alkalmat arra, hogy a franciákkal és az angolokkal való kapcsolatépítés fontosságára és létező esélyeire figyelmeztesse a magyar közvéleményt és a kormányt. Apponyi szolidaritást vállalt a haza jogfosztott fiaival. Tiltakozott és érvelt a zsidótörvények ellen; azok közé tartozott, akik a közvélemény előtt bizonyították be a fajelmélet abszurditását. „...talán állnánk a nép elé és kérdeznénk meg a magyar népet, mit akar: hat százalékos alapon radikális intézkedéseket a zsidók ellen, vagy pedig azt, hogy a búza ára megint lemenjen kilenc pengőre” – mondotta a második zsidótörvény vitájában. Az ő neve az első annak a dokumentumnak az aláírói között – persze ez az ábécé rendjéből következik, nem az aláírók közötti társadalmi hierarchia érvényesítéséből –, amelyben a magyar szellemi elit háromtucatnyi tagja (köztük Bartók, Kodály, Móricz Zsigmond, Kernstok Károly) tiltakozott az első zsidótörvény-javaslat ellen. E törvények bírálatában ő maga több ízben is a polgári jogegyenlőség elvének sérelmére helyezte a hangsúlyt. „Éppen ezért – mondotta – arra kell törekednünk, hogy ezt a veszedelmes precedenst mielőbb kitöröljük a törvénytárból.” Nehéz higgadtan olvasni a Képviselőházi Napló azon passzusait, amelyek a szélsőjobboldal által a klasszikus magyar szabadelvűség képviselőire zúdított ocsmányságokat tartalmazzák. Apponyi megingathatatlanul állt a helyén. Amikor egy sajtóvitában az általa egyébként tisztelt Pethő Sándor Concha Győző azon megállapítását idézte, mely szerint nehéz dolog liberális katolikusnak lenni, ő ehhez a következőket fűzte hozzá: „Valóban nehéz, mert mindig nehéz az árral szemben úszni, a pillanatnyi politikai divatok demagóg frázisai ellen a tiszta eszmék és a józan ész fegyverével küzdeni, a hatalommal szemben a népérdekeket képviselni. De ami nehéz, nem lehetetlen, és a nehezebbik út nem mindig bizonyult a legrosszabbnak!”
|