Tizenöt éve történt •Veszélyes helyzet a pikniken
Határnyitás vagy tűzparancs? (2004. szeptember) A rendszerváltozás évének kora őszén, 1989 augusztusában nem hivatalosan, majd szeptemberben hivatalosan is megnyílt a magyar–osztrák határ. E határnyitást a köztudat a Németh-kormány külügyminiszterének, Horn Gyulának a nevéhez köti, de valójában, hogyan is szakadt át a vasfüggöny? Tizenöt esztendővel ezelőtt, a rendszerváltozás legkritikusabb, legmozgalmasabb évét élte át a magyar társadalom. Gorbacsov peresztrojkája és a glasznoszty már nem rettegett orosz medvét, hanem inkább egy cirkuszi medvebocsot mutatott. Túl voltunk már a többszázezres tömegtüntetéssel zajló március 15-i megemlékezéseken, és túl Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén. A kádári kommunista állammal szemben ekkorra már nem csak az állambiztonság által felügyelt, illegális „ellenséges szervezetek”, hanem a belőlük az Ellenzéki Kerekasztal formájában egységesülő ellenzék állt, amely júniusra tárgyalóasztalhoz ültette a pártállam képviselőit. Előrehaladtak azok a társadalmi és politikai folyamatok, amelyek visszafordíthatatlanná tették a változásokat. Augusztus 19-én Pozsgai Imre és Habsburg Ottó védnöksége alatt megkezdődött Sopronnál, a hazai és határainkon túli, sok nemzetiséghez tartozó fiatal szervezésében a Páneurópai Piknik, amelynek alkalmából ideiglenesen megnyitották a határt. Ekkor – megpróbálva kihasználni a határ közelségét és a piknik szervezését – egyre több NDK csoport érkezett abban a reményben, hogy a Magyarországon már láthatóan előrehaladt reformok révén átjuthatnak Ausztriába, majd onnan a szögesdrótokkal, aknazárral és berlini fallal elválasztott rokonaikhoz, családtagjaikhoz a „másik” Németországba, az NSZK-ba. A rendezvénytől eltérő csoportok megjelenését gyorsan észrevették a határőrök is, mivel teljesen más volt a magatartásuk, mint a piknikezőké. Számukra egyre fenyegetőbbnek tűnhetett az NDK-sok folyamatosan növekvő száma – fogalmazott visszaemlékezéseiben a III/III utolsó csoportfőnöke, Horváth József vezérőrnagy. A növekvő tömeg láttán – emlékezett a csoportfőnök – a parancsnokok is egyre tanácstalanabbak voltak, mivel az egyre gyarapodók bármikor nekiindulhatnak a határnak és a határnyitási parancs csak a piknikezőkre volt érvényes. Mindenki mást, az okmányok nélkül kilépni szándékozókat, így a „disszidálókat” is meg kellett állítaniuk. A Határőrség parancsnoka, Székely János kereste azokat a vezetőket, akik ilyen helyzetben döntést hozhatnának, de senkit nem tudott elérni, ekkor próbálta megkeresni a Belügyminisztérium ügyeletes tábornokát, aki a belügyminisztert helyettesítette szolgálati ideje alatt. Az említett ügyeletes épp Horváth József, az Állambiztonsági Szolgálat III/III-as csoportfőnöke volt. Székely telefonon tájékoztatta Horváthot a határon kialakult helyzetről és arról, hogy egyetlen „nagyfőnököt” sem tudott elérni. Tartanak attól – folytatta –, hogy előbb vagy utóbb az NDK-sok áttörést fognak megkísérelni, bár ez idáig sikerült viszszatartani őket, de tűzparancs van érvényben – emlékezett viszsza a Határőrség parancsnokának szavaira Horváth. Megtiltotta ugyan a fegyverhasználatot, de a továbbiakban szüksége lett volna jóváhagyásra, mivel a fegyverhasználat miniszteri parancsként volt életben és több nemzetközi szerződés (KGST, Varsói Szerződés) kötelezte hazánkat. Horváth – elmondása szerint – rögtön megkereste telefonon a Minisztertanács ügyeletesét, aki az Egészségügyi Minisztérium államtitkára volt és nagyhirtelen jóváhagyatta vele a már korábban meghozott és parancsban kiadott döntést. Ez alkalommal körülbelül ezer keletnémet állampolgár szökhetett át Ausztriába, majd augusztus 24-én a magyar hatóságok átengedték az NSZK-nagykövetségen tartózkodó NDK-s állampolgárokat és szeptember 10-én minden Magyarországon tartózkodó keletnémet átutazását engedélyezték. 1989 szeptemberében így közel 23 ezer keletnémet távozhatott az NSZK-ba. A történet pikantériája, hogy Horváth József csoportfőnököt és az általa vezetett III/III-as csoportfőnökséget elsodorta az ez év végén kirobbant Dunagate-botrány, Horn Gyula, a Németh-kormány ekkori külügyminisztere, a rendszerváltozás után Magyarország második demokratikusan megválasztott miniszterelnöke pedig később átvehette a keletnémetek kiengedéséért, a vasfüggöny átszakításáért jól megérdemelt kitüntetését, a magyar és német állam elismerését. (Az Állambiztonsági Szolgálat III/III-as csoportfőnökségének éves jelentésében és más irataiban ez idáig nem sikerül fellelni az ügyet taglaló vagy leíró forrásokat.)
|