OFFLINE | interjú |
Tosca előreengedi Bánk asszonyát • „Gyer­mek­ko­rom­ban Bach volt a szí­vem kö­ze­pén”
Mindjárt Melinda
(2005. március)
A kö­vet­ke­ző be­szél­ge­tés­ből ki­de­rül, hogy min­den le­het­sé­ges, ha az em­ber ko­mo­lyan ve­szi a ben­ne mun­ká­ló szán­dé­kot. A jó fü­lű gyer­mek­ből pi­a­nis­ta lesz – nem pi­a­ris­ta, mert lány! –, a zon­go­ra­mű­vész­nő­ből ének­mű­vész­nő, az éne­kes­ből csa­lád­anya, aki­ből meg hir­te­len ope­ra­éne­kes­nő válik… Ami pe­dig az UFi-t il­le­ti, még azt is meg­koc­káz­tat­ja a vi­lág­lap kü­lö­nít­mé­nye, hogy a Bánk bán pró­bá­já­ról ki­kö­nyö­rög­je Me­lin­da ala­kí­tó­ját, min­den sej­te­tett át­vál­to­zás ala­nyát, Boross Csil­lát.

– Zon­go­ratanári dip­lo­mád van. A hang­szer me­lyik re­gisz­te­rét sze­re­ted leg­in­kább?
– A kér­dés zon­go­ra­szem­pont­ból nem áll­ja meg a he­lyét. Gyer­mek­ko­rom­ban Bach volt a szí­vem kö­ze­pén.
– Te­hát me­lyik re­gisz­te­rét sze­re­ted leg­in­kább? Sze­rin­ted mi­ért kér­de­zek ek­ko­ra sza­már­sá­got?
– Tu­dom, tu­dom, de ez hü­lye­ség. A zon­go­ra re­gisz­te­rei nin­cse­nek meg­oszt­va, ar­ról meg kü­lön­ben sincs szó, hogy én a magasabb lágét bár­men­­nyi­vel is job­ban sze­ret­tem vol­na a töb­bi­nél. Ami­kor zon­go­ráz­tam, a zenei szövettől függően min­dig ze­ne­ka­ri hang­zás­ra tö­re­ked­tem. Hidd el, tény­leg nincs ös­­sze­füg­gés ab­ban, hogy húsz év­vel ké­sőbb koloratúrszoprán han­gú éne­kes­nő let­tem.
– A zon­go­ra­já­ték – azt hi­szem – tel­je­sen más tí­pu­sú fi­gyel­met igé­nyel, mint az ének­lés. Az uj­jak mu­zsi­kál­nak, több­szin­tű a kot­ta­ol­va­sás, nincs szö­veg, nincs szín­pa­di att­rak­ció, vagy ha van ne­tán, ak­kor az dur­va hi­ba, ma­ga­mu­to­ga­tás. Ez­zel szem­ben az operaéneklés…
– Ó, ab­ban vi­szont a dí­va sze­re­ti mu­to­gat­ni ma­gát! (Ka­cag. Tény­leg!!) Nem, nem ez von­zott vé­gül a pá­lyá­ra. In­kább az ope­ra­iro­da­lom, az ugyan­is an­­nyi­ra gazdag…
– Majd­nem ak­ko­ra, mint a zongorairodalom…
– Már a ta­ná­rom is ész­re­vet­te a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­lán, hogy hoz­zám túl mo­no­ton a bil­len­tyűs re­per­to­ár! Per­sze, gyö­nyö­rű és ha­tal­mas, de az ének­lés­ben plusz­ként ott a nyelv, a szö­veg, a szín­pa­don pe­dig a szín­ját­szás: mind­azt, amit át­vitt ér­te­lem­ben, sti­li­zál­va zon­go­rá­zunk, az szin­te di­rekt­ben el­éne­kel­he­tő az egyet­len ter­mé­szet ad­ta hang­sze­ren.
– Jó, de Te an­­nyi évet át­zon­go­ráz­tál! Ilyen­kor a bil­len­tés vá­lik anya­nyelv­vé, a fe­ke­te lakk­cso­da meg an­­nyi­ra ter­mé­sze­tes hang­szerv lesz, mint­ha min­dig a két ke­zed vé­gén him­bá­ló­zott vol­na. Vagy még­sem?
– Ren­ge­teg időt ál­doz­tam a zon­go­rá­ra, ez tény. De ti­zen­öt éves ko­romban vettem ének­lec­ké­ket is, azért az se ma volt. És még ko­rább­ról őr­zöm az el­ső di­csé­rő szót, ami­kor egy szol­fézs­ver­se­nyen a zsű­ri ész­re­vet­te, mi­lyen szé­pen éne­ke­lem a fel­ada­tot.
– Azt, hogy lá-szi-lá-ti-dó?!
– Á, de­hogy, ott nép­dalt is elő kel­lett ve­zet­ni. Az­tán a veszp­ré­mi konzis évek alatt jár­ni kezd­tem Völler Adél­hoz, és na­gyon tet­szett a vo­ka­li­zá­lás, csak hát rá­jöt­tem vé­gül, hogy én zon­go­ra­sza­kon ta­nu­lok itt, ab­ból fo­gok érett­sé­giz­ni, fel­vé­te­liz­ni, és né­hány év múl­va majd zon­go­ris­ta­ként ke­re­sem a ke­nye­rem. És ha ezt a sort el­kezd­tem, ak­kor vé­gig is fo­gom csi­nál­ni.
– Bor­zasz­tó pro­fán pél­dá­im vol­ná­nak ar­ra, hogy ha na­gyon te­ret aka­rok nyit­ni an­nak, ami csak úgy bu­zog fel be­lő­lem, és el­in­dí­tom, az meg­ál­lít­ha­tat­lan. Te meg hi­deg fej­jel el­gon­dol­koz­tál, és vis­­sza­ül­tél a zon­go­ra­szék­re?
– A kis kor­ban kez­dett ze­ne­ta­nu­lás, an­nak is a rend­sze­res­sé­ge, fel­nőt­tes ala­pos­sá­ga nagy fe­gye­lem­re szok­tat. És en­gem el­ké­pesz­tő tu­da­tos­ság­ra ne­velt az anyám is: 23 éve­sen tört fel­szín­re új­ra az iga­zi énem.
– De mi tör­tént ak­kor ve­led? Meg­szá­radt a tin­ta a zon­go­ra­ok­le­vé­len?
– Az is, és hát so­kan pisz­kál­tak, mi­ért nem foly­ta­tom az ének­lést. Csak ne­ked me­rem el­mon­da­ni, hogy vol­tak más ter­mé­sze­tű két­sé­ge­im is. Zon­go­ris­tá­nak len­ni komp­lex do­log. Er­re tem­pe­rált agy kell, va­ló­ban sok­irá­nyú, ko­or­di­nált fi­gye­lem, és még az emó­ci­ó­kat is kor­dá­ban kell tar­ta­ni. Az ének­lés olyan egy­sze­rű­nek tűnt, olyan jól esett, hogy már-már bűn­nek érez­tem: rend­jén van ez?
– Mi­re ez a kér­dezz-fe­le­lek nyom­dá­ba ke­rül, Te már Me­lin­da­ként de­bü­tálsz az Ope­ra­ház Er­kel Szín­há­zá­ban, Mol­nár And­rás Bánk­ja mel­lett. Még min­dig bű­nö­sen kön­­nyű?
– Jaj, de­hogy is. Má­ra vi­lá­gos, hogy a szín­pa­di lét­nek is meg­van a ma­ga – igaz, más tech­ni­ká­jú és ter­mé­sze­tű – komp­le­xi­tá­sa. De ne­héz­nek még­se mon­da­nám: Me­lin­da sze­re­pé­nek ré­sze az őrü­let és a ha­lál, de Er­kel ope­rá­já­ban an­­nyi­ra kö­vet­ke­zik egyik a má­sik­ból, hogy most, az elő­adás előtt úgy ér­zem, nem okoz­hat még ez a két szél­ső­sé­ges szi­tu­á­ció sem gon­dot.
– Mű­vé­szi zon­go­ra­tu­dás­sal fel­vér­tez­ve ana­li­ti­ku­sab­ban ta­nulsz?
– Gye­rek­ko­rom óta har­mo­ni­kus hal­lá­som van, te­hát füg­gő­le­ge­sen gon­dol­ko­dom, nem az éne­ke­sek­nél leg­gya­ko­ribb linearitásban. Ak­kor­do­kat hal­lok, szí­ne­ket, így is ta­nu­lom a sze­re­pe­i­met. Né­ha még az éne­kelt sza­vak­nál is töb­bet se­gít a ze­ne­szer­zői szán­dék.
– Aki e so­ro­kat ol­vas­sa, még már­ci­us 20-án es­te lát­hat Té­ged ugyan­itt, ugyan­eb­ben a jel­mez­ben, Me­lin­da­ként. De va­jon azt sze­re­ti-e a han­god, amit a ha­bi­tu­sod is?
– Ma még a lí­rai ko­lo­ra­túr sze­rep­kör áll jól ne­kem, de tu­dom, hogy el­kö­vet­ke­zik majd a drá­mai ko­lo­ra­túr idő­szak is, ak­kor ér össze iga­zán a hang­ka­rak­te­rem a ben­sőm­mel. Egyik legnagyobb vágyam, hogy Toscát éne­kel­hessek, de ter­mé­sze­te­sen az­zal még egy da­ra­big vár­ni kell.
– Egy Puc­ci­ni-ki­tű­zés­nek ne­héz len­ne el­len­áll­nod?
– Ne­héz, és most ne kí­sért­se­tek. Je­len­leg an­nak kell örül­nöm, hogy friss a han­gom, s hogy meg­ta­lál­tam a hi­va­tá­so­mat. Me­lin­da sze­re­pe pe­dig engem.



Kapcsolódó letölthető archív fájlok:
UFi 2005. március (1127 kbyte)


Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    Tisza István és az elsõ világháború
    „A két Huszár”