Tosca előreengedi Bánk asszonyát • „Gyermekkoromban Bach volt a szívem közepén”
Mindjárt Melinda (2005. március) A következő beszélgetésből kiderül, hogy minden lehetséges, ha az ember komolyan veszi a benne munkáló szándékot. A jó fülű gyermekből pianista lesz – nem piarista, mert lány! –, a zongoraművésznőből énekművésznő, az énekesből családanya, akiből meg hirtelen operaénekesnő válik… Ami pedig az UFi-t illeti, még azt is megkockáztatja a világlap különítménye, hogy a Bánk bán próbájáról kikönyörögje Melinda alakítóját, minden sejtetett átváltozás alanyát, Boross Csillát. – Zongoratanári diplomád van. A hangszer melyik regiszterét szereted leginkább? – A kérdés zongoraszempontból nem állja meg a helyét. Gyermekkoromban Bach volt a szívem közepén. – Tehát melyik regiszterét szereted leginkább? Szerinted miért kérdezek ekkora szamárságot? – Tudom, tudom, de ez hülyeség. A zongora regiszterei nincsenek megosztva, arról meg különben sincs szó, hogy én a magasabb lágét bármennyivel is jobban szerettem volna a többinél. Amikor zongoráztam, a zenei szövettől függően mindig zenekari hangzásra törekedtem. Hidd el, tényleg nincs összefüggés abban, hogy húsz évvel később koloratúrszoprán hangú énekesnő lettem. – A zongorajáték – azt hiszem – teljesen más típusú figyelmet igényel, mint az éneklés. Az ujjak muzsikálnak, többszintű a kottaolvasás, nincs szöveg, nincs színpadi attrakció, vagy ha van netán, akkor az durva hiba, magamutogatás. Ezzel szemben az operaéneklés… – Ó, abban viszont a díva szereti mutogatni magát! (Kacag. Tényleg!!) Nem, nem ez vonzott végül a pályára. Inkább az operairodalom, az ugyanis annyira gazdag… – Majdnem akkora, mint a zongorairodalom… – Már a tanárom is észrevette a Zeneművészeti Főiskolán, hogy hozzám túl monoton a billentyűs repertoár! Persze, gyönyörű és hatalmas, de az éneklésben pluszként ott a nyelv, a szöveg, a színpadon pedig a színjátszás: mindazt, amit átvitt értelemben, stilizálva zongorázunk, az szinte direktben elénekelhető az egyetlen természet adta hangszeren. – Jó, de Te annyi évet átzongoráztál! Ilyenkor a billentés válik anyanyelvvé, a fekete lakkcsoda meg annyira természetes hangszerv lesz, mintha mindig a két kezed végén himbálózott volna. Vagy mégsem? – Rengeteg időt áldoztam a zongorára, ez tény. De tizenöt éves koromban vettem énekleckéket is, azért az se ma volt. És még korábbról őrzöm az első dicsérő szót, amikor egy szolfézsversenyen a zsűri észrevette, milyen szépen énekelem a feladatot. – Azt, hogy lá-szi-lá-ti-dó?! – Á, dehogy, ott népdalt is elő kellett vezetni. Aztán a veszprémi konzis évek alatt járni kezdtem Völler Adélhoz, és nagyon tetszett a vokalizálás, csak hát rájöttem végül, hogy én zongoraszakon tanulok itt, abból fogok érettségizni, felvételizni, és néhány év múlva majd zongoristaként keresem a kenyerem. És ha ezt a sort elkezdtem, akkor végig is fogom csinálni. – Borzasztó profán példáim volnának arra, hogy ha nagyon teret akarok nyitni annak, ami csak úgy buzog fel belőlem, és elindítom, az megállíthatatlan. Te meg hideg fejjel elgondolkoztál, és visszaültél a zongoraszékre? – A kis korban kezdett zenetanulás, annak is a rendszeressége, felnőttes alapossága nagy fegyelemre szoktat. És engem elképesztő tudatosságra nevelt az anyám is: 23 évesen tört felszínre újra az igazi énem. – De mi történt akkor veled? Megszáradt a tinta a zongoraoklevélen? – Az is, és hát sokan piszkáltak, miért nem folytatom az éneklést. Csak neked merem elmondani, hogy voltak más természetű kétségeim is. Zongoristának lenni komplex dolog. Erre temperált agy kell, valóban sokirányú, koordinált figyelem, és még az emóciókat is kordában kell tartani. Az éneklés olyan egyszerűnek tűnt, olyan jól esett, hogy már-már bűnnek éreztem: rendjén van ez? – Mire ez a kérdezz-felelek nyomdába kerül, Te már Melindaként debütálsz az Operaház Erkel Színházában, Molnár András Bánkja mellett. Még mindig bűnösen könnyű? – Jaj, dehogy is. Mára világos, hogy a színpadi létnek is megvan a maga – igaz, más technikájú és természetű – komplexitása. De nehéznek mégse mondanám: Melinda szerepének része az őrület és a halál, de Erkel operájában annyira következik egyik a másikból, hogy most, az előadás előtt úgy érzem, nem okozhat még ez a két szélsőséges szituáció sem gondot. – Művészi zongoratudással felvértezve analitikusabban tanulsz? – Gyerekkorom óta harmonikus hallásom van, tehát függőlegesen gondolkodom, nem az énekeseknél leggyakoribb linearitásban. Akkordokat hallok, színeket, így is tanulom a szerepeimet. Néha még az énekelt szavaknál is többet segít a zeneszerzői szándék. – Aki e sorokat olvassa, még március 20-án este láthat Téged ugyanitt, ugyanebben a jelmezben, Melindaként. De vajon azt szereti-e a hangod, amit a habitusod is? – Ma még a lírai koloratúr szerepkör áll jól nekem, de tudom, hogy elkövetkezik majd a drámai koloratúr időszak is, akkor ér össze igazán a hangkarakterem a bensőmmel. Egyik legnagyobb vágyam, hogy Toscát énekelhessek, de természetesen azzal még egy darabig várni kell. – Egy Puccini-kitűzésnek nehéz lenne ellenállnod? – Nehéz, és most ne kísértsetek. Jelenleg annak kell örülnöm, hogy friss a hangom, s hogy megtaláltam a hivatásomat. Melinda szerepe pedig engem.
|