Át­lag két­éven­te, csend­ben meg­je­le­nő sor­al­bu­mok, b-oldalgyűjtemény, besztofalbum, és most cím­nél­kü­li le­mez. Ilyen­kor szo­kás azt mon­da­ni, hogy meg­úju­lás, kor­szak­vál­tás, sa­töb­bi. Nem tud­ni, eb­ből mi igaz, min­den­eset­re sok kü­lönb­ség nincs a mos­ta­ni meg az elő­ző le­me­zek kö­zött. Négy-öt fi­gye­lem­re­mél­tó dal (pl. a Lost, a kislemezdal The End of the World, Anniversary), a töb­bi a jól is­mert de­pres­­szi­ós, kla­uszt­ro­fó­bi­ás Robert Smith-aura. De olyan át­ü­tő erő­vel, hogy ta­lán ez lett az ed­di­gi leg­sö­té­tebb Cure-lemez. Nyol­ca­dik he­lyen nyi­tott az an­gol el­adá­si lis­tán, a kri­ti­ku­sok ün­nep­lik; a szak­mai si­ker a jó más­fél év­ti­zed­del ez­előt­ti hős­kor óta most a leg­na­gyobb. A ra­jon­gók vi­szont (már amen­­nyi­re ez a netes fó­ru­mok­ból ki­de­rül) meg­osz­tot­tak: so­kan az al­bum­ról le­ma­radt, az interneten pil­la­na­to­kon be­lül el­ter­jedt fel­vé­te­lek mel­lett vok­sol­nak.