Miró látomásos művészete a Szépművészeti Múzeumban
Egy katalán álmai (2004. augusztus) Zseni? Bizonyosan. A XX. század egyik legnagyobb festőjének, Joan Mirónak különös képi világával már nemcsak kiállítótermekben, galériákban találkozhatunk. Pólókon, bögréken is láthatjuk képeit, sőt divatos kávéházak berendezésekor is szívesen merítenek belsőépítészek a barcelonai születésű művész alkotásaiból.
A párizsi Pompidou központban nemrégiben bezárt Miró – A világ születése című tárlat az alkotó 1917–34 közötti műveiből válogatott; a budapesti Szépművészeti Múzeumban július 7-én megnyitott kiállítás a pálya egészéről akar keresztmetszetet mutatni. A madridi Centro de Arte Reina Sofia Nemzeti Múzeum gyűjteményéből rendezett tárlat a szépművészeti 90-es években kezdődött, 20 századi klasszikusokat (Henry Moore, Alberto Giacometti, Corneille) bemutató sorozatának folytatása, s Budapestet megelőzően Santiago de Chilében és Szófiában volt látható. A mélyföldszint két ikertermében elhelyezett festmények, szobrok és grafikák az egész életművet felölelik, a legkorábbi alkotás 1931-ből (még a „festészet megölésére” tett, harmincas évek közepi kísérletet megelőző időszakból) való, a legkésőbbi 1981-ben, halála előtt két évvel készült. – A formát tekintve nulla vagyok. Nem tudok megkülönböztetni egy egyenes vonalat egy görbétől – nyilatkozta egyszer félig tréfásan a művész, s valóban: színekkel vadul játszó, kísérletező, pacákkal tarkított képein érezhető valami, amit a neves francia szürrealista, André Breton 1942-ben „gyermekinek” mondott. 1955 és 1959 között Miró együtt dolgozik Llorens Artigas kerámiaművésszel a párizsi UNESCO székházon, ahol megfesti a Napfalat és a Holdfalat; ezt követően figyelme a művésztársnak (is) köszönhetően a szobrászat felé fordul. A hatvanas években eldobott tárgyakból, a tenger által partra sodort hulladékból, kavicsokból barkácsolja festményeihez hasonló lendülettel és ösztönnel szobrait, de közben grafikákat is készít. Büszkén mondja, hogy sikerült legyőznie a „szerszámok zsarnokságát”: vésővel, karcolótűvel, festékkel készített, préselt alkotásai kirobbanó színvilágukkal, merész kompozíciójukkal emlékeztetnek korai festményeire. Művészetének elismeréseképpen 1954-ben a Velencei Biennálé nagydíjával tüntetik ki. A spanyol művész álomvilágából a vendégkönyv rángat ki minket a kiállítás végén, egy honfitársunk tudtára adja a világnak, hogy „My salary is 300 Euro a month. Good joining Europe! A Hungarian”. Isten hozott Magyarországon, Joan Miró!
|