Ez azon­ban nem igaz. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­val kez­dő­dött a ren­det­len­ség kor­sza­ka, nél­kü­le nincs kom­mu­niz­mus, nincs fa­siz­mus, nincs ná­ciz­mus, fel­te­he­tő­en ho­lo­ca­ust sincs… de leg­fő­kép­pen a má­so­dik vi­lág­égés nem tör­té­nik meg. Csak azt a fél­mon­da­tot kel­le­ne át­érez­nünk, amit az egyik átélő-résztvevő-szemtanú ka­to­na­tiszt mon­dott ar­ról a há­bo­rú­ról: „A leg­fon­to­sabb fegy­ve­rünk a gya­log­sá­gi ásó volt… azzal ver­tük egy­mást agyon.”

Gyűlölet a köbön
No eb­ből a po­kol­ból szü­le­tett meg a bol­se­vik for­ra­da­lom Orosz­or­szág­ban. A mar­xi el­mé­let­hez en­nek a for­ra­da­lom­nak vaj­mi ke­vés kö­ze volt, hi­szen a „nagy te­o­re­ti­kus” an­nak ide­jén azt jó­sol­ta, hogy a leg­fej­let­tebb ka­pi­ta­lis­ta or­szág­ban fog meg­va­ló­sul­ni. No­hát az 1917-es Orosz­or­szág sok min­den volt, csak nem a leg­fej­let­tebb. Le­nin és csa­pa­ta ki­vet­te Marx­ból azt, ami­re ne­kik a tö­me­gek for­ra­dal­ma­sí­tá­sá­hoz szük­sé­ge volt: az osz­tálygyű­lö­le­tet. (A kép tel­jes­sé­gé­hez az is hoz­zá­tar­to­zik, hogy a bol­se­vi­kok el­len fel­so­ra­ko­zó fe­hér tá­bor­no­kok­nak hal­vány lö­vé­sük sem volt a po­li­ti­ká­hoz, plá­ne az ide­o­ló­gia-gyár­tás­hoz. Rá­adá­sul a pol­gár­há­bo­rú alatt so­ha nem tud­tak ha­té­kony po­li­ti­kai represszív szer­ve­ze­tet lét­re­hoz­ni, el­len­tét­ben a bol­se­vi­kok­kal.)
Le­nin­nek ren­ge­teg prob­lé­má­val kel­lett meg­küz­de­nie ha­ta­lom­raju­tá­sa­kor: például meg kel­lett te­rem­te­nie a mun­kás­osz­tály ural­mát egy olyan or­szág­ban, ahol – hogy ko­runk kép­za­va­rá­val él­jünk – a mun­kás­ság „tör­pe mi­no­ri­tás” volt.
Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy Le­nin 1917-ben nem hitt ab­ban, hogy for­ra­dal­mi re­zsim­je élet­ben ma­rad­hat egy fej­lett eu­ró­pai or­szág tá­mo­ga­tá­sa nél­kül, ex­por­tál­ni kí­ván­ta esz­mé­jét. A leg­ké­zen­fek­vőbb­nek Né­met­or­szág for­ra­dal­ma­sí­tá­sa tűnt, de az egyéb le­he­tő­sé­ge­ket sem ve­tet­ték el, köz­tük az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chi­át sem. Ép­pen ezért meg­kezd­ték a meg­fe­le­lő he­lyi re­zi­den­sek fel­ku­ta­tá­sát, és meg­ta­lál­ták Kun Bé­lát.
Kun tu­laj­don­kép­pen – a ma­ga szem­pont­já­ból – tisz­tes­sé­ge­sen járt el, hi­szen már 1918 ta­va­szán gyár­tott egy köny­vet, mely­ben le­ír­ta mit akar: Szov­jet-Ma­gyar­or­szá­got. Az szá­má­ra is nyil­ván­va­ló volt, hogy ez csak ter­ro­risz­ti­kus esz­kö­zök­kel le­het­sé­ges, ezen nincs mit cso­dál­koz­nunk. Az már más kér­dés, hogy a te­rü­le­ti prob­lé­mák­ra adott ka­to­nai vá­la­sza át­me­ne­ti­leg so­ka­kat té­vesz­tett meg 1919 ta­va­szán. (A má­sik ol­da­lon a ro­má­nok és cseh–szlo­vá­kok te­rü­let­fog­la­lá­sai olyan na­ci­o­na­lis­ta han­gu­la­tot hoz­tak lét­re, amely meg­aka­dá­lyoz­ta azo­kat az or­szá­go­kat az ilyen irá­nyú po­li­ti­kai moz­gás­ban. Te­hát tá­vol­ról sem a töb­bi kö­zép-eu­ró­pai or­szág ve­ze­tő ré­te­ge­i­nek vagy nép­ének ide­o­ló­gi­ai tisz­tán­lá­tá­sa tar­tot­ta tá­vol tő­lük az „új esz­mét”.)
Egyéb­ként a fő célország 1919-ben még min­dig nem Ma­gyar­or­szág volt, ha­nem – a volt Mo­nar­chia te­rü­le­té­ről – Auszt­ria, mint amely be­lé­pő le­het Né­met­or­szág­hoz. Ott – az­zal együtt, hogy a kom­mün el­ma­radt – tar­tó­sabb si­ke­re­ket ér­tek el. Job­ban be tud­tak épül­ni a Szo­ci­ál­de­mok­ra­ta Párt­ba, nem vé­let­len, hogy Kun és csa­pa­ta nem ke­le­ti, ha­nem nyu­ga­ti irány­ba me­ne­kül­t, dics­te­len ural­muk bu­ká­sa után.

Átigazolások
Auszt­ri­á­ban egyéb­ként a va­ló­ban szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt men­tet­te meg a hely­ze­tet. A ma­gyar párt egyik tra­gé­di­á­ja ép­pen az volt, hogy po­li­ti­ká­ját ha­gyo­má­nyo­san a né­met test­vér­pár­té­hoz iga­zí­tot­ta, csak 1933-ban „iga­zol­t át” a fran­cia vo­nal­ra, majd 1945-ben az an­gol ori­en­tá­ci­ó­ra. (A mai hely­ze­tet ne ke­ver­jük ide, ah­hoz kell egy szoc­dem párt.)
A né­me­tek­nél azon­ban egé­szen más volt a po­li­ti­kai kör­nye­zet. A né­met kom­mu­nis­tá­kat a kez­det kez­de­tén az a Paul Levi ve­zet­te, aki 1921-ben sem volt haj­lan­dó kö­vet­ni a Ko­min­tern uta­sí­tá­sát, ami­kor azt az uta­sí­tást kap­ta Moszk­vá­ból, hogy azon­nal rob­bant­sák ki a for­ra­dal­mat. Levi po­li­ti­ka­i­lag nem is él­te túl el­len­ke­zé­sét, le­vál­tot­ták, bár „nép­sze­rű­sé­ge” mi­att ez nem ment kön­­nye­dén. (A Moszk­va ál­tal ins­pi­rált po­li­ti­ka nem vál­to­zott meg ez­után sem, ké­sőbb a spa­nyol pol­gár­há­bo­rú so­rán is az egyik leg­fon­to­sabb cél­juk a komintern-hű kom­mu­nis­ta párt meg­szer­ve­zé­se volt. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni kom­mu­nis­ta pár­to­kat már ele­ve ilyen el­vek men­tén szer­vez­ték meg, és ve­ze­tő­ik a moszk­vai Lux-szál­ló­ban vár­ták, mi­kor lép­het­nek szín­re.)
De vis­­sza­tér­ve Kun Bé­lá­hoz, az ő fel­ada­ta ket­tős volt. Egy­részt egy Szov­jet-Ma­gyar­or­szág ha­té­ko­nyan gá­tolt egy eset­le­ges in­ter­ven­ci­ót – ami­re egyéb­ként egé­szen más okok­ból nem ke­rült sor –, más­részt „jó pél­dá­val” kel­lett vol­na szol­gál­nia.

Tudták, mit akarnak?
Ha­ta­lom­ra ju­tá­sá­hoz azon­ban – a vesz­tett há­bo­rút kö­ve­tő sok­kon túl – még két do­log­ra is szük­ség volt. Egy­részt 1918 őszén, lé­nye­gé­ben egy puccs so­rán ha­ta­lom­ra ju­tott az a Kár­olyi Mi­hály, aki­nek sem­mi­lyen ér­de­mi el­kép­ze­lé­se sem volt ar­ról, ho­gyan to­vább. A föld­osz­tást és más ha­son­ló pro­pa­gan­da-fo­gá­so­kat most hagy­juk, Kár­olyi­nak sem bá­zi­sa, sem po­li­ti­kai ru­tin­ja, sem meg­fe­le­lő kény­sze­rí­tő esz­kö­zök nem áll­tak ren­del­ke­zé­sé­re, de nem is tett sem­mit azért, hogy lét­re­hoz­za eze­ket. En­nek egyik oka az volt, hogy az ál­lam­ap­pa­rá­tus már 1918 nya­rán bom­lás­nak in­dult, ahol még­is meg­ma­radt a kor­mány le­gi­ti­mi­tá­sa, ott Kár­olyi és „csa­pa­ta” ha­té­ko­nyan ver­te szét. Más­részt a ma­gyar po­li­ti­kai elit a du­a­liz­mus ötven éve alatt – sa­ját li­be­rá­lis dokt­rí­ná­já­ba zár­kóz­va – egy­ál­ta­lán nem volt ké­pes az­zal fog­lal­koz­ni, ami­vel kel­lett vol­na: a nem­ze­ti erők szisz­te­ma­ti­kus meg­szer­ve­zé­sé­vel, vagy a szo­ci­á­lis prob­lé­mák leg­alább rész­le­ges meg­ol­dá­sá­val.
A kom­mu­nis­ták „ter­mé­sze­te­sen” pon­to­san tud­ták, mit akar­nak. A dez­or­ga­ni­zált or­szág­ban a de­ma­gó­gia ér­te­lem­sze­rű­en kön­­nyen ka­pott láb­ra. A tár­sa­da­lom for­ra­dal­ma­sí­tá­sá­nak már ki­dol­go­zott mód­sze­re­it hoz­ták ma­guk­kal Moszk­vá­ból. A pa­raszt­ság tel­jes és to­tá­lis ki­fosz­tá­sá­ra tö­re­ked­tek, hi­szen az a le­ni­ni esz­mék sze­rint a „re­ak­ció me­leg­ágya” volt. A ter­ror­kü­lö­nít­mé­nyek sza­ba­don ga­ráz­dál­kod­tak, a kü­lön­fé­le va­gyon­tár­gyak „tár­sa­dal­ma­sí­tá­sa” csak azért nem ment a „meg­fe­le­lő ütem­ben”, mert kül- és bel­po­li­ti­kai prob­lé­má­ik nem tet­ték le­he­tő­vé a tel­jes „si­kert”. Az em­be­re­ket elég köny­­nyen meg le­he­tett ar­ról győz­ni, hogy a for­ra­da­lom után nem kell dol­goz­ni, rá­adá­sul a fel­vi­dé­ki te­rü­le­tek fel­adá­sá­ig a kom­mu­nis­ták úgy tűn­het­tek fel, mint a nem­ze­ti ügy fel­ka­ro­lói.
Mi­u­tán eb­ből a be­teg­ség­ből ki­gyógy­ult a nem­zet, szin­te azon­nal meg is bu­kott a Kun-re­zsim. A ro­mán be­vo­nu­lás már csak az utol­só la­pát föl­det dob­ta a kom­mu­nis­ta rend­szer sír­já­ra. Bár Bratianu ro­mán mi­nisz­ter­el­nök ké­sőbb az­zal ma­gya­ráz­ta be­vo­nu­lá­suk szük­sé­ges­sé­gét, hogy az Al­föld ki­rab­lá­sa nél­kül Ro­má­nia min­den bi­zonnyal nem él­te vol­na túl na­gyobb éhín­ség nél­kül 1919–20 te­lét. Az megint más kér­dés, hogy ké­sőbb – egy jobb­ra to­ló­dott eu­ró­pai po­li­ti­kai kör­nye­zet­ben – már ide­o­ló­gi­ai küz­de­lem­ként tün­tet­ték fel „hő­si” fel­lé­pé­sü­ket. A meg­szál­ló ro­mán ka­to­ná­kat egyéb­ként Bu­da­pes­ten kü­lön­bö­ző pin­cék­ben rej­te­get­ték, mert ron­gya­ik­ban al­kal­mat­la­nok vol­tak az ut­cai őrjáratokra…
A kom­mün ma­ga vé­res és ér­tel­met­len volt. Bár Kun Béláék bíz­tak ha­tal­muk meg­őr­zé­sé­ben, hi­szen még azt is pre­cí­zen fel­mér­ték, hány nap­ra ele­gen­dő tű­zi­fát biz­to­sít­hat­nak Bu­da­pest szá­má­ra a Vá­ros­li­get és a Nép­li­get fá­i­nak kivágásával… Ezt akár jel­ké­pes­nek is te­kint­het­jük, hi­szen a kom­mün va­ló­ban és min­den ér­te­lem­ben egy pusz­ta or­szá­got ha­gyott vol­na ma­ga után.

A vasfüggöny lehull
Ez utób­bi nem si­ke­rült, azon­ban két do­log nyil­ván­va­ló. Egy­részt a Ta­nács­köz­tár­sa­ság annyi­ban min­den­képp hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy a tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés ép­pen olyan lett, ami­lyen, hogy tel­jes kül­po­li­ti­kai el­szi­ge­telt­ség­be ta­szí­tot­ta az or­szá­got, így kép­vi­se­lői csak ak­kor ju­tot­tak Pá­rizs­ba, ami­kor már kész té­nyek elé ál­lí­tot­ták őket. Más­részt to­vább mé­lyí­tet­te azt a sza­ka­dé­kot, amely már a fel­vi­lá­go­so­dás óta – bi­zo­nyos ér­te­lem­ben már ko­ráb­ban – el­vá­lasz­tot­ta a kö­zép­ső eu­ró­pai te­rü­le­te­ket a nyu­gat­tól. Mert a vas­füg­göny iga­zá­ból nem 1945 után ala­kult ki. Már a fel­vi­lá­go­so­dás óta meg­volt a nyu­ga­ti­ak fe­jé­ben, csak ép­pen szel­le­mi, gon­do­la­ti szin­ten. Tér­sé­günk ugyan­is so­ha nem volt an­­nyi­ra eg­zo­ti­kus, hogy ér­dek­lő­dést vált­son ki, más­részt so­ha nem volt an­­nyi­ra nyu­ga­ti, hogy ezért le­gye­nek ránk kí­ván­csi­ak. Ez a va­ló­di vas­füg­göny év­szá­zad­ok­kal előbb szü­le­tett és nőttön nőtt 1945-ig. A ma­gyar Ta­nács­köz­tár­sa­ság min­den­kép­pen to­vábbfon­ta en­nek a vas­füg­göny­nek a szö­ve­dé­két.