A po­kol meg­döb­ben­tő­en em­lé­kez­tet egy hob­bi­te­lek­re. Ka­ti, édes­anyánk test­vé­re, kvá­zi nagy­né­nénk fél­éves kül­föl­di tar­tóz­ko­dá­sa előtt meg­kért min­ket, hogy né­ha néz­zünk rá a tel­ké­re. Sze­ren­cse, hogy van egy ké­pünk hat­éves ko­runk­ból, he­lyes kis­ga­tyá­ban ál­lunk egy cser­je mel­lett, kö­nyé­kig va­gyunk a nó­zink­ban és a hát­tér­ben egé­szen jól lát­szik a fen­nebb mon­dott föld­da­rab. A fo­tót né­ha jól meg­néz­tük, a te­lek­nek kö­ze­lé­be se men­tünk. Ka­ti hol­nap­után ér­ke­zik ha­za, és el­ső kér­dé­se az lesz, hogy mi van a kert­tel. A rossz lel­ki­is­me­re­tünk ho­zott ki min­ket.
Kár­pó­tol­ni igye­kez­zük ma­gun­kat. Szen­ve­dé­se­ink után Ve­len­ce fe­lé ves­­szük az irányt, és ar­ról ál­mo­dunk, hogy a fő­vá­ros­hoz leg­kö­ze­lebb eső part­sza­ka­szon, nya­kig víz­ben, zöld­al­gá­ban, ke­zünk­ben egy Bor­so­di­val zsű­riz­zük az idei tangadivatot. So­ká­ig nyűg­lő­dünk, amíg ki­vá­laszt­juk a meg­fe­le­lő he­lyet. Vég­re meg­ta­lál­juk. Itt már csak tá­vol­ról hal­la­ni, ahogy a karaokeversenyben részt­ve­vő Pis­ti Sár­bo­gárd­ról ép­pen be­le­csap a Fi­es­ta va­la­me­lyik ta­kony­hal­má­ba. Épp meg­kez­de­nénk ura­dal­munk ha­tá­ra­i­nak ki­tű­zé­sét, ami­kor meg­je­le­nik a Go­nosz. A két meg­fá­radt szá­mí­tó­gép­bol­ti el­adó, meg a ba­rát­nő­jük, (Nem de­rül ki, me­lyi­ké. Ta­lán kö­zös.) de őt gyor­san be­hajt­ják a víz­be. So­ha nem tud­tuk el­kép­zel­ni, hogy mi­lyen le­het az a szedált rasztafári, aki be­nyal­ja a „csa­jom jö­vő­re szül­ni akar” meg a „vál­lald büsz­kén” kez­de­tű rek­lám­ter­mé­ke­ket. Hát ők.

Pá­runk ra­gyo­gó női ösz­tön­nel meg­ér­zi, hogy tíz má­sod­perc­cel le­he­tünk a vá­lasz­csa­pás előtt, ra­ké­tá­ink már kö­ve­tik a célt, irány­zó­ink va­dul ló­bál­ják a lo­gar­lé­ce­ket, ezért jó ösz­tön­nel el­küld min­ket ebé­dért. Fel a szandit és ro­ha­nás sültkrumpliért, mi­e­lőtt orrbavágnánk va­la­kit

Kez­det­ben még csak a kon­ku­ren­ci­át szid­ják, alap­lap­ok fe­lett dis­pu­tál­nak, az­tán be­le­vág­nak. „Tu­dod Zotyám, az em­ber­nek min­de­ne ki­van et­től az or­szág­tól” – mond­ja a fiú, aki iszo­nya­tos erő­fe­szí­tés­sel fe­ke­té­re fes­tet­te a haj­tö­ve­it, a szép sző­ke­ség meg ma­radt felül. Itt még szí­vünk sze­rint he­lye­sel­nénk, ne­künk is ki­van. Mi­vel is kap­cso­lód­junk be? A MÁV-val? A Pos­tá­val? Az em­be­ri ta­hó­ság­gal? Demsz­kyvel? A dög­lán­cos fő­rend­őr­rel? Az MSZP-vel? „Ahogy mon­dod: a hü­lye ná­cik­kal te­le van az em­ber­nek min­de­ne (Hah – a szerk.). Múlt­kor is be­jön egy a bolt­ba, és kér­de­zi, hogy a ki­ra­kat­ban lé­vő ki­fu­tó szé­ri­át mennyi­ért ad­juk, és jó-e az Uk­raj­ná­ban, há­ló­zat meg min­den, mert oda vin­né, és még al­kud­ni pró­bál, mer’ ma­gya­rok­nak vi­szi, akik sze­gé­nyek. Hát ki a bránert ér­de­kel az? At­tól es­sek has­ra, hogy ő ma­gyar? Meg egy­ál­ta­lán: mi kö­zöm ne­kem a sok gyö­kér­hez, csak azért mert egy nyel­ven be­szé­lünk? Ha egy­ál­ta­lán. Mer’ rend­sze­rint azt se ér­te­ni, mit be­szél­nek, vazze.” – mond­ja a kis po­ca­kos, aki­nek hety­ke tüs­ke­fri­zu­rá­ja van, mint Zsol­ti­nak az UFO-ból. „Ez itt nem pá­lya. El ké­ne már fe­lej­te­ni azt, hogy nem­zet, meg bár­mi kö­zünk van egy­más­hoz. Min­den­ki bol­do­gul ahogy tud, aki má­sutt él, az ott. Mi­nek kell egy­ál­ta­lán pénzt ad­ni an­nak, aki egy má­sik or­szág­ban él? Mer’ ma­gyar? Ugyan már! Csak rö­he­jes­sé tes­­szük ma­gun­kat.” Pá­runk ra­gyo­gó női ösz­tön­nel meg­ér­zi, hogy tíz má­sod­perc­cel le­he­tünk a vá­lasz­csa­pás előtt, ra­ké­tá­ink már kö­ve­tik a célt, irány­zó­ink va­dul ló­bál­ják a lo­gar­lé­ce­ket, ezért jó ösz­tön­nel el­küld min­ket ebé­dért. Fel a szandit és ro­ha­nás sültkrumpliért, mi­e­lőtt orrbavágnánk va­la­kit.
Nem­zet igenis van. Ne men­jünk be­le most ab­ba, hogy min­dig is volt, vagy ál­nok nackó ér­tel­mi­sé­gi­ek ta­lál­ták ki a XIX. szá­zad­ban, akik el­an­da­lod­tak va­la­mi vég­te­le­nül hos­­szú nép­bal­la­dán. Van és kész. To­vább­me­gyünk: ma­gyar nem­zet is van. Nem ér­de­kel min­ket az sem, hogy kultúrnemzet vagy ál­lam­nem­zet vagy tö­re­dék­nem­zet. Ha ezen gon­dol­ko­dunk, min­dig ki­vé­te­le­ket ta­lá­lunk, mindazonáltalokat és azonbanokat. Az­tán jön Anthony D. Smith, Brubaker, Gellner és már ben­ne is va­gyunk a cső­ben. Ér­zé­se­ink van­nak, ame­lye­ket egyet­len okos és ke­vés­bé okos könyv­ben sem ta­lál­tunk meg le­ír­va, és ezért ki­csit ta­nács­ta­la­nok is va­gyunk ve­le, en­nél­fog­va elő­hoz­ni sem mer­jük, mert fé­lünk, hogy ki­ne­vet­nek. Kö­zép-Eu­ró­pá­ban, Ber­lin, Krak­kó, Lemberg és Grác kö­zött ott­hon va­gyunk. Ahol ma­gya­rok van­nak/vol­tak, ott meg itt­hon. Ma­gyar­nak len­ni: át­men­ni a Lánc­hí­don, és meg­je­gyez­ni, ahogy süt a nap a vá­ros­ra. Áll­ni Patcán (So­mogy vm., 113 la­kos, rk., kör­jegy­ző­ség, csend­őr­őrs, utol­só pos­ta: Szen­na), a be­kö­tő­út vé­gén, a busz­meg­ál­ló­ban és néz­ni a dom­bo­kat. Fenn ül­ni a Gyimesi-szoros te­te­jén, a bot­rá­nyo­san zöld fü­vön és hall­gat­ni a zi­há­ló te­her­au­tó­kat, ahogy a so­fő­rök ket­tes­be kap­csol­nak az emel­ke­dőn. Vár­ni Pak­son az el­ső kom­pot reg­gel, és jól­eső ér­zés­sel kons­ta­tál­ni, hogy a ka­pi­tány le­pók­há­lóz­za a hang­fa­la­kat, mi­e­lőtt a ka­jüt elé pa­kol­ja őket. Ma­gyar­nak len­ni, az bor­só­dzást érez­ni, ami­kor a Him­nuszt játs­­szák, és sír­ni, ami­kor a mosontarcsai hi­dat mu­tat­ják egy ócs­ka fil­men. És fi­gyel­ni a lám­pa fény­kör­ét Heveli atya, az utol­só szolyvai ma­gyar plé­bá­nos ar­cán, ami­kor Karagandáról be­szél. Meg­pil­lan­ta­ni, ahogy az el­ső kö­vér har­mat­csepp le­fut a szó­dás­üve­gen. Ré­sze­gen re­ci­tál­ni a Szindbád hazamegy-et. Rö­hög­ni, ami­kor nem ér­tik kül­föld­ön, hogy mit be­szélsz. Ma­gyar­nak len­ni, az szép, szo­mo­rú, őszi uta­zás a Ba­la­ton kö­rül. Ma­gyar­nak len­ni ele­gan­cia. Sár. Tá­vo­li halk ze­ne. Majd­nem min­den.
Igen, ké­rünk rá kecsapot is.
Szó­val itt va­la­mi van, buzikáim. Va­la­mi van.