Véghajrában az európai parlamenti kampány
Ki táncol a végén? (2004. június) Nagy taktikai csata végén dől el június 13-án, hogy kormány vagy ellenzéke sikerét hozza-e az európai parlamenti választás. Ilyen voksolást nem látott még az ország: mivel borítékolható a csekély érdeklődés, és az urnákhoz járulók összetétele is felboríthatja a várakozásokat, nehéz volna a végeredményt megjósolni. Az MSZP kampányában az alacsony részvételre játszva kerüli a csinnadrattát, a Fidesz számára pedig híveinek mozgósítása a legnagyobb kihívás. Mármost induljunk ki Lamperth Mónikából. A magyar szocialisták kampánynyitó gyűlésén vagyunk, május idusán. A rendezvénycsarnokban válogatott közönség, a párt hatezer aktivistája, megannyi jó arcú, intelligens ember. A színpadon a párt vezetői izzítják a tömeget, a hangulat a tetőfokán. A Hitgyüliben azt mondanák, árad a kegyelem, mintha dézsából öntenék – dicsőség az Úrnak; egy marketinges meg úgy fogalmazna: az előadó önbizalom-növelő beszédet mond, hogy hallgatói multiplikátorként sugározzák tovább az itt kapott lelkesítést. Önfényezés gyalázkodást, gyalázkodás önfényezést követ, akárhogy is, a legtöbb szónok csak-csak az ellenfélhez képest tudja meghatározni önmagát. Itt van mindjárt Kovács László pártelnök, aki nem kertel, ami a szívén, az a száján. „Mi tettük a legtöbbet a békés rendszerváltásért. Azért mondtunk le a hatalomról, hogy Magyarország parlamentáris demokrácia legyen. Mások viszont csak azért akartak rendszerváltást, hogy hatalmuk legyen” – lódította. A teremben taps dörren, jelezve, hogy milyen az, amikor egyszerre hatezer ember adja tanújelét: direkte élvezi, ha félkegyelműnek nézik. Egy, csak egy antikommunista újságíró esik ki egy mámoros pillanatra a szenvtelen megfigyelő szerepéből, s bújik ki belőle a – valljuk be, többünkben ott szunnyadó – állat, midőn félhangosan szalonképtelen gondolatokat dünnyög, lelkünk az elhatárolódás és a hangos egyetértés között ingadozik. És akkor Lamperth Mónika. Őt is a tapsolók között látjuk – de figyeljünk csak! Olyan lendületesen üti össze a tenyerét, s arcára oly fékevesztett lelkesedés ül ki, mintha tényleg hinné a hallottakat; nem, ez nem lehet: nyilván csak jól megtanult színlelni – véljük eleinte. Ám ahogy tovább nézzük a groteszk látványt, szörnyű gyanúnk támad. Először apró kérdőjelek ágaskodnak bennünk, melyek csak nőnek és nőnek, majd mind több felkiáltójelnek adják át a helyüket. Úristen! – fészkeli be magát elménkbe a sejtelem –: a nő komolyan gondolja. E ponton döntünk úgy, hogy újraértékeljük addigi világnézetünket, embertársainkról alkotott felfogásunkat – majd pihentető gyanánt belelapozunk a rendezvényen osztogatott kampányfüzetbe. Hát, ott aztán miket olvasunk! „Az MSZP két, világszerte ismert és elismert politikusa, Kovács László külügyminiszter, az MSZP elnöke és Horn Gyula volt miniszterelnök vállalta, hogy Budapesten marad, és összekötőként tevékenykedik az Európai Parlament magyar képviselői csapata és a Medgyessy Péter vezette kormány között” – sorjáznak a szavak. Szóhoz alig jutunk ekkora nagyotmondás láttán, s jobb híján az jut eszünkbe, amit a Hetek újságírója mondott Kósáné Kovács Magda antivatikánista nyilatkozata után: „Magda, külön-külön értem a mondatait, csak azt nem tudom, mit akar tulajdonképpen mondani.”
Kínos kampány Ne hidd, óh, olvasó, hogy véletlenségből időztünk hosszasan a szocialisták kampánybulijánál. Ha ugyanis a 2002-es országgyűlési választás minden idők legdurvább belpolitikai csatájaként vonul be a történelemkönyvekbe, akkor azt sejtjük, hogy az európai parlamenti kampány a valaha látott legkínosabb színvonalú pártmérkőzésként maradhat meg az utókor emlékezetében. Nyilvánvaló: a nagy pártok számára nincs világra szóló tétje a voksolásnak. Hiszen nehezen tudnánk annak nevezni, hogy mondjuk két, minden bizonnyal jóravaló fiatalember, a Fidesz-lajstrom 13. helyén tanyázó Rákossy Balázs, avagy a szocialista kvázi tizenkettedikje, Németh Balázs képviselő lesz-e az Európai Parlamentben, az uniónak e nem túl nagy hatáskörű intézményében. (Ha a dolgot innen nézzük, akkor voltaképpen nem is hagyta el olyan nagy ostobaság Medgyessy Péter száját, amikor a kormányfő felvetette: a pártok közös listán küldjenek képviselőket Strasbourgba. De ezt csak nagyon halkan mondjuk, és ha valaki rákérdez, úgyis letagadjuk, hogy akár csak viccből ilyesmit állítottunk volna.) Önfényezés gyalázkodást, gyalázkodás önfényezést követ, akárhogy is, a legtöbb szónok csak-csak az ellenfélhez képest tudja meghatározni önmagát | Persze belpolitikai következménye annál inkább lesz a választásnak. Nézzük, mi mindent dönthet el június 13-a. Kiderülhet, hogy a miniszterelnök marad-e a helyén; új frontok nyílhatnak az MSZP elnökváltási folyamatában; megtudhatjuk, melyik szocialista politikus dédelget államfői álmokat. Távozhat/Megerősödhet Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke. Távozhat/Megerősödhet Dávid Ibolya, az MDF elnöke. Magabiztosabb lehet/Elbizonytalanodhat a Fidesz. Megtudhatjuk továbbá, melyik lesz az a párt, amelyik 2006-ig hetente háromezerszer fog arra emlékeztetni, hogy ő nyerte meg az EP-választást. No, mielőtt teljesen elveszítenénk a mértéket, tegyük hozzá: ma még nem tudni, hogy a mostani eredmény később jelent-e valamit. Mert vajon 2006-ban következtethetünk-e bármire abból, hogy 2004-ben az egyes pártok hány százalékot szereztek egy várhatóan alacsony részvétellel zajló – s bizonytalan összetételű társadalmi csoportokat az urnákhoz szólító – voksoláson?
Csekély érdeklődés Márpedig a mostani szavazás egyik kulcsfontosságú tényezője a részvételi arány. Belátható: a kis alakulatoknak jól jönne, ha minél kevesebben járulnának az urnákhoz, hiszen akkor egy európai parlamenti mandátum megszerzéséhez kevesebb szavazat kellene. (Számítások szerint megfelelően alacsony részvétel esetén 200 ezer voks is eredményezhet egy mandátumot.) A választás a kicsik számára adott esetben élethalálharccal felérő megmérettetés lehet. Kuncze Gábor – ha a valóság nem cáfol rá a közvélemény-kutatások eredményére – viszonylag nyugodtan alhat: az SZDSZ-nek a felmérések szerint van esélye felülszárnyalni az ötszázalékos küszöböt. Ez az a pont, ahol – a lehető legszigorúbban szakmai szempontból – meg kell dicsérnünk a szabad demokraták kampányát: jól vették célba a városi, liberális identitásra ébredő polgárokat. Dávid Ibolyának ellenben jó sok aggódnivalója lehet: a közvélemény kutatói számára nem garantálják az öt százalékot. Az MDF vezetője pedig mindent egy (ka)lapra tett fel, amikor úgy döntött, hogy pártja nem a Fidesszel közös listán, hanem önállóan méredzkedik meg a voksoláson. Kudarc esetén könnyen a demokrata fórum létjogosultsága kérdőjeleződhet meg, mi több, az elnöknek számítania kell arra is, hogy többen mélyen a szemébe néznek, és azt firtatják: hol van az a két-három-négyszázaléknyi szavazat, mely alkalmasint olyannyira hiányzik a jobboldalon? Különös helyzet: az MSZP-nek ugyancsak érdeke, hogy alacsonyan tartsa a választási érdeklődést. Nem véletlen, hogy a szocialisták a választási kampány hajrájának kezdetéig egy fia nem sok, de annyi tévéreklámmal és óriásplakáttal sem vették ki a részüket a választási magakelletésből. A baloldal nem akar különösebb csinnadrattát, hiszen az könnyen a másik oldal mozgósítását is eredményezhetné – nekik pedig minden hiányzik, csak az nem, hogy a Fidesz hívei minél nagyobb számban vegyenek részt a választáson. Taktikájuk tehát az, hogy aktivistáik segítségével saját szavazóikat mozgósítsák a lehető legnagyobb számban. (Tézisünket fizikai kísérlettel is bizonyíthatjuk. Menjünk ki a konyhába, és vegyünk elő egy kisebb és egy nagyobb üvegpoharat. Öntsünk mindkettőbe egy-egy deciliter csapvizet, majd szemrevételezés után válaszoljuk meg a kérdést: ugyanakkora mennyiségű folyadék melyik edényt tölti meg jobban?)
Értékes címlisták Mi tagadás: az MSZP gondolatmenete nem nélkülözi a logikát. Ad egy: a polgári tábort amúgy is nehezebben lehet mozgósítani, mint a hagyományosan jól szervezett szocialistákat. Ad kettő: ezúttal a baloldal kezére játszik az a tény is, hogy a jobboldalon magasabb az uniótól idegenkedők, a tavalyi népszavazáson nemmel szavazók aránya – ők pedig várhatóan nem fogják kezüket-lábukat törni, hogy európai parlamenti képviselő-jelöltekre szavazzanak. Persze Orbán Viktorékat sem ejtették a fejük lágyára. Nemhiába, hogy a Fidesz lépten-nyomon a választás belpolitikai jelentőségét hangsúlyozza, sőt még azt sem tartja ördögtől való gondolatnak, hogy a szocialisták csúfos kudarca esetén alkalmasint előre hozott választásokat kell tartani. A szocialisták meg? Ők cserébe nem győznek tréfát űzni az európai voksolásból, és olyan csip-csup ügyeket duzzasztanak kampánytémává, mint például Schmitt Pál címeres mackófelsőjének kérdése. (Miközben a négy parlamenti párt által aláírt etikai kódex feketén-fehéren leszögezi: „A nemzeti szimbólumokat a választásokon fellépő jelöltek kampányuk során azonos feltételek mellett szabadon használhatják.”)
Két légy egy csapásra A Fidesz számára tehát június 13-a nagy kérdése, hogy megleli-e a szoci áfium ellen való orvosságot, s mozgósítani tudja-e híveit. Ebből a szempontból pedig a párt két legyet ütött egy csapásra, amikor meghirdette a Nemzeti Petíció fantázianéven jelzett aláírásgyűjtést. A kezdeményezést ugyanis heteken keresztül a média érdeklődésének középpontjában lehetett tartani; s külön öröm volt, amikor a kormánytöbbség nem tűzte a parlament napirendjére a javaslat megtárgyalását: erre hivatkozva meghirdethették június 6-ára a párt nagygyűlését. Nem mellékes szempont az sem, hogy az összegyűlt aláírásokból értékes címlistát lehetett készíteni – hiszen a 2002-es voksolás megmutatta: kontaktmarketing, ajtótól ajtóig való kampány nélkül manapság nemigen lehet választást nyerni. (Naná, hogy a Fidesz nem bocsátotta az MSZP rendelkezésére az aláírásgyűjtő íveket. Azzal ugyanis több százezer jobboldali szavazó elérhetőségével segítette volna a szocialisták kampányát.) S ha már itt tartunk, a jobboldal mozgósításának sikeressége vizsga lesz a polgári körök számára is. Mi több: ha – feltéve, de meg nem engedve – a Fidesz vezetői volnánk, a választás után biztosan azt is szemügyre vennénk, hogy az egyes választókerületek hogyan teljesítenek e sorsdöntő vasárnapon. Az eredményekből pedig messzemenő – de legalábbis a 2006-os képviselőjelölt-állításkor felhasználható – következtetéseket vonnánk le. Okoskodjunk bárhogyan, tudnunk kell: nagyon kellene izzadnia annak, aki az európai parlamenti választást nagyon el akarná veszíteni. Lehet ugyanis, hogy százalékban soknak fog tűnni a pártok közötti különbség, előfordulhat, hogy az legfeljebb egy mandátumnyi előnyt jelent majd a győztes számára. Az viszont kétségtelen: az eredmény, illetve annak következményei egész nyáron ellátják témával a hazai közéletet. De erről legközelebb.
|