Ez­zel a le­mez­zel meg már biz­tos. Min­dig is ke­mé­nyebb ze­nét ad­tak, mint a tár­sak, és a ne­gye­dik le­me­zen már egy­ér­tel­mű­en az ame­ri­kai rock­ban ke­re­sik az utat. Ed­di­gi há­rom mu­tat­vá­nyuk elég hul­lám­zó tel­je­sít­mény­ről adott je­let, de va­la­hogy min­dig az an­gol el­adá­si lis­ta élén ta­lál­ták ma­gu­kat – nem mon­dom, hogy ér­dem­te­le­nül, de meg­le­pe­tés­re. A Meltdown az ed­di­gi legzúzósabb al­bu­muk, ame­lyen mély­pont­ok iga­zá­ból nin­cse­nek, de nem me­he­tünk el szó nél­kül a hos­­szú, ko­szos, egyensikálós per­cek mel­lett, ezek­ből ke­ve­sebb kel­lett vón. Kép­zett, okos gye­re­kek, sok Nirvanával a hát­tér­ben (Guns-hatást is ígér­tek, de eb­ből nem so­kat ta­lá­lok), ame­lyet, plusz egy csi­pet­nyi am­csi kom­mersz tinirockot ügye­sen ve­gyí­tet­tek a sa­ját an­gol gyö­ke­re­ik­kel, a vég­ered­mény pe­dig len­dü­le­tes punk-pop, amely­nek fo­lya­má­ból egy-egy mes­ter­mű dug­ja ki a fe­jét (Meltdown, Starcrossed). A bo­rí­tó le­het fél­re­ve­ze­tő meg irány­mu­ta­tó is: a még jó­részt brit cse­cse­ken nőtt 1977 c. al­bu­mon ír ut­ca­ké­pet lá­tunk, az új le­mez bo­rí­tó­ja pe­dig már egy hard-rock ban­dá­ét idé­zi. Pe­dig csak sze­ret­ni­va­ló köly­kök ezek.