Vállalhatatlan profizmus (2004. június) „Nézegetem magam a tükörben, de valahogy nem tudok rájönni, vajon miért ér az én oktatásom majd’ 100.000 Ft-tal kevesebbet az államnak, mint egy egyházi iskolába járó diáké? Dóra, 18 éves tanuló.” Nem lehet nem kitalálni, hogy ez a kis szösszenet az SZDSZ választási brosúrájából való. A Kozmopolita cím alatt megjelenő kiadványban csokorba szedve sorjáznak az izgalmasabbnál izgalmasabb témák. Azok a felvetések melyek 96%-os valószínűséggel képesek vasárnapi fehérabroszos családi ebédek bensőséges atmoszféráját pillanatok alatt megrontani. Azok a sorskérdések melyek előkerülésekor a szabaddemokratáknál nagyságrendekkel kevésbé liberális magyar többség, izzadó tenyerű apukák és bizonytalan anyukák képében vágja nyakon a büdös kölkét, ha ezeket feszegetni kezdi. Egy-egy ilyen össztársadalmi nyaklevesben összegződik az elmúlt negyven év itt maradt kötelező ateizmusa és a nyugatról érkező fékevesztett szabadelvűség kölcsönhatásából adódó kínos zavar. A frusztráció pedig egyre nő. A napokban egy egyszerű kísérletet végeztem. Felkértem egy politikailag mérsékelten korrekt ismerősömet, sorolja fel a Kuncze párt által a közbeszéd tengerének felszínén tartott legfőbb témákat. És ő sorolta: promiszkuitás, abortusz, eutanázia (csupa szép magyar kifejezés), négyes metró, egyházfikázás, adószedés, elvágyódás. És valóban, nem sokat tévedett. Végiglapozván az újságot ezek köszönnek vissza, persze sokkal európaibb megfogalmazásban. Attila a nyugdíjas, mivel nem bírja a fizikai fájdalmakat, egészségügyi alkalmazott segedelmével nyugodna békében. A gazdasági főnővér (?) Erikát tartalmazó újságoldalon – ráerősítendő Dóra kételyére – újra lehet ikszelni: támogassa-e az állam az egyházakat? Kvízfájer. Gina, 19 éves tanuló (a képen egyébként kb. 26 éves modell) maga akarja eldönteni, hogy abortálják-e nem kívánt magzatát. A két nagy párt állítólag néppárt. Sanyi azonban nem nép. Túl azon, hogy raktáros, egy önálló entitás, egy titokzatos kis univerzum, vagy ahogy az ismert grál lovag felelt az obligát kérdésre: „Én én vagyok, Artúr király lovagja”. A kiadványból kiderül, hogy az SZDSZ profi kampányt visz. Sebészi pontossággal mérte be célközönségét melynek hátán Demszky begyalogolhat Brüsszelbe. A nagyvárosokban élő, identitását kereső, minden újra nyitott fiatalokat vették célkeresztbe. Így kaptuk mi is a Burger King előtt a lapot egy kuncsaftra váró szabadság-dílertől. És akit már beetettek, az maga is osztogatni kezdi a Kozmopolitát. Nemzethalál! De hogy elhajoljunk a mély magyar pesszimizmus felénk röppenő nyilai elől, azért le kell szögezzük, az újságba beválogatott női arcok (mínusz Mohácsi Viktória) komoly konkurenciát jelenthetnének a Viagrának. Direkt hagytam Ferit a végére. Az ő portréja mellé biggyesztett magvasság adja az egész kiadvány kvint esszenciáját: „Azért szavazok az SZDSZ-re, mert másfél évtizede ugyanazt mondják… Emberi jogok, tolerancia, kevesebb adó. Nekem se változott a véleményem, nekik se. Bízom az SZDSZ-ben.” Ilyen fokú sűrített következetesség olvastán képtelenség visszagyömöszölni a szólásra nyitott szánkon át feltoluló Torgyán doktort: arcátlan impertinencia.
|