Má­jus el­se­jén, a ma­gyar bi­ro­da­lom szü­le­tés­nap­ján volt min­den, mint a bú­csú­ban: tű­zi­já­ték, ins­tal­lá­ci­ók, nép­ün­ne­pély, mó­ka, ka­ca­gás és gör­csös kor­mány­za­ti igye­ke­zet, hogy né­hány na­pig ne sár­ga csek­kek­ről meg ro­ha­mo­zó pi­ro­sak­ról, ha­nem kék zász­ló­ról meg rózsaszín vat­ta­cu­kor­ról be­szél­jen az is­ten­ad­ta nép. Amúgy a szo­ron­gás, a fé­le­lem vagy a le­mon­dó te­he­tet­len­ség jel­lem­ző köz­ál­la­po­ta­ink­ra, meg egy-egy dü­hödt ve­zér­cikk, ami­kor uni­ós ki­ad­vány­ok os­to­ba ös­­sze­vis­­sza­ság­gal ír­nak tör­té­nel­münk­ről, kul­tú­ránk­ról. Ti­pi­kus fo­gyasz­tói na­ci­o­na­liz­mus­sal ilyen­kor még a szebb na­po­kat lá­tott mun­kás­lap is fel­há­bo­ro­dik rossz kül­föl­di meg­íté­lé­sün­kön, szű­kebb tár­sa­ság­ban pe­dig vé­get nem érő so­pán­ko­dá­sokat hal­lunk ar­ról, hogy bar­bár­nak te­kin­te­nek min­ket a Laj­tá­tól Nyu­gat­ra. Hal­kan kér­de­zem: nagy ös­­sze­bo­ru­lá­sunk más­nap­ján men­­nyit tu­dunk a lit­vá­nok­ról, ész­tek­ről, mál­ta­i­ak­ról vagy akár a szom­széd­ban élő hor­vá­tok­ról, uk­rá­nok­ról? Ki be­szé­li nyel­vü­ket, ki is­me­ri vi­szo­nya­i­kat, kul­tú­rá­ju­kat? Fél­re­ér­tés ne es­sék, nem azt ál­lí­tom, hogy nincs szük­ség az or­szág ar­cu­la­tát ja­ví­tó lé­pé­sek­re, csak a tonikörtisz-kam­pá­nyok ér­tel­mét nem lá­tom, mi­kor a leg­ne­ve­sebb nyu­ga­ti egye­te­mek pol­ca­i­ra év­ti­ze­dek óta nem bí­runk ép­kéz­láb szak­köny­ve­ket el­jut­tat­ni. Nem tü­zes fo­gad­ko­zá­sok­ra, si­rán­ko­zás­ra van szük­ség, ha­nem ko­moly, át­gon­dolt mun­ká­ra, sok kul­tú­rá­ra, meg né­hány em­ber­re, akik azon­nal re­a­gál­nak a nyu­ga­ti saj­tó­ban le­írt, ha­mi­sí­tá­sok­tól hem­zse­gő ri­por­tok­ra, vé­le­mé­nyek­re. Ne hig­­gyük azt, hogy min­den nyu­ga­ti szer­kesz­tő­ség­ben né­hány meg­átal­ko­dott kis­an­tant-bé­renc meg sza­bad­kő­mű­ves fel­ügye­li a Ma­gyar­or­szág­ról szó­ló tu­dó­sí­tá­so­kat; ha ugyan­azon szer­ző há­rom egy­mást kö­ve­tő ba­rom­sá­gá­ra ér­ke­zik hely­re­i­ga­zí­tó le­vél, el­gon­dol­kod­nak az il­le­tő al­kal­mas­sá­gán (meg­tör­tént eset).

Amúgy a szo­ron­gás, a fé­le­lem vagy a le­mon­dó te­he­tet­len­ség jel­lem­ző köz­ál­la­po­ta­ink­ra, meg egy-egy dü­hödt ve­zér­cikk, ami­kor uni­ós ki­ad­vány­ok os­to­ba ös­­sze­vis­­sza­ság­gal ír­nak tör­té­nel­münk­ről, kul­tú­ránk­ról

De lép­jünk csak vis­­sza a kály­há­hoz! Ugyan­is nem csak az baj, hogy a busz­so­főr, rend­őr vagy fagyis bun­kó mó­don vi­sel­ke­dik a hoz­zánk lá­to­ga­tó kül­föl­di­vel (ne adj' Isten, az ural­munk alá ke­rült több száz­mil­lió uni­ós pol­gár egyi­ké­vel), ha­nem az, hogy ve­lünk, hon­fi­tár­sa­i­val is ugyan­ezt te­szi. Nem ér sem­mit ugyan­is az ön­gya­lá­zás, ha ön­kor­mány­za­ti iro­dá­tól a mi­nisz­ter­el­nö­ki szo­bá­ig a bra­tyi­zás, a te­ge­ző­dés, a szá­nal­mas­sá­gá­ban is gyo­mor­for­ga­tó, kádárista fél­ho­mály­ból itt ma­radt ös­­sze­ka­csin­tás, az üvöl­tő lá­ger rá­dió ha­tá­roz­za meg min­den­nap­ja­in­kat. Amíg ez nem vál­to­zik meg, hi­á­ba örü­lünk an­nak, hogy be­tel­je­sült a ma­gyar álom, és Bulcsúék, Nagy La­jos, Má­tyás, Pus­kás Öcsi bá­csi to­to­já­zá­sa után vég­re meg­hó­dí­tot­tuk Európát…