Húsvét után (2004. május) Az utóbbi napok olvasmányaival bíbelődöm. Nem a régi korok mestereinek, s nem is kiművelt kortársaim okos és nemes gondolataival, hanem őseim megtalált leveleivel. Hosszú évek óta gyűjtögetett, több száz éves iratokat, anyakönyvi kivonatokat, keresztleveleket, obsitokat, adásvételi szerződéseket, birtokösszeírásokat, igazolványokat, egyetemi indexeket, titkosszolgálati feljegyzéseket magába foglaló családi dokumentációs táram nagyanyámnak köszönhetően néhány egyértelműen azonosítható felmenőm, s pár, számomra ismeretlen rokonom első és második világháborús tábori leveleivel gazdagodott. Az egyik egérrágta, 1916-ban született levélben a következőket olvasom: „küld miértünk a muszka elég folyamodást, de az is hasztalan, hiszen olyanok vagyunk, mint az állatok, semmivel sem vagyunk különbek. Se harangszó, se imádság nincs itt az embernek, az esze nincs helyén, mert ma megbolondul minden ember. Majd talán szeptemberben hazamegyek, ha élek, előbb nem lehet. Boldog húsvéti ünnepeket kívánok, isten velük.” Majd másfél hónappal később, Húsvét után: „Kedves Anyám, tudatom velük, hogy a szabadság megszűnt, ne is várjanak, nem mehet senki, majd talán októberben lesz, ha élek. Azért szűnt meg, mert Olaszországban támadnak a csapataink, a főerő ott van. Itt csak annyi van, aki a frontot tartja, így nem kapunk szabadságot, mert várjuk a támadást. De hát azért jöhet a muszka, ha van kedve, majd elrántjuk a nótáját, annyi az ágyú, hogy egymást érik. A háború végét ne is várják, az idén nem lesz vége, mert még Olaszország nincs megverve. Pedig annak tönkre kell mennie, addig nem szűnnek [a harcok], már szorítják őket, bár már Rómánál volnának, hadd szorulna a pápa is, mert az is olasz. Most elég jól vagyok, június 8-án lesz a templomszentelő, már két hónapja csináljuk, akkora mint a [sümegprágai] templom.” Nagyapáink és dédapáink nagy háborúi óta folyamatosan a modern és a mediatizált posztmodern háborúk zajától hangosak a hétköznapjaink, az ünnepeink. Szerencsére bennünket egy ideje elkerül a fegyverek ropogása, de míg például Erdélyben egyre erőteljesebben, a vallásháborúk korát is megszégyenítően zajlik a hagymakupolás honfoglalásnak nevezett vallási-etnikai térfoglalás, addig idehaza a politikai marketing és kommunikáció zsoldosai hívják háborúba az uniós választási küzdelmekre készülő megbízóik beosztottjait és híveit. Hova menekülhetünk a tömjén-, a torma-, a sonka- és a kölniillatú Húsvét feltámadási örömét hamar feledtető csatazajos közéletünk mindennapi agressziója elől? Talán az olvasmányainkhoz, az elfeledett költészethez, talán éppen a fiatal erdélyi költő, László Noémi új kötetének Türelem című verséhez: „Én uram egy kis gyöngédségre vágyom / százhatvanezer napja e világon / valami máriakék égi mézre / vagy málnaízű szenvedésre // egyetlen áldott mozdulatra várok / kopogtassatok már, háromkirályok / hiszen a csillag most is ott az égen / ha más megérte, uram, én miért nem?”
|