Az egyik egér­rág­ta, 1916-ban szü­le­tett le­vél­ben a kö­vet­ke­ző­ket ol­va­som: „küld mi­ér­tünk a musz­ka elég fo­lya­mo­dást, de az is hasz­ta­lan, hi­szen olya­nok va­gyunk, mint az ál­la­tok, sem­mi­vel sem va­gyunk kü­lön­bek. Se ha­rang­szó, se imád­ság nincs itt az em­ber­nek, az esze nincs he­lyén, mert ma meg­bo­lon­dul min­den em­ber. Majd ta­lán szep­tem­ber­ben ha­za­me­gyek, ha élek, előbb nem le­het. Bol­dog hús­vé­ti ün­ne­pe­ket kí­vá­nok, is­ten ve­lük.”
Majd más­fél hó­nap­pal ké­sőbb, Hús­vét után: „Ked­ves Anyám, tu­da­tom ve­lük, hogy a sza­bad­ság meg­szűnt, ne is vár­ja­nak, nem me­het sen­ki, majd ta­lán ok­tó­ber­ben lesz, ha élek. Azért szűnt meg, mert Olasz­or­szág­ban tá­mad­nak a csa­pa­ta­ink, a fő­erő ott van. Itt csak annyi van, aki a fron­tot tart­ja, így nem ka­punk sza­bad­sá­got, mert vár­juk a tá­ma­dást. De hát azért jö­het a musz­ka, ha van ked­ve, majd el­ránt­juk a nó­tá­ját, an­­nyi az ágyú, hogy egy­mást érik. A há­bo­rú vé­gét ne is vár­ják, az idén nem lesz vé­ge, mert még Olasz­or­szág nincs meg­ver­ve. Pe­dig an­nak tönk­re kell men­nie, ad­dig nem szűn­nek [a har­cok], már szo­rít­ják őket, bár már Ró­má­nál vol­ná­nak, hadd szo­rul­na a pá­pa is, mert az is olasz. Most elég jól va­gyok, jú­ni­us 8-án lesz a temp­lom­szen­te­lő, már két hó­nap­ja csi­nál­juk, ak­ko­ra mint a [sümegprágai] temp­lom.”
Nagy­apá­ink és déd­apá­ink nagy há­bo­rúi óta fo­lya­ma­to­san a mo­dern és a mediatizált poszt­mo­dern há­bo­rúk za­já­tól han­go­sak a hét­köz­nap­ja­ink, az ün­ne­pe­ink. Sze­ren­csé­re ben­nün­ket egy ide­je el­ke­rül a fegy­ve­rek ro­po­gá­sa, de míg pél­dá­ul Er­dély­ben egy­re erő­tel­jes­eb­ben, a val­lás­há­bo­rúk ko­rát is meg­szé­gye­ní­tő­en zaj­lik a hagy­ma­ku­po­lás hon­fog­la­lás­nak ne­ve­zett val­lá­si-et­ni­kai tér­fog­la­lás, ad­dig ide­ha­za a po­li­ti­kai mar­ke­ting és kom­mu­ni­ká­ció zsol­do­sai hív­ják há­bo­rú­ba az uni­ós vá­lasz­tá­si küz­del­mek­re ké­szü­lő meg­bí­zó­ik be­osz­tott­ja­it és hí­ve­it. Ho­va me­ne­kül­he­tünk a töm­jén-, a tor­ma-, a son­ka- és a kölniillatú Hús­vét fel­tá­ma­dá­si örö­mét ha­mar fe­led­te­tő csa­ta­za­jos köz­éle­tünk min­den­na­pi ag­res­­szi­ó­ja elől? Ta­lán az ol­vas­má­nya­ink­hoz, az el­fe­le­dett köl­té­szet­hez, ta­lán ép­pen a fi­a­tal er­dé­lyi köl­tő, Lász­ló No­é­mi új kö­te­té­nek Tü­re­lem cí­mű ver­sé­hez: „Én uram egy kis gyön­géd­ség­re vá­gyom / száz­hat­van­ezer nap­ja e vi­lá­gon / va­la­mi máriakék égi méz­re / vagy mál­na­ízű szen­ve­dés­re // egyet­len ál­dott moz­du­lat­ra vá­rok / ko­pog­tas­sa­tok már, há­rom­ki­rá­lyok / hi­szen a csil­lag most is ott az égen / ha más meg­ér­te, uram, én mi­ért nem?”