Vezetünk (2004. október) Az ember Budapesten néhány év alatt megtanulja, hogy reggel és délután ne üljön kocsiba. Feltéve, hogy nem akarja meghallgatni a híreket negyedóránként, élvezni az igazi slágereket vagy azt, hogy daanuubíuussz karaavááánnn. Persze a kisördög megkísért, főleg ha muszáj átmenni Óbudára. Gyors számvetés: a villamos pattog, sok az ellenőr, az emberek izzadnak, ennyit megérdemlek, van egy jó kerülőút, majd arra. De hát ismétlés a tudás anyja. Már a Margit hídnál dugó van. Mozog a bal láb, zenél a kuplung, egy-null, null-egy. Aztán egy jó húsz perces araszolás után kiderült, hogy ezúttal nem Demszky keze van a dologban, hanem egy terepjárós BMW-s vészvillogózott a külső sávban. Nem a hűtővíz forrt fel. Közben beszorultam a BMW és a kocsisor közé, és hiába indexeltem vadul, nem akartak beengedni a kollégák. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, cifrázva anyáztam, hogy még maga Mészöly Kálmán is megsüvegelt volna. Aztán egy tiszta pillanatomban észrevettem, ahogy a többiek szidják a BMW-st. Fejhangon visító kosztümösök, anyázó negyvenesek, ökölrázó fiatalok, mormogó vénemberek. Hirtelen földöntúli béke jelent meg az arcomon, kiléptem a testemből és a gyűlölet-félóra forgatagában élvezettel figyeltem az előadást. Megszólalt bennem a tudatalattimban nevelgetett cirkuszi kikiáltó. Csak tessék, csak tessék! Itt láthatják a tisztes családanya sminkrepesztő anyázását! Jöjjenek, csak jöjjenek! Hetvenkedő nyugdíjasok! Káromkodó nyakkendőtűk! Jöjjenek, csak jöjjenek! Most megtudhatják, kit rejtenek az öltönyök! Olvadó kultúrmáz! Bohócok és vadállatok! Mit üzen a hogyishívják! Csak tessék, csak tessék! Aztán valaki beengedett. Köszi. Sokan vagyunk, utáljuk egymást, tülekszünk némán, de a kocsi más, ott ki is mondjuk. Az a kis doboz a miénk, ott bátrabbak vagyunk. Meg persze lenézzük egymást. A vidéki Suzukisokról az terjedt el, hogy azért vezetnek műbőrkalapban, mert hitük szerint így alacsonyabb lesz a fogyasztás. Az Opelesek belebolondultak az ár-érték arányba, az Alfások buzik, Mercedest kizárólag zöldségesek vezetnek, Audiban állami gyökerek ülnek, Renault-ot és Peugeot-ot magyar ember nem vesz, senki sem látott még Wartburgot létra és Ladát cigány nélkül, a taxisok nem emberek. Akinek japán kocsija van, az lenézi az európai autókkal utazókat, és fordítva. Ha leforgatnák az Összeomlás című amerikai film magyar változatát, akkor komolyan tanulmányozni kéne annak az embernek a közép-európai lelkivilágát, aki néhány éve kiszállt a Trabantjából a dugóban, és hidegvérrel lelőtte az őt megelőző kamionost. Kelet és Nyugat között közlekedünk. Egyrészt nem süketülünk meg a dudaszóban, másrészt viszont nem állunk meg, ha a gyalogos lelép a járdáról. Saint-Exupéry azt írta: „A hagyományok az időben, olyanok mint a ház a térben, ahol megpihen az ember.” Úgy tűnik ritkán van alkalmunk a pihenésre. Egyre azonban büszkék lehetünk. Összeurópai összehasonlításban a magyar autósok azok, akik a leginkább tiszteletben tartják a mozgássérülteknek fenntartott parkolóhelyeket.
|