Dalok régről és nem régről
Dörgésmentes dödörgés (2004. május) A jó ég tudja, miért mostanában jelent meg ez a cédé. 2001-ben rögzítették az Erkel Színházban, 2003-as jogjeleket látok a borítón, a rádióreklámok meg 2004 tavaszán súgták a fülembe: volt egy koncert, amiből most lemez lett. Presser-koncert, Presser-lemez. Kutyafuttában vettem meg, a Presser-kiadványoktól megszokott papírkötés amúgy sem árul el túl sokat. Dalok régről és nem régről: én, aki legjobban eddig puszta zongorával adott műsorán éreztem magam, magától értetődőn várom a zongoraestet. Amikor betolom a kocsi rejtelmes résébe, más szólal meg: finom színezők (harmonika, orgona, bendzsó, torokeffekt); helyenként pedig komplett banda szól, eufónium-dúsított fúvósokkal, vokállal, ezer rafinált ütőhangszerrel. (Most mondja a szerkesztő – jókor szól ez is! –, hogy azt a zongorás lemezt csak a vígszínházi padlástérben látogatható szólóesten árulják.) Csalódnék, mert magánvágyam volt azt az emléket felidézni, de nincs idő, mert a lemezanyag kárpótol. Máris az első dal, A celofánnap és papírhold. Ritka, mert szöveg és zene nemcsak az előadásban, már az íráskor is egy kézbe fut. „Francba”: ilyet Sztevanovity Dusán, szövegek hibátlan költője le nem írna, ez fix, hogy Presser. Akárcsak a címet, idemásolom egyik strófája sorát: „a lemenő naptól megvakul, a holdtól megvadul” – akármit jelentsen is, kiváló a prozódiája. Mégis sajnálnám, ha a Richard Wagner után megkóstolt összművészet miatt a verskirályt eztán hiányolnunk kellene. Ezt már csak a számomra legalábbis új „Én szeretem a túlerőt” című opusz miatt is írom: benne mintha a Loksi-dupla legjobb stancái köszönnének vissza. A zene finom, nincs erre jobb a szótáramban. Csendes szobákba való, halkan suhanó autókba, ahol minden hangjegy hallható, mert Presser pianissimóban és robbanásban IS gondolkodik, s mivel előbbiből van több, érdemes hegyezni a füleket. Zongorajátéka is ugyanilyen sokszínű, érzékeny, lefegyverző. Ha látom, ha hallom, biztonságba kerülök: sosincs félreütött oktávbasszus, dadogva perdített futam, kilyukadt akkord. Pedig kell lennie, hát nem tudom, hogy csinálja – talán tényleg tud zongorázni, ami megrázó felismerés a magyar könnyűzenében. Ami viszont nem tetszik a Presser nevű intézményben, akármekkora bálvány is: ez az esztétikai szélső értékre fajult énekhang-adás. Nem mondom, hogy a Bokszban annak idején nem segített a felirat; akkortájt is hajlamos volt befelé dödörögni a szöveget ez a Pici becenevű. De mára urambocsá’: ez a sóhajtó-böfögő szín lett általánossá nála. Néha magas regiszterben, fortéban vagy iramosabb számokban felfénylik a mattlakkot ivott orgánum, és akkor a partitúra magas színvonalát, Borlai dobolását, Sipeki gitárjátékát, hovatovább a pianista teljesítményét is felülről közelíti. Tisztában vagyok a művész nagyfokú szabadságával, a presseri énekszólam egyedi, hangszeres jellegével, hangulatfestő sustorgásával. De ahogy billenteni csak az érzékelhetőség határáig érdemes, úgy ez a muzsika és ez a versvilág is igazán megérdemelné, hogy érthetőn, mívesen adják elő. Na, most aztán jól megmondtam neki. (Bocs, de hallgatnám tovább a lemezt, ha nem baj.)
|