Bi­zony, két Depardieu, hisz a baj sem jár egye­dül: ez­út­tal nem­csak a nagy­tes­tű Gerald, de anorexiás fi­acs­ká­ja is fő­sze­re­pet ka­pott. Guillaume kü­lön­ben nem rossz szí­nész, és ez jó, vi­szont nem is jó, ez meg elég rossz ak­kor, ha ki­mon­dot­tan te­het­sé­ges ap­ja fi­át ké­ne fran­kón el­ját­sza­nia. Va­ló­sá­gos ap­ja nem­csak szín­mű­vész­ként zse­ni­á­lis, hisz a tör­té­net sze­rint most iga­zi író­sztárt ala­kít, aki a vi­lág zaj­ár­tal­má­tól tá­vol, rá­adá­sul kö­dös haj­na­lok haj­na­lán és két ta­lics­ka te­hén­szar vil­lá­zá­sa köz­ben ér­te­sül Svéd Ki­rá­lyi Aka­dé­mia nagy dön­té­sé­ről. Ja, igaz is, ne­künk ma már más fo­gal­ma­ink van­nak író­ról, sztár­ról, No­bel-díj­ról, öl­töny­ről, gi­ga­bo­gú nya­ki­ról, ujjpárral hát­ra­zsí­ro­zott ősz var­kocs­ról. De itt, a fil­men se esik jól, hogy a rusztikus-kúl Leo Sheperd író­em­ber e hír­re rög­tön otthagy­ja az eke szar­vát, hogy fi­no­mít­sak kis­sé. Vánnyadt lá­nyá­val (Sylvie Testud) ha­za­fut­nak, és tér­kép elő, nagy­mo­tor ki­tol­va, és a friss vi­lág­hí­res­ség csökönye át­ha­tol a fél­tő csa­lá­don: már­pe­dig így megy ő, két ke­ré­ken-kom­pon jut el Stock­holm­ba. Köz­ben fel­tű­nik egy nagy­vá­ro­si iro­da­ház üveg­acél ku­lis­­szá­ja, az ik­sze­dik eme­le­ten Guillaume emész­ti ma­gát, nyil­ván rossz­ban van apu­ká­val, de hát be­tyár­be­csü­let­ből csak gra­tu­lál­na ne­ki. Hu­gi ezt nem en­ge­di: még cókmókol az író­ma­ci a mocira, de kis ba­rát­nőnk nem hagy­ja lét­re­jön­ni a be­szél­ge­tést. Ő a pa­pa sze­me­fé­nye, pá­lyá­já­nak cer­be­ru­sa, manágere – min­de­ne csak azért nem, mert ott téb­lá­bol egy tit­kár és mel­les­leg az író so­ka­dik ba­rát­nő­je, egy szo­mo­rú sze­mű, nem­rég el­her­vadt, ön­tö­zet­len, tört de­re­kú asszony is. Min­ket nem za­var­na, a lányzót an­nál in­kább. Mind­egy, a mo­tort be­rúg­ják, a kis­csaj majd dön­get ap­ja után har­mad­nap ko­csi­val, bő­rön­dök­kel. Pa­pa vi­szony­lag ha­mar na­gyot taknyol egy Svájc-sze­rű vi­dé­ken, kö­rü­löt­te jár­őrö­ző dan­dy fia ve­szi fel, és in­nen nem mond­juk to­vább, úgy­is klas­­szi­kus road movie ke­re­ke­dik be­lő­le. Pr-szövegek sze­rint „… ös­­sze­zár­va, szen­ve­dé­lye­sen egy­más­nak fe­szül­ve ré­gi se­bek té­pőd­nek föl. Az an­gol re­gény­író, John Berger fia, Jacob Berger sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­ta­it ír­ta meg az egy­más iránt bi­zal­mat­lan, egy­más­sal kom­mu­ni­kál­ni kép­te­len „ször­nye­teg” apa és a „nagy em­ber” fia kap­cso­lat­ról. A fő­sze­re­pe­ket ját­szó két szí­nész, Gérard Depardieu és fia, Guillaume za­var­ba ej­tő és meg­rá­zó pár­vi­a­dalt mu­tat­nak be.”

Pa­pa vi­szony­lag ha­mar na­gyot taknyol egy Svájc-sze­rű vi­dé­ken, kö­rü­löt­te jár­őrö­ző dan­dy fia ve­szi fel

Nos, pár­vi­a­da­luk­ban az öreg ki­ütés­sel (meg egy száj­szél­hez su­hin­tott fa­ha­sáb­bal) győz: bal­eset­től zakkant, az­tán ma­gá­ra ta­lá­ló, az­tán ös­­sze­ros­ka­dó, az­tán egy habszőke sző­ke lát­vá­nyá­tól megint kor­hadt IQ-Don Juanná vá­ló ar­ca­it ta­ní­ta­ni kel­le­ne. Guillaume ez­zel szem­ben vé­gig és szimp­lán, ká­bé két gesz­tus­sal ide­ges, ami ért­he­tő is. Ha fa­te­rom ek­ko­ra szí­nész vol­na, én is apáz­nék a baj­szom alatt egész for­ga­tá­son. A mel­lék­sze­rep­lők el­na­gyol­tak, ezt min­dig dehonesztálólag firkantják le a szak­kép­zett film­tur­ká­lók. Mi­vel mi nem va­gyunk azok, meg be is lát­juk, hogy a fő­sze­rep­lők azért azok, mert ve­lük tör­té­nik a lé­nyeg, ők így ele­ve ár­nyal­tab­bak, szó­val mi csak an­­nyit kér­dünk, hogy pl. mi­ként jut ha­za ha­zá­já­ba a ki­tün­te­tett író sza­kál­las ki­adó­ja, aki alól a nyeg­le hu­gi apu­ci-ül­dö­zés cél­já­ból ki­kap­ta a Saa­bot? (Mi­ért, Önök nem szok­tak fen­na­kad­ni a la­za au­tó­köl­csön­zé­sek fil­mes meg­ol­dá­sa­in?) A he­lyen­ként drá­mai fe­szült­sé­gű, te­hát igen­is él­vez­he­tő film vé­ge nem egé­szen vi­lá­gos, ki-ki ön­ma­ga do­mi­nó­ján pa­kol­gat­hat­ja a sze­rep­lők he­lyi ér­té­ke­it. Egy biz­tos: a kez­dő­reg­ge­len ki­to­lat­lan ma­radt ta­lics­ka szar­vas­mar­ha-ka­ka már hi­á­ba vár­ja a No­bel-dí­jast. Micsináljunk? Ha más­hol nem is, hát a vé­gén csak be­kö­szön a rögrealizm.