Hol Grass nem terem
Petõfi tokányai (2004. május) Tavaszi Könyvfesztivál Budapesten. Nagy haccacáré nappal a Kongresszusiban, estére meghívónk a Petőfi Irodalmi Múzeumba szól. Késve érünk, de nem sokat, mégis lefutottak a proccbeszédek, Hiller úr magányosan, már tányérral a kézben, felszerszámozva grasszál teremszerte. Apropó, Grass! Mindenki itt van, csak a nevezetes Günter díszvendég nincs sehol. Meg a szellem, mintha az hiányozna. Étel-ital viszont bőviben, tiszta szerencse, hogy nem József Attiláról keresztelték a múzeumot, sápadozna ennyi ínyencség láttán. De hát a kisnemesi ivadék Petőfi viszonylag konszolidált életébe ez még belefér. Több egymásba nyíló üres tér fogadja magába az áramló tömeget: a melegkonyhára moszkvai stílusú sor vár, türelmesen, hogy is máshogy, elvégre itt mindenki multi- és hiperkulturált is egyszerre. Minket az emberfóbia arrébb űz, a díszterem márványkönyöklőjén megnyugodni jó, pezsgőskehely elfér, tányér ölben pihen. A falatozás aranymetszésében (tudják, amikor éppen abba kéne hagyni, mert a többi már nettó zsírt képez csak a derék övén) egy tovább nyíló ajtókeret ingerli kíváncsiságunk. Odabaktatva eláll telített szemünk-szánk. Időszaki kiállításra toppanunk, szó szerint, hisz a padló is szerves része a koncepciónak: a Párizst mindenkor reprezentatív nyugati művészcsábnak tekintő magyar írók, költők ottani világát mutatja be. Még Jókai is befér ide: hitetlenkedem, de dokumentatív villamosmegálló-oszlopon 1900-ra datálják az agg mester párizsi útját. Bőröndje van itt sokaknak, Márai, Ady, Szerb Antal is szép koffert kapott. Montmartre-i pad, a földön szélsöpörte archív újságok, a falakon gusztusosan antikolt relikviák, a levegőben ódon bicikli ágaskodik. És egy-egy vers, írásrészlet, eltépett operajegy, irodalmi limlom. Két órát saccolok, mire az ember kibolyongja magát az utcakő-utánzatú flaszteren, de innen is nyílik ajtó, nosza, tovább. Se itt, se odaát senki, csak mi. A mélybordó falak a névadót rejtik. Az általános iskolában letudott zsenit, akinek épületében most távol ringnak a zajok, csörögnek porcelánok, hangosodik a bor nevetése, míg mi ketten megpillantjuk nyolc centire az orrunktól a Nemzeti Dal kéziratát. Meghatódunk, szólni se tudunk. Nem e világra valók vagyunk. A spontán ránk tört áhítatos csöndben fel kéne már fognunk, hogy ez nem könnyfesztivál.
|