Étel-ital vi­szont bőviben, tisz­ta sze­ren­cse, hogy nem Jó­zsef At­ti­lá­ról ke­resz­tel­ték a mú­ze­u­mot, sá­pa­doz­na ennyi ínyenc­ség lát­tán. De hát a kis­ne­me­si iva­dék Pe­tő­fi vi­szony­lag kon­szo­li­dált éle­té­be ez még be­le­fér. Több egy­más­ba nyí­ló üres tér fo­gad­ja ma­gá­ba az áram­ló tö­me­get: a me­leg­kony­há­ra moszk­vai stí­lu­sú sor vár, tü­rel­me­sen, hogy is más­hogy, el­vég­re itt min­den­ki multi- és hiperkulturált is egy­szer­re. Min­ket az em­ber­fó­bia ar­rébb űz, a dísz­te­rem már­vány­kö­nyök­lő­jén meg­nyu­god­ni jó, pezs­gős­ke­hely el­fér, tá­nyér öl­ben pi­hen. A fa­la­to­zás arany­met­szés­ében (tud­ják, ami­kor ép­pen ab­ba ké­ne hagy­ni, mert a töb­bi már net­tó zsírt ké­pez csak a de­rék övén) egy to­vább nyí­ló aj­tó­ke­ret in­ger­li kí­ván­csi­sá­gunk. Oda­bak­tat­va el­áll te­lí­tett sze­münk-szánk. Idő­sza­ki ki­ál­lí­tás­ra top­pa­nunk, szó sze­rint, hisz a pad­ló is szer­ves ré­sze a kon­cep­ci­ó­nak: a Pá­rizst min­den­kor rep­re­zen­ta­tív nyu­ga­ti mű­vész­csáb­nak te­kin­tő ma­gyar írók, köl­tők ot­ta­ni vi­lá­gát mu­tat­ja be. Még Jó­kai is be­fér ide: hi­tet­len­ke­dem, de do­ku­men­ta­tív vil­la­mos­meg­ál­ló-osz­lo­pon 1900-ra da­tál­ják az agg mes­ter pá­ri­zsi út­ját. Bő­rönd­je van itt so­kak­nak, Márai, Ady, Szerb An­tal is szép kof­fert ka­pott. Montmartre-i pad, a föl­dön szél­sö­pör­te ar­chív új­sá­gok, a fa­la­kon gusz­tu­so­san antikolt re­lik­vi­ák, a le­ve­gő­ben ódon bi­cik­li ágas­ko­dik. És egy-egy vers, írás­rész­let, el­té­pett ope­ra­jegy, iro­dal­mi lim­lom. Két órát sac­co­lok, mi­re az em­ber ki­bo­lyong­ja ma­gát az ut­ca­kő-után­za­tú flasz­te­ren, de in­nen is nyí­lik aj­tó, no­sza, to­vább. Se itt, se oda­át sen­ki, csak mi. A mélybordó fa­lak a név­adót rej­tik. Az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban le­tu­dott zse­nit, aki­nek épü­le­té­ben most tá­vol ring­nak a za­jok, csö­rög­nek por­ce­lá­nok, han­go­so­dik a bor ne­ve­té­se, míg mi ket­ten meg­pil­lant­juk nyolc cen­ti­re az or­runk­tól a Nem­ze­ti Dal kéz­ira­tát. Meg­ha­tó­dunk, szól­ni se tu­dunk. Nem e vi­lág­ra va­lók va­gyunk. A spon­tán ránk tört áhí­ta­tos csönd­ben fel ké­ne már fog­nunk, hogy ez nem könny­fesz­ti­vál.