A kávézók asztalainál helybéliek sziesztáznak és olykor élénk társalgásba kezdenek furcsa, hangzásra egyáltalán nem spanyolos, néha kifejezetten szlávosan csengő nyelvükön, mellettük román bevándorlók harmonikáznak. Útitársammal – délidő lévén – betérünk egy jellegzetesnek tűnő, eldugott kisvendéglőbe, és az ebédért kizárólag portugálul beszélő vendéglátónknak kevesebbet fizetünk, mint Pesten akárhol. Portóban va­gyunk, Por­tu­gá­lia má­so­dik leg­na­gyobb vá­ro­sá­ban, az egy­ko­ri gyar­mat­bi­ro­da­lom egyik szü­lő­he­lyén, a ki­vá­ló bo­rok ha­zá­já­ban, me­lyet az an­go­lok va­la­mi­ért Oportónak ne­vez­nek. Ma­ga az or­szág is e vá­ros­ról kap­ta a ne­vét (a ké­sőb­bi Por­tó­nak ere­de­ti­leg Cale, majd Portucale volt a ne­ve). Por­tó gyö­nyö­rű vá­ros, és egé­szen kü­lön­le­ges tör­té­nel­mi han­gu­la­ta van. Az épí­té­sze­ti stí­lu­sok szé­les vá­lasz­té­kát kí­nál­ja, ki­hagy­ha­tat­lan lát­ni­va­ló a dóm, a fél ton­na aran­­nyal dí­szí­tett fe­ren­ces temp­lom és Por­tó gaz­da­sá­gi ha­tal­má­nak jel­ké­pe, a min­den­fé­le irány­za­tot tük­rö­ző, gyö­nyö­rű arab min­tás ter­mé­ről hí­res Ke­res­ke­del­mi Ka­ma­ra épü­le­te, hogy a bel­vá­ros lát­kép­ét meg­ha­tá­ro­zó hi­da­kat ne is em­lít­sem. Ez utób­bi­ak – és per­sze a me­re­dek fo­lyó­part vi­lág­hí­res pa­no­rá­má­ja – meg­te­kin­té­sé­nek leg­jobb mód­ja, ha ha­jó­ra száll­va te­szünk egy rö­vid ki­rán­du­lást a Douro fo­lyón. A kö­te­le­ző bel­vá­ro­si sé­ta alatt azért ki­de­rül, hogy nem csak gaz­dag és kö­vér ke­res­ke­dők lak­nak itt, ha­nem bi­zony ko­moly al­vi­lág is lük­tet a vá­ros szívében…
Az or­szág­ban egyéb­ként ha­gyo­má­nyo­san itt a leg­erő­sebb a po­li­ti­kai-nem­ze­ti ön­tu­dat, és ez most, az 1974. áp­ri­li­si for­ra­da­lom, a jobb­ol­da­li dik­ta­tú­ra le­rá­zá­sá­nak har­min­ca­dik év­for­du­ló­ján kü­lö­nö­sen meg­mu­tat­ko­zott. An­nál is in­kább, mi­vel e je­les nap majd­nem egy­be­esett az FC Porto nem­ze­ti baj­nok­ság­ban ara­tott győ­zel­mé­vel, így test­kö­zel­ből fi­gyel­het­tük meg, hogy is mu­lat a por­tu­gál többezredmagával az éj­sza­kai Por­tó ut­cá­in. No meg a kö­vet­kez­mé­nye­ket is: a nagy mu­la­to­zást ugyan­is ter­mé­sze­te­sen ki­sebb, me­di­ter­rán tem­pe­ra­men­tum­tól fű­tött cse­te­pa­té kö­vet­te, amit ci­vi­li­zál­tan vis­­sza­fo­gott rend­őri in­téz­ke­dés tett rend­be (grúz ba­rá­tom meg is je­gyez­te: ha a rend­őrt ná­luk így me­rik lök­dös­ni, ott bi­zony nagy va­ló­szí­nű­ség­gel pus­ka­cső nem ma­rad szárazon…). És ha már a fo­ci szó­ba ke­rült: épül a Porto új sta­di­on­ja is az EB-re, és úgy ál­ta­lá­ban az egész vá­ros­ban fel­újí­ta­nak vagy épí­te­nek va­la­mit; új rep­té­ri ter­mi­nált, szál­lo­dá­kat, uta­kat és – met­rót. Mert 2006-ra bi­zony az is lesz Por­tó­ban, nem is akár­mi­lyen. Kell is egyéb­ként, mert for­gal­mi du­gó az bő­ven akad, még az éj­sza­ka kel­lős kö­ze­pén is ara­szol­tunk órá­kat a bel­vá­ros szűk kis ut­cá­i­ban.
És ha már Por­tó, rö­vi­den szó kell es­sék a mél­tán hí­res bo­rok­ról is. A Douro-völgyi bo­rok tör­té­ne­te hos­­szú év­szá­zad­ok­ra nyú­lik vis­­sza, hí­rük már a kö­zép­kor­ban kon­ti­nen­se­ken ívelt át. A ha­gyo­má­nyos „Vinho do Porto” kü­lön­bö­ző év­já­ra­tú bo­rok ke­ve­ré­ke, erő­tel­je­sen édes gyü­mölcs­íz­zel, mely a bor­kós­to­lón élvezkedő ma­gyar lá­to­ga­tót egy­ér­tel­mű­en To­kaj sző­lő­vessze­i­nek nek­tár­já­ra em­lé­kez­te­ti. A vá­ros rak­par­ti ne­gye­de szin­tén ki­hagy­ha­tat­lan lát­vá­nyos­ság, a fo­lyó­par­ton ki­kö­tött ha­gyo­má­nyos bor­szál­lí­tó bár­kák mö­gött fel­tűn­nek a nagy, rend­sze­rint kül­föl­di bor­for­gal­ma­zó vál­la­la­tok cé­gé­rei, me­lyek alatt az ér­dek­lő­dő – és szom­jas – lá­to­ga­tó sa­ját ér­zé­ke­i­vel is meg­ta­pasz­tal­hat­ja az édes ne­dűt. Na és per­sze ha már ott van, jól be is vá­sá­rol­hat be­lő­le, még­hoz­zá ki­fe­je­zet­ten ol­csón.
Aki te­hát meg­te­he­ti, min­den­kép­pen lá­to­gas­son el Por­tó­ba, nem csak a gaszt­ro­nó­mi­ai él­ve­ze­tek ked­vé­ért, ha­nem mert, bár er­ről ed­dig nem be­szél­tem, a por­tu­gá­lok ven­dég­sze­re­tő, vi­dám és ba­rát­sá­gos nép.

Ha eljutunk Portóba, a környéken is érdemes szétnézni: semmiképpen ne hagyjuk ki a közeli Guimaraes látványosságait, ez a település ugyanis Portugália történelmi fővárosa és az első portugál király székhelye (akit egyébként érdekességképpen a Lusiadas, a portugál nemzeti eposz egy magyar király fiaként emleget). Megragadó kisváros templomokkal, várral, múzeumokkal, történelmi atmoszférával. Ja, és persze stadionnal, merthogy ide is építenek egyet az EB jegyében.
A repülőtér mellett fekvő Maia is sok érdekes látnivalót tartogat, nagyszerű állatkertje van például, lajhárral meg kenguruval.
Szállodának tudom ajánlani a Hotel Vila Galé címűt, én ott laktam, szép volt, jó volt. A 15-ik emeletről nézve felejthetetlen az óceánba süllyedő napkorong látványa.
Étteremből pedig bármelyik jó, különösen azok, melyek nem kifejezetten turistákat vesznek célba. És még egy gyakorlati tudnivaló utazni vágyók figyelmébe: ősztől a TAP – Air Portugal közvetlen járatot indít Lisszabon és Budapest között.