Maguk itt mind ro­má­nok? – bök­te oda a kér­dést a ma­gyar–szlo­vén ha­tá­ron a mo­ró­zus út­le­vél­ke­ze­lő. Nem ké­rem szé­pen, mink ma­gya­rok va­gyunk mind, csak tud­ja, van köz­tünk egy ro­mán ál­lam­pol­gár is – vá­la­szol­ta egyi­künk. Ja! Jó' van, csak mer’ hát itt van egy ro­mán út­le­vél is – riposztolt a ha­tár­őr. Majd el­tá­vo­zott. Sze­ren­csénk­re. Ugyan­is a tör­té­nel­mi ta­nul­má­nyok­kal bő­ví­tett mély­fi­lo­zó­fi­ai tár­sal­gás­nak a mi ré­szünk­ről nem lett vol­na adek­vát foly­ta­tá­sa. A szlo­vén kol­lé­ga már nem volt en­­nyi­re kí­ván­csi – va­ló­szí­nű­leg ő jobb volt tör­té­ne­lem­ből –, egy­ked­vű­en in­tett, hogy me­he­tünk.
Lendva Szlo­vé­nia északke­le­ti ki­szö­ge­llé­sé­ben, a Mu­ra fo­lyó mel­lett a sík­ság­ból ki­emel­ke­dő Lendva-hegy lá­bá­nál ta­lál­ha­tó. A sző­lő­vel te­le­pí­tett hegy­ről tisz­ta idő­ben egy­aránt el­lát­ni hor­vát és ma­gyar te­rü­let­re is. Iga­zi több­nyel­vű és több­kul­tú­rá­jú (lib.: multikulti) te­rü­let. Év­szá­zad­ok óta él itt egy­más mel­lett ma­gyar, szlo­vén és hor­vát. Ki­ala­kít­va a né­hol mu­lat­sá­gos ke­ve­rék­sza­va­kat, ame­lye­ket már Er­dély­ből jól is­me­rünk. (Pl. lájos punga. Meg­fej­tés: 1 lej ér­té­kű nej­lon­sza­tyor, még a Ceausescu-időkből.) Itt a trojicai hó­dít. Eb­ben az eset­ben egy szlo­vén szó ka­pott ma­gyar ra­got. Na de nem azért jöt­tünk Lendvára, hogy nyel­vész­ked­jünk. Alá­me­rü­lünk a lendvai éj­sza­ká­ban. És mi­vel a ki­rán­du­lá­sunk nap­ján a szlo­vén nem­ze­ti ti­zen­egy mec­­csel, a sza­bad ülő­he­lyek meg­szer­zé­se né­mi ne­héz­sé­get okoz. A vég­ered­mény 1–1. Már­mint a meccs­nek. (Kis sport­tör­té­net: ta­valy au­gusz­tus 20-án, a kö­ze­li Mu­ra­szom­ba­ton, épp a szlo­vé­nok el­len sze­rez­te utol­só vá­lo­ga­tott­be­li gól­ját a ja­nu­ár­ban tra­gi­kus kö­rül­mé­nyek kö­zött el­hunyt Fe­hér Mik­lós.) Mi tel­jes győ­zel­met ara­tunk az ülő­he­lyek­kel kap­cso­lat­ban. Az idő mú­lá­sa és az el­fo­gyasz­tott ki­tű­nő lendvai bor min­ket is bát­rab­bá tesz. Ös­­sze­is­mer­ke­dünk né­hány he­lyi ma­gyar fi­a­tal­lal, akik kész­ség­gel tár­ják elénk szű­kebb pát­ri­á­juk (po­li­ti­ku­sok be­szé­dé­ben né­ha pát­ri­ár­ká­juk) tör­té­ne­tét.
Lendva vá­ros egy­ben a ró­la el­ne­ve­zett ke­rü­let köz­pont­ja is, majd 14 ezer la­kos­sal és 26 te­le­pü­lés­sel. A nem­ze­ti­sé­gi­leg ve­gyes te­rü­le­ten a szlo­vén mel­lett a ma­gyar is hi­va­ta­los nyelv, amely azért an­­nyi­ra nem hi­va­ta­los, hogy a vá­ros hon­lap­ja ma­gyar nyel­ven is meg­je­len­jen. Ma­ga a tör­té­nel­mi vá­ros ma­gyar több­sé­gű, de szlo­vén a pol­gár­mes­ter. Kö­szön­he­tő ez an­nak, hogy a fur­fan­gos szlo­vén közigazgatászok a vá­ros­hoz csap­tak egy-két szlo­vén több­sé­gű fa­lut is (a mód­szert lásd még a szlo­vá­ki­ai köz­igaz­ga­tá­si re­form vagy a ro­mán me­gye­be­osz­tás cím­szó alatt).
Lendvát, le­ány­ko­ri ne­vén Alsólendvát a Bánffyak tet­ték nag­­gyá a ko­ra­új­kor haj­na­lán. Ek­kor vált a vá­ros Za­la vár­me­gye dél­nyu­ga­ti cent­ru­má­vá. Rö­vid Nádasdy-intermezzo után a vár a XVIII. szá­zad ele­jén az Es­ter­házyak bir­to­ká­ba ke­rült, akik a plety­kák sze­rint az I. Li­pót iránt ér­zett há­la és sze­re­tet je­lé­ül L-alak­ban újí­tot­ták fel a vá­rat. A tö­rök ki­űzé­se utá­ni idők­ből szár­ma­zik a Cson­ka-dom­bon – a Gludovácz csa­lád ál­tal – épí­tett ká­pol­na, amely ma is őr­zi Ha­dik Mi­hály had­ve­zér mú­mi­á­ját. Ha­dik Mi­hály vesz­tét – a he­lyi­ek el­me­sé­lé­se sze­rint – a sze­re­lem okoz­ta. Ha­dik a tö­rök­kel ví­vott egyik csa­tá­ban sú­lyo­san meg­sé­rült, majd a kör­nyé­ket be­há­ló­zó ala­gu­ta­kon me­ne­kült a lendvai vár ka­pu­já­ig. De azt a vár­ka­pi­tány nem nyi­tot­ta meg előt­te, ugyan­is fer­de szem­mel néz­te a lá­nya és Ha­dik kö­zött már ko­ráb­ban ki­ala­kult sze­rel­mi kétszöget. Ha­dik sze­gény to­vább me­ne­kült, de csak a szom­széd dom­big ju­tott, és meg­halt.
A vá­ros a Mo­nar­chi­á­ban kez­dett is­mét fej­lőd­ni, itt lé­te­sült a Mo­nar­chia el­ső es­er­nyő­gyá­ra. Rö­vid fej­lő­dés után Lendva is­mét álom­ba me­rült. A tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés ér­tel­mé­ben a te­le­pü­lés a Szerb–Horvát–Szlovén Ki­rály­ság ré­sze lett, és mi­vel határmenti hely­ség­ről volt szó, a fej­lesz­té­sek­ről év­ti­ze­dek­re le­mond­ha­tott. Ez még ma is érez­he­tő. Lendva és kör­nyé­ke Szlo­vé­nia leg­el­ma­ra­dot­tabb tér­sé­ge. Az or­szág­ban itt a leg­ma­ga­sabb a mun­ka­nél­kü­li­ség, bár ki­utat je­lent­het a gyógy­víz és a bor. Az előb­bit szál­lo­dák épí­té­sé­vel és a für­dő bő­ví­té­sé­vel, az utób­bit a bo­rút lét­re­ho­zá­sá­val és a bor­tu­riz­mus fej­lesz­té­sé­vel kí­ván­ják el­ér­ni. Min­ket ez utób­bi fog­lal­koz­ta­tott erő­tel­je­sebb mér­ték­ben, s mi­vel az új­don­sült ba­rá­ta­ink egyi­ke (il­let­ve csa­lád­ja) egy ilyen fel­len­dü­lő­ben lé­vő borútállomás tu­laj­do­no­sa volt, az éj­sza­ka hát­ra­le­vő ré­szét szür­ke­ba­rát­ok, ezer­für­tűk, olasz- és raj­nai riz­lin­gek tár­sa­sá­gá­ban töl­töt­tük. A más­na­pi ne­héz éb­re­dés után kö­vet­ke­zett az iga­zi vá­ros­né­zés. A fent már em­lí­tett vár és ká­pol­na után kö­vet­ke­zett a vá­ros­köz­pont­ban ta­lál­ha­tó – Szent Ka­ta­lin tisz­te­le­té­re – 1749 és 1751 kö­zött emelt új­temp­lom, mel­let­te a mil­len­ni­u­mi Szent Ist­ván szo­bor. Vá­ros­né­zé­sün­ket a bel­vá­ros kö­ze­pén több éve üre­sen ál­ló, Makovecz Im­re ál­tal ter­ve­zett mű­ve­lő­dé­si köz­pont – pénz­hi­ány mi­att – be­fe­je­zet­len épü­le­té­nek meg­te­kin­té­sé­vel zár­tuk. Ha­za­in­dul­tunk. A ha­tár ma­gyar ol­da­lán a teg­na­pi ha­tár­őr állt. Meg­is­mert min­ket. Á ma­guk azok! A ro­má­ni­ai ma­gya­rok! Ke­zel­te az út­le­ve­le­ket, majd jó utat kí­vánt. Ös­­sze­néz­tünk. Volt ér­tel­me.