OFFLINE | múltidéző |
Holokauszt és magyarság
A hiány
(2004. május)
Elvitték őket. El a gyerekeket, az öregeket, az asszonyokat, a terheseket, a rokkantakat, a rabbikat, az ügyvédeket, a pálinkamérőket, a tiszai faúsztatókat és a falusi rőfösöket.

El a fel­ta­lá­ló­kat, a há­bo­rús hő­sö­ket, az olim­pi­ai baj­no­ko­kat, a bő­ke­zű me­cé­ná­so­kat és a szív­te­len uzso­rá­so­kat, a könnyű szí­nész­nő­ket és a tisz­ta szí­vű kon­ver­ti­tá­kat, min­den­kit. A fel­nőtt fér­fi­a­kat nem mind, ők ak­kor már mun­ka­szol­gá­lat­ban vol­tak: so­kuk­nak ez lett a sze­ren­csé­je. Ők ma­guk sem hit­ték vol­na, s ami­kor az utol­só tég­la­gyár, az utol­só paj­ta, és az utol­só vas­úti pe­ron is ki­ürült, ami­kor csak a for­ró nyá­ri szel­lő csap­kod­ta az üres zsi­na­gó­ga ab­la­ka­it – az aj­tó­kat le­pe­csé­tel­ték, hi­szen az már kincs­tá­ri tu­laj­don lett –, és csak egy bu­ta kis csir­ke sza­lad­gált az üres ba­rom­fi­ud­va­ron a Weiszéknél, na ak­kor egy pil­la­nat­ra csönd lett. Ak­kor, 1944 jú­li­u­sá­ban, az Úr­is­ten le­ve­gőt vett és la­po­zott egyet. Vé­get ért Ady korroborija, a zsi­dó–ma­gyar nász, az as­­szi­mi­lá­ció, nem vol­tak már vi­dé­ki zsi­dók Ma­gyar­or­szá­gon. Nem vol­tak már zsi­dó kocs­má­ro­sok, aki­ket Pe­tő­fi an­­nyi­ra utált, nem vol­tak élel­mes skrib­le­rek, bölcs ta­ní­tók és jó­szí­vű mo­zi­sok. Az ő em­lé­ke­ik kö­zött já­runk, gyom­ver­te te­me­tők­ben, va­ko­lat alól ki­buk­ka­nó, ko­pott fel­irat­ok alatt. Ittmaradtak a caddikok (tu­dom, a többesszám he­lye­sen: caddikim) sír­jai, az üres zsi­na­gó­gák: va­la­me­lyik­ből mo­zi lett, va­la­me­lyik­ből kép­tár vagy rom. Azok a ke­ve­sek, akik vis­­sza­jöt­tek, csontsoványan, be­süp­pedt szem­göd­rök­kel, te­to­vá­lás­sal a kar­ju­kon, nem szí­ve­sen ma­rad­tak e kí­sér­tet­jár­ta he­lye­ken. A fő­vá­ros sze­ren­csé­sebb volt, mert az a kor­lá­tolt öreg­úr, akit Ma­gyar­or­szág kor­mány­zó­já­nak ne­vez­tek – és most tény­leg mind­egy, mi­lyen ok­ból –, már nem en­ged­te el a bu­da­pes­ti zsi­dó­sá­got.
Hat­van év telt el az­óta. Nem mi de­por­tál­tuk őket, de ma­gya­rok tet­ték ezt 437 600 má­sik ma­gyar­ral. Ha kell ne­künk a ma­gyar tör­té­ne­lem, a múlt, a ha­gyo­mány, a kö­zös­ség (kell), ak­kor er­ről is kö­te­les­sé­günk be­szél­ni. Az em­lé­ke­zés mind­an­­nyi­un­ké, és az em­lé­ke­zés egye­te­mes. Mert az úgy nem megy, hogy azt mond­juk: az 1910-es nép­szám­lá­lá­son mért 54% ma­gyar­ba be­le­fér­nek a zsi­dók, meg ha büszkülni kell a No­bel-dí­ja­sok­kal, ak­kor üs­töl­lést ma­gya­rok lesz­nek ők mind, egyéb­ként meg nem mink vol­tunk, ha­nem az Eichmann meg a Szálasi. A bu­ta öreg­úr ál­tal jog­sze­rű­en ki­ne­ve­zett ma­gyar ki­rá­lyi kor­mány tet­te, az erő­sen meg­ros­tált m. kir. tiszt­vi­se­lői kar és m. kir. csend­őr­ség il­let­ve a thj. vá­ro­sok ve­ze­té­sé­nek ak­tív együtt­mű­kö­dé­sé­vel. Nem tu­dom, le­he­tett vol­na-e más­képp, meg­me­ne­kül­het­tek vol­na-e, de a tény et­től tény ma­rad.
És vol­tak egyéb­ként virtigli an­ti­sze­mi­ták, akik zsi­dó­kat men­tet­tek, mint pél­dá­ul Mes­ter Mik­lós imrédysta kép­vi­se­lő, kul­tusz­mi­nisz­té­ri­u­mi ál­lam­tit­kár vagy az az is­me­ret­len kö­zép­osz­tály­be­li úri­asszony, aki Fe­nyő Mik­sát búj­tat­ta, Az el­so­dort or­szág ta­nú­sá­ga sze­rint. És vol­tak olya­nok, mint Jaross An­dor, aki a szá­mos zsi­dó kö­zép­osz­tály­be­li sza­va­za­tát be­gyűj­tő fel­vi­dé­ki Ma­gyar Nem­ze­ti Párt ügy­ve­ze­tő el­nö­ke volt, s az­tán bel­ügy­mi­nisz­ter­ként szer­vez­te a de­por­tá­lást. A-ból (an­ti­sze­mi­tiz­mus) el le­het jut­ni B-ig (holokauszt), de van út C-be (em­ber­men­tés) és D-be (pas­­szi­vi­tás) is, ez em­pi­ri­ku­san kvá­zi iga­zol­va van. El­tűnt 420-600 ezer ma­gyar ál­lam­pol­gár: ez szá­mít. A lét­szám nem lé­nye­ges, a vi­ta mél­tat­lan.
A „szem­be­né­zés”, meg a „szám­ve­tés”, amit fon­tos­ko­dó bá­csik szok­tak kö­ve­tel­ni, így bo­tor­ság. Ha az or­szág la­kos­sá­ga ki­cső­dül a Ló­ver­seny­tér­re, s a szél­be ki­ált­ja: „Bű­nös va­gyok”, at­tól sem­mi nem fog vál­toz­ni, hü­lye új­évi fo­ga­da­lom lesz be­lő­le, ér­vé­nye há­rom per­cig tart. El­len­ben, ha min­den­ki, ma­gá­ban, az­zal a mazochisztikus őszin­te­ség­gel, amely a XX. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom és po­li­ti­ka leg­jobb­ja­i­nak sa­ját­ja volt, szem­be mer néz­ni csa­lád­ja, kör­nye­ze­te za­va­ros tör­té­ne­te­i­vel, s föl­te­szi a kér­dést: va­jon he­lyes-e be­ül­ni egy zsi­dó­bolt­ba / más­fe­lé néz­ni mi­kor le­vél­kül­dés­re kér­ték az em­bert / le­nyúl­ni a Rosenfeldék ét­kész­let­ét, nos, ak­kor elő­rébb le­szünk. Egyéb­ként a vá­la­szunk: nem, nem he­lyes. El­íté­len­dő, vis­­sza­ta­szí­tó, un­do­rí­tó. És mi­vel eb­ben a ki­csi or­szág­ban so­kan csak az ana­ló­gi­ák­ból ér­te­nek, mon­dok egy kur­va ana­ló­gi­át: el­íté­len­dő, vis­­sza­ta­szí­tó, un­do­rí­tó, ha va­la­ki ki­te­le­pí­tet­tek la­ká­sát lop­ta el an­nak ide­jén, s ma is ott la­kik. És ne­hogy va­la­ki az­zal jöj­jön, hogy a ket­tő nem ös­­sze­vet­he­tő: a jog­tip­rás a jog­tip­rás­sal hadd le­gyen ös­­sze­vet­he­tő, csak itt, csak most. Csen­des em­lé­ke­zet­mun­ka (szno­bok­nak: travail de mémoire) szük­sé­gel­te­tik, az ex­hi­bi­ci­o­nis­ták meg­ír­hat­ják az ered­ményt va­la­me­lyik na­pi­lap­ba. Már csak azért is, hogy ki­mász­has­sunk ab­ból a dzsuvából, ami a je­len­le­gi ma­gyar szel­le­mi élet meg­ha­tá­ro­zó­ja.
Úgy­sem, sen­ki és sem­mi nem hoz­hat­ja már vis­­sza azt a 437 ezer lel­ket. A me­leg­bar­na sze­mű gye­re­ke­ket, az öre­ge­ket, akik na­po­kig hal­do­kol­tak áll­va a vo­na­ton, ürü­lék­ben és mo­csok­ban, az Is­tent el­át­ko­zó anyá­kat, a ko­nok ka­ma­szo­kat: ár­tat­la­nok szen­ve­dé­sét nem il­lik mé­re­get­ni. És mi­e­lőtt a XX. szá­za­di nagy ma­gyar jel­kép, a va­gon más ál­do­za­ta­it em­le­get­né va­la­ki, meg­je­gyez­zük: most er­ről be­szé­lünk.
Ez volt hat­van éve.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    Tisza István és az elsõ világháború
    „A két Huszár”