A mi ese­tünk­ben ilyes­mi­ről szó sincs: ne­künk Gyu­la szom­széd ju­tott, és ő nem az a vi­rág­lo­cso­lós faj­ta. A hoz­zá ha­son­lók játs­­szák a Há­ry Já­nos­ban a to­bor­zó őr­mes­tert, ba­ju­szuk vé­gén egy-egy nyakonszúrt po­gány. Gyu­la szom­széd érez­he­tő bi­zal­mat­lan­ság­gal fi­gyel­te fel­buk­ka­ná­sun­kat. Volt a csa­lád­ban szem­üve­ges, köny­vek is akad­tak hé­be-hó­ba, és né­ha na­po­kig nem bo­rot­vál­koz­tunk, to­váb­bá gú­nyos hang­súl­­lyal éne­kel­tük gye­rek­für­de­tés köz­ben a Cser­kész­in­du­lót, úgy­hogy ké­szen állt a di­ag­nó­zis: eszdéeszesek va­gyunk. Kö­szö­né­sünk­re mor­mo­gás volt a vá­lasz, gang­ra tett ba­zsa­li­kom­pa­lán­tá­ink pe­da­gó­gi­ai jel­leg­gel ke­rül­tek ún. fél­re­rug­do­sás­ra. Mi­kor az­tán egy­szer a la­kó­gyű­lés le­ve­ze­tő­je­ként szol­gá­ló afterpartyn el­kom­csiz­tuk ma­gun­kat, Gyu­la szom­széd kis hí­ján meg­ölelt ben­nün­ket. Vé­gül in­kább fröc­­csöt ho­zott, és rö­vid be­ve­ze­tést kap­tunk a nem­zet­áru­lás for­té­lya­i­ba, s meg­do­bott min­ket két Padányi Vik­tor­ral – „ma­guk­nak ha­zud­tak ott az egye­te­men”. Ami két­ség­te­le­nül igaz. Meg­bol­do­gult Rottler ta­nár úr pél­dá­ul azt ál­lí­tot­ta az el­ső Be­ve­ze­tés a tör­té­net­tu­do­mány­ba c. elő­adá­son, hogy hasz­nos és meg­be­csült pol­gá­rai le­szünk az or­szág­nak.
Gyu­la szom­széd az­óta fo­lya­ma­to­san bom­báz min­ket hit­mé­lyí­tő iro­da­lom­mal, min­den „ma­gyar–su­mér”, „szit­­tya”, „nem­ze­ti” elő­tag­gal el­lá­tott saj­tó­ter­mé­ket át­hoz, két éve ko­kár­dá­val kí­nált min­ket (el­fo­gad­tuk), és ami en­nél sok­kal fon­to­sabb: meg­oszt­ja a disz­nó­to­rost. Gyu­lá­val ak­kor ne­héz együtt­mű­köd­ni, ha va­la­mely, több pol­gár­tár­sun­kat csen­des egy hely­ben ál­lás­ra kény­sze­rí­tő egy­ség­ben (pos­ta, bőr- és nemibeteggondozó, sza­bály­sér­té­si iro­da, né­ma, gyer­tyás tün­te­tés) fu­tunk össze. Gyu­la szom­széd nem ci­zel­lál, egy­ből or­dít.
Pe­dig ide az éj­jel-nap­pa­li­ba is csak épp le­sza­lad­tunk zsömiért, és ki csap a vál­lunk­ra sorbanállás köz­ben, na ki? „Mit szólsz ezek­hez a rü­hö­sök­höz?” – har­sog­ja, mi­nek nyo­mán a gon­do­la te­te­jén csi­lin­gel­ni kez­de­nek a spagettiszószos üvegek. „Hátigenigen” – mo­tyog­juk lé­nyeg­lá­tó­an, ugyan­is pil­la­nat­nyi két­ség sem le­het afe­lől, hogy kik a rü­hö­sök. „Nem baj Olikám, a bir­ka nép leg­alább ész­re­ve­szi, hogy kik ezek va­ló­já­ban. Mi­nél ros­­szabb lesz ne­kik, an­nál jobb.” Ezért nem tud­juk el­ítél­ni Gyu­lát, ne­künk is ha­son­ló gon­do­la­tok ka­va­rog­nak a fe­jünk­ben, ha túl so­ká­ig néz­zük Gál J. Zol­tánt. „Ha a ma­gyar­ság rá­éb­red az ere­jé­re, hogy ezek va­ló­já­ban ki­nek dol­goz­nak, ak­kor megint jön ‘56, de én nem is bá­nom, pe­dig ak­kor szét­lőt­ték a la­ká­sun­kat. Leg­alább tisz­tán lá­tunk.” Itt már el­tér a hely­zet­elem­zé­sünk, ezért gyá­ván úgy te­szünk, mint­ha ko­mo­lyan fog­lal­koz­nánk két üveg Pé­csi Test­épí­tő Sza­lon („csak in­dulj el a sza­gon” – ének­li a köl­tő) meg­vá­sár­lá­sá­val. (Nem fog­lal­ko­zunk.)

Jó szoci nincs. A kevés jószándékút már rég félreállították, kirugdalták, aki meg bennmaradt, annak súlyosan megrongálták az etikai érzékét

„Mer’ a tisz­tes­sé­ges vi­dé­ki szocik is rá­jöt­tek már, hogy ez a Verbergyerek, ez nem kó­ser.” Er­re már rá­in­du­lunk, mint hu­szár­ló a trom­bi­ta­szó­ra, vagy mint Ara­tó Ger­gely szo­ci­a­lis­ta kép­vi­se­lő mi­nap a tö­rök­bá­lin­ti Corában a Ki-Kicsodára (csak nem ma­gát ke­res­te? – a szerk. Dede – a szerz.): egyik ves­­sző­pa­ri­pán­kat nyer­ge­li ép­pen Gyu­la szom­széd. Nem tö­rőd­ve a sorbanállók ros­­szal­ló pil­lan­tá­sa­i­val, ki­hasz­nál­juk, hogy a pénz­tá­ros sza­la­got cse­rél. El­ma­gya­ráz­zuk, hogy a tisz­tes­sé­ges, nem­ze­ti ér­zel­mű vi­dé­ki szoci olyan mint a gruppenszex: min­den­ki ál­mo­dik ró­la, de nem akadt be­le még sen­ki. Mi­u­tán gyor­san vé­gig­sza­la­dunk a ha­zai szo­ci­ál­de­mok­rá­cia tör­té­ne­tén, Ga­ra­mi, Kéthly, Peyer, Mónus, Szé­lig. Épp csak meg­ál­lunk az ér­ték­több­let-el­mé­let­nél meg a Takács-Bresztovszky-csoport te­vé­keny­sé­gé­nél, majd oda konk­lu­dá­lunk, hogy a ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­rá­cia nem lé­te­zik. Gyu­la szom­széd ha­boz­va fel­hoz­za Szű­rös Má­tyást. Úgy te­szünk, mint­ha nem hal­la­nánk. A ma­gyar szo­ci­a­liz­mus szűk kö­rű szub­kul­tú­ra volt 1945-ig, s ami­kor meg va­ló­di tö­meg­párt lett, a komancsok gyor­san le­nya­kaz­ták. Ez­zel a ko­rai szo­ci­ál­de­mok­rá­ci­á­val is van­nak ba­ja­ink, pusz­tán el­mé­le­ti sí­kon, a nagy kö­zös­sé­gi he­pa­jok­ról, ahol fel­ol­dó­dik az egyén, az osz­tály­harc­ról meg az erős köz­pon­ti ha­ta­lom­ról, ter­ve­zés­ről ne­künk min­dig a tor­na­öl­tö­ző jut eszünk­be; ám ez a kis­sé vo­lun­ta­ris­ta esz­me­rend­szer is jobb volt an­nál, ami­vel ma fut a szo­ci­a­lis­ta párt. A Ká­dár-rend­szer­ből ki­me­ne­kí­tet­tek né­hány em­be­ri moz­za­na­tot, amely­re sta­bi­lan tá­masz­kod­ni tud­nak: az irigy­ség, a ma­ga­te­he­tet­len­ség, az ön­zés, a ma­gán- és a köz­tu­laj­don ha­tá­ra­i­nak le­zser át­há­gá­sa, egy kis xenofóbia (de spé­ci ma­gyar faj­ta ám, el­ső­sor­ban a határontúli ma­gya­rok­ra fó­ku­szál) és vá­lasz­tó­ik je­len­tős ré­sze ezt eszi, mint ka­csa a no­ked­lit. Az ál­lam fi­zes­sen, in­téz­ze el, ad­jon. Fi­zes­se ki, amit last minute úton, pecán, kár­tyán, ka­pa­rós sors­je­gyen, pi­ra­mis­já­té­kon (ld. még: in­gat­lan­szö­vet­ke­zet) buk­tam. Jó szoci nincs. A ke­vés jószándékút már rég fél­re­ál­lí­tot­ták, ki­rug­dal­ták, aki meg benn­ma­radt, an­nak sú­lyo­san meg­ron­gál­ták az eti­kai ér­zé­két. Hosszú éve­kig nem le­het bün­tet­le­nül ci­pel­ni Ko­vács Lász­ló ak­ta­tás­ká­ját.
Gyu­la szom­széd vi­lág­né­zet­ét alap­ja­i­ban for­gat­tuk fel, meg­győ­ző­dé­se volt, hogy mi va­gyunk az a még egy em­ber, akit szál­lí­ta­nia kell a Szö­vet­ség­nek. Mert alap­ve­tő­en azért in­ga­do­zó alak­nak lát­szot­tunk. És tes­sék, ki­de­rült, hogy nem gyur­mák, iga­zi gyé­mán­tok va­gyunk. Most ke­res­het va­la­ki mást.