A szocializmusról (2004. május) Gérard Dépardieu szokott olyan filmekben szerepelni, amelyekben új lakó költözik a szomszédba, akivel húsz évvel azelőtt fergetegeseket lehetett hancúrozni. Aztán muskátli-locsolás közben feltámad a régi érzemény, a szomszédok elkapják egymás grabancát, és olyat kuffantanak, hogy leszakad a csillár. A nőt ilyenkor Fanny Ardant játssza, és ez nagyon rendben is van. A mi esetünkben ilyesmiről szó sincs: nekünk Gyula szomszéd jutott, és ő nem az a viráglocsolós fajta. A hozzá hasonlók játsszák a Háry Jánosban a toborzó őrmestert, bajuszuk végén egy-egy nyakonszúrt pogány. Gyula szomszéd érezhető bizalmatlansággal figyelte felbukkanásunkat. Volt a családban szemüveges, könyvek is akadtak hébe-hóba, és néha napokig nem borotválkoztunk, továbbá gúnyos hangsúllyal énekeltük gyerekfürdetés közben a Cserkészindulót, úgyhogy készen állt a diagnózis: eszdéeszesek vagyunk. Köszönésünkre mormogás volt a válasz, gangra tett bazsalikompalántáink pedagógiai jelleggel kerültek ún. félrerugdosásra. Mikor aztán egyszer a lakógyűlés levezetőjeként szolgáló afterpartyn elkomcsiztuk magunkat, Gyula szomszéd kis híján megölelt bennünket. Végül inkább fröccsöt hozott, és rövid bevezetést kaptunk a nemzetárulás fortélyaiba, s megdobott minket két Padányi Viktorral – „maguknak hazudtak ott az egyetemen”. Ami kétségtelenül igaz. Megboldogult Rottler tanár úr például azt állította az első Bevezetés a történettudományba c. előadáson, hogy hasznos és megbecsült polgárai leszünk az országnak. Gyula szomszéd azóta folyamatosan bombáz minket hitmélyítő irodalommal, minden „magyar–sumér”, „szittya”, „nemzeti” előtaggal ellátott sajtóterméket áthoz, két éve kokárdával kínált minket (elfogadtuk), és ami ennél sokkal fontosabb: megosztja a disznótorost. Gyulával akkor nehéz együttműködni, ha valamely, több polgártársunkat csendes egy helyben állásra kényszerítő egységben (posta, bőr- és nemibeteggondozó, szabálysértési iroda, néma, gyertyás tüntetés) futunk össze. Gyula szomszéd nem cizellál, egyből ordít. Pedig ide az éjjel-nappaliba is csak épp leszaladtunk zsömiért, és ki csap a vállunkra sorbanállás közben, na ki? „Mit szólsz ezekhez a rühösökhöz?” – harsogja, minek nyomán a gondola tetején csilingelni kezdenek a spagettiszószos üvegek. „Hátigenigen” – motyogjuk lényeglátóan, ugyanis pillanatnyi kétség sem lehet afelől, hogy kik a rühösök. „Nem baj Olikám, a birka nép legalább észreveszi, hogy kik ezek valójában. Minél rosszabb lesz nekik, annál jobb.” Ezért nem tudjuk elítélni Gyulát, nekünk is hasonló gondolatok kavarognak a fejünkben, ha túl sokáig nézzük Gál J. Zoltánt. „Ha a magyarság ráébred az erejére, hogy ezek valójában kinek dolgoznak, akkor megint jön ‘56, de én nem is bánom, pedig akkor szétlőtték a lakásunkat. Legalább tisztán látunk.” Itt már eltér a helyzetelemzésünk, ezért gyáván úgy teszünk, mintha komolyan foglalkoznánk két üveg Pécsi Testépítő Szalon („csak indulj el a szagon” – énekli a költő) megvásárlásával. (Nem foglalkozunk.) Jó szoci nincs. A kevés jószándékút már rég félreállították, kirugdalták, aki meg bennmaradt, annak súlyosan megrongálták az etikai érzékét | „Mer’ a tisztességes vidéki szocik is rájöttek már, hogy ez a Verbergyerek, ez nem kóser.” Erre már ráindulunk, mint huszárló a trombitaszóra, vagy mint Arató Gergely szocialista képviselő minap a törökbálinti Corában a Ki-Kicsodára (csak nem magát kereste? – a szerk. Dede – a szerz.): egyik vesszőparipánkat nyergeli éppen Gyula szomszéd. Nem törődve a sorbanállók rosszalló pillantásaival, kihasználjuk, hogy a pénztáros szalagot cserél. Elmagyarázzuk, hogy a tisztességes, nemzeti érzelmű vidéki szoci olyan mint a gruppenszex: mindenki álmodik róla, de nem akadt bele még senki. Miután gyorsan végigszaladunk a hazai szociáldemokrácia történetén, Garami, Kéthly, Peyer, Mónus, Szélig. Épp csak megállunk az értéktöbblet-elméletnél meg a Takács-Bresztovszky-csoport tevékenységénél, majd oda konkludálunk, hogy a magyar szociáldemokrácia nem létezik. Gyula szomszéd habozva felhozza Szűrös Mátyást. Úgy teszünk, mintha nem hallanánk. A magyar szocializmus szűk körű szubkultúra volt 1945-ig, s amikor meg valódi tömegpárt lett, a komancsok gyorsan lenyakazták. Ezzel a korai szociáldemokráciával is vannak bajaink, pusztán elméleti síkon, a nagy közösségi hepajokról, ahol feloldódik az egyén, az osztályharcról meg az erős központi hatalomról, tervezésről nekünk mindig a tornaöltöző jut eszünkbe; ám ez a kissé voluntarista eszmerendszer is jobb volt annál, amivel ma fut a szocialista párt. A Kádár-rendszerből kimenekítettek néhány emberi mozzanatot, amelyre stabilan támaszkodni tudnak: az irigység, a magatehetetlenség, az önzés, a magán- és a köztulajdon határainak lezser áthágása, egy kis xenofóbia (de spéci magyar fajta ám, elsősorban a határontúli magyarokra fókuszál) és választóik jelentős része ezt eszi, mint kacsa a nokedlit. Az állam fizessen, intézze el, adjon. Fizesse ki, amit last minute úton, pecán, kártyán, kaparós sorsjegyen, piramisjátékon (ld. még: ingatlanszövetkezet) buktam. Jó szoci nincs. A kevés jószándékút már rég félreállították, kirugdalták, aki meg bennmaradt, annak súlyosan megrongálták az etikai érzékét. Hosszú évekig nem lehet büntetlenül cipelni Kovács László aktatáskáját. Gyula szomszéd világnézetét alapjaiban forgattuk fel, meggyőződése volt, hogy mi vagyunk az a még egy ember, akit szállítania kell a Szövetségnek. Mert alapvetően azért ingadozó alaknak látszottunk. És tessék, kiderült, hogy nem gyurmák, igazi gyémántok vagyunk. Most kereshet valaki mást.
|