Leg­ali­zál­ni alap­ve­tő­en jófej do­log, a fi­a­ta­lok is sze­re­tik, gon­dol­hat­ták szo­ci­a­lis­ta po­li­ti­ku­sa­ink, ami­kor – ta­lán a bu­ti­ko­kat és a kí­nai pi­a­co­kat el­ön­tő vöröscsillagos-csegevarás ru­ha­ne­mű­kön fel­buz­dul­va – ring­be száll­tak a vö­rös csil­lag és a sar­ló-ka­la­pács jel­ké­pek re­ha­bi­li­tá­lá­sá­ért. Ugyan van va­la­mi ti­pi­ku­san ke­let-eu­ró­pai bá­ja an­nak, ami­kor az ál­lam­szo­ci­a­liz­mus­ban ki­épí­tett po­zí­ci­ó­it, kap­cso­la­ta­it fo­rin­to­sí­tó nagy­tő­kés száll harc­ba a vö­rös csil­la­gért, de et­től még le­het­ne iga­zuk. Le­het­ne iga­zuk, hi­szen a szim­bó­lu­mok til­tá­sa sem­mi­re sem meg­ol­dás. Nyu­god­tan meg le­het­ne szün­tet­ni a kü­lön­bö­ző ke­resz­tek, a vö­rös csil­lag, vagy a sar­ló-ka­la­pács kom­po­zí­ció hasz­ná­la­tá­nak ti­lal­mát, et­től még jó esél­­lyel nem len­ne több hí­ve a jel­ké­pe­ket fut­ta­tó szél­ső­sé­ges esz­mék­nek.
A kez­de­mé­nye­zést jegy­zők (így pél­dá­ul az elő­ző rend­szer oly' emblematikus fi­gu­rá­ja, mint Szi­ge­ti Jó­zsef mar­xis­ta fi­lo­zó­fus) szán­dé­kai azon­ban tá­vol áll­nak et­től a li­be­rá­lis meg­kö­ze­lí­tés­től. Fő ér­vük (a kö­te­le­ző európázás mel­lett, per­sze), hogy nem sza­bad egy ka­lap alá ven­ni a vö­rös csil­la­got a ho­rog­ke­reszt­tel. A gon­do­lat­me­net egy­ál­ta­lán nem el­szi­ge­telt je­len­ség, kö­zé­le­tünk­ben min­den­na­pos a „bez­zeg a kom­mu­niz­mus” és a „bez­zeg a ná­ciz­mus” hoz­zá­ál­lás. E men­ta­li­tás szép pél­dái vol­tak a Bu­da­pest ost­ro­má­ról szó­ló idei meg­em­lé­ke­zé­sek. A ma­gát kon­zer­va­tív he­ti­lap­nak aposzt­ro­fá­ló or­gá­num Eu­ró­pa hő­se­i­ként eme­le­te pi­e­desz­tál­ra a „vö­rös hor­dák­kal szem­be­szál­ló” ná­ci csa­pa­to­kat (és ma­gyar se­géd­erő­i­ket), míg az MSZP el­nö­ke (és más je­les an­ti­fa­sisz­ta el­len­ál­lók) „a gyű­lö­let vé­ge­ként” ün­ne­pel­te a na­pot, ame­lyen Bu­da­pest meg­szál­lót vál­tott – a ná­cik he­lyett szov­jet ka­to­nák jöt­tek, a ma­guk nem ke­vés­bé nyers bru­ta­li­tá­sá­val, hogy az­tán ne is hagy­ják el az or­szá­got 46 évig.
Be­te­ges gon­do­lat­vi­lág­ra vall a to­tá­lis dik­ta­tú­rák kény­sze­res ösz­­sze­mé­re­ge­té­se – a két rend­szer em­ber­te­len­sé­ge ön­ma­gá­ban el­fo­gad­ha­tat­lan. Nem is le­het ob­jek­tí­ven ös­­sze­ha­son­lí­ta­ni a ket­tőt, hi­szen más-más mó­don nyom­ták rá bé­lye­gü­ket a XX. szá­zad ma­gyar tör­té­nel­mé­re. A ná­ciz­mus gyors le­fo­lyá­sú, de bru­tá­lis be­teg­ség­ként tá­mad­ta meg Ma­gyar­or­szá­got, em­be­rek szá­zez­re­it mé­szá­rol­va le ke­gyet­len pre­ci­zi­tás­sal. A kom­mu­niz­mus - a szin­tén je­len­tős szá­mú el­ve­szett em­ber­élet mel­lett - más jel­le­gű ká­ro­kat oko­zott el­ső­sor­ban: az év­ti­ze­de­kig tar­tó el­nyo­más, a sza­bad vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás hi­á­nya egész nem­ze­dé­kek éle­tét nyo­mo­rí­tot­ta meg és tor­zí­tot­ta el gon­dol­ko­dá­su­kat.