OFFLINE | interjú |
Fidelio a köbön
„Sose leszek kapitalista…”
(2004. május)
Má­sod­szor hagy cser­ben a dik­ta­fon: hogy nem tu­dok egy­szer egy „nor­má­lis” in­ter­jút ké­szí­te­ni ez­zel a srác­cal! Sze­ren­csém van még­is, mert ha mind­ezt em­lé­ke­zet­ből is írom le, az alany­nak át­küld­he­tem, és a szél­fút­ta fi­a­tal­em­ber, a ze­ne­mű­vé­szet fe­ne­gye­re­ke majd meg­ír­ja szé­pen, hisz jó tol­la van, éve­ken át mű­kö­dött a Ma­gyar Nem­zet kri­ti­ku­sa­ként.

Ak­kor hu­szon­há­rom éves volt… Ma hu­szon­nyolc, a Fidelio cím­mel meg­je­le­nő prog­ram­ma­ga­zin, és pi­ac­ve­ze­tő ha­zai klasszi­kus ze­nei por­tál gaz­dá­ja – töb­bek kö­zött. Ő Zsol­dos Dá­vid.
– Cso­da­gye­rek­ből egy ap­ró bal­eset mi­att cso­dál­ni va­ló pá­lyá­jú fel­nőt­té vál­tál.
– Ne mondd ezt, mert eb­ben az or­szág­ban cso­dá­lat és utá­lat saj­nos kéz a kéz­ben jár­nak... A cso­da­gye­rek ti­tu­lus azért né­mi­leg túl­zás, bár má­ig őr­zöm a Steinway zon­go­ra­gyár egyik mű­vész-pros­pek­tu­sát, amely­ben a szer­kesz­tők Martha Argerich és Ivo Pogorelich ne­ve kö­zé szer­kesz­tet­ték az enyé­met is. Ami­kor egy ka­li­for­ni­ai zon­go­ra­kur­zu­son ész­re­vet­tem, hogy a jobb ke­zem nem mű­kö­dik meg­fe­le­lő­en, vi­szony­lag ha­mar kény­te­len vol­tam be­lát­ni: ez nem paraolimpia, s – in­kább előbb, mint utóbb – kép­te­len le­szek áll­ni a ver­senyt a ki­fo­gás­ta­lan kon­dí­ci­ó­jú ri­vá­li­sok­kal. Vál­toz­tat­nom kel­lett, és a Nyu­ga­ton ös­­sze­kon­cer­te­zett pénzt fel­hasz­nál­va tőzs­déz­ni kezd­tem, mi­köz­ben jár­tam a Ze­ne­aka­dé­mia zon­go­ra főtanszakát, és egy ked­ves ta­ná­rom biz­ta­tá­sá­ra a ze­ne­tu­do­má­nyit is. Kö­rül­be­lül ek­kor­tájt kezd­tem – nagy-nagy lám­pa­láz­zal – re­cen­zi­ó­kat is ír­ni, de a zon­go­rát gya­kor­la­ti­lag már a fel­vé­te­lim után „szög­re akasz­tot­tam”. Bár még né­ha-né­ha meg­hív­tak, a dip­lo­ma­hang­ver­se­nyem ki­vé­te­lé­vel nem na­gyon áll­tam kö­tél­nek. Ön­saj­ná­lat, plá­ne fél­té­keny­ség ab­szo­lút nincs ben­nem: őszin­tén és na­gyon tu­dok örül­ni a fi­a­tal zon­go­ris­ták – köz­tük öcsém – si­ke­re­i­nek. Ez­zel együtt né­ha szin­te fi­zi­ka­i­lag hi­ány­zik a zon­go­ra, van­nak pil­la­na­tok, ami­kor vis­­sza­mász­nék a kla­vi­a­tú­ra mel­lé. Egyéb­ként biz­tos va­gyok ben­ne, hogy lesz ilyen pil­la­na­ta az éle­tem­nek, de egy­ál­ta­lán nem a kar­ri­er mi­att. Míg más ha­jó­mo­del­le­ket épít, én majd a ma­gam örö­mé­re csi­szol­ga­tok egy Beethoven-szonátát…
– Tu­laj­don­kép­pen mit tudsz te a zon­go­rá­zá­son kí­vül? A tőzs­dé­hez tény­leg ér­tesz?
– Ha öt do­log­nál töb­bet so­rol­nék fel, ak­kor már köz­be­lép­ne az egész­sé­ges ön­kri­ti­ka, te­hát ma­rad­junk ab­ban, hogy sem­mi­hez... A pénz­pi­a­ci gya­kor­lat na­gyon jó is­ko­la volt: né­ha pil­la­na­tok alatt kel­lett dön­te­ni, s ez a dön­tés so­ha nem nél­kü­löz­het­te sem a fel­dol­go­zott háttérinformációkat, sem az in­tu­í­ci­ót – az üz­let ki­csit ha­son­lít az előadóművészethez ab­ban, hogy a si­ker­hez a ma­xi­má­lis fel­ké­szült­ség és a „be­vál­la­lá” bá­tor­sá­ga egy­aránt szük­sé­gel­te­tik. Ab­ban az idő­ben so­kak pén­zét ke­zel­tem, for­gat­tam elég si­ke­re­sen, sőt egy „cá­pa­ver­se­nyen” csak­nem el­nyer­tem egy igen jól fi­ze­tő ál­lást. Ám jel­lem­ző a ha­bi­tu­som­ra, hogy va­gyont ek­kor sem gyűj­töt­tem, és egy so­ha vis­­sza nem fi­ze­tett pri­vát köl­csön ku­dar­cát kö­ve­tő­en üres zseb­bel, ám szív­fáj­da­lom nél­kül ott­hagy­tam a te­rü­le­tet. A Fidelio a prog­ram­ma­ga­zin mel­lett elég sok­ré­tű te­vé­keny­sé­get foly­tat: internetes tar­ta­lom­szol­gál­ta­tás, in­for­ma­ti­kai fej­lesz­té­sek, de mi szer­vez­zük a Szi­get Fesz­ti­vál ko­moly­ze­nei prog­ram­ja­it is. Bot­csi­nál­ta in­for­ma­ti­kus va­gyok, rend­sze­res kép­zést e te­kin­tet­ben so­ha nem kap­tam, de mint a Ki nyer ma? te­le­fon­köz­pon­tos le­xi­kon­jai óta is tud­juk, a hob­bi szen­ve­dé­lye sok­szor ma­ga­sabb­ra re­pít, mint a le­pa­pí­ro­zott fog­lal­ko­zás. Ta­valy áp­ri­lis óta rá­di­ó­zom is, a radiocafé „Capriccio” cí­mű, klasszi­kus ze­nei be­szél­ge­tős mű­so­rát ve­ze­tem min­den má­so­dik hé­ten.
– Le­gyünk tárgy­sze­rű­ek. Mi tud­ha­tó meg a Fidelio Ma­ga­zin­ból?
– Min­den ha­zai klas­­szi­kus és dzsessz-kon­cert in­gyen be­ke­rül a lap­ba, amely­nek szer­ve­zői ve­szik a fá­rad­sá­got és el­kül­dik ne­künk a mű­sort, emel­lett az adott idő­szak­ban meg­je­lent klas­­szi­kus ze­nei CD-k, DVD-k lis­tá­ját is le­hoz­zuk – szin­tén in­gyen. Je­len­leg 15 ezer pél­dány­ban, kb. 40 szí­nes ol­da­lon je­le­nünk meg, és 20 vá­ros kb. 130 pont­ján hoz­zá­fér­he­tő az új­ság.
– Ha­vi ki­ad­ványt főszerkesztve szép las­san mes­­sze ke­rülsz a ze­né­től, nem?
– Igyek­szem, hogy ne így le­gyen, a ze­ne ná­lam „lét­kér­dés”. De az igaz, hogy más­fél év alatt messzi­re ju­tot­tunk. A web ré­gi szen­ve­dély, még 1999-ben, pusz­ta ma­gán­őrü­let­ből több mil­lió ka­rak­ter­nyi adat­bá­zist pa­kol­tam ki az ol­dal­ra. Az új­ság pe­dig új ér­zés­sel aján­dé­ko­zott meg: ami­kor az el­ső Fidelio-szállítmányt meg­kap­tuk, mu­száj volt rá­ül­nöm a papírhalom te­te­jé­re – fi­zi­ka­i­lag más volt, mint a bi­tek és báj­tok gi­ga­pi­ra­mi­sa!
– Ha rá­jössz, hogy egy­ma­gad már ke­vés vagy, ré­me­sen ne­héz dön­tés le­het az el­ső em­ber fel­vé­te­le. Há­nyért fe­lelsz most?
– Ijesz­tő­en, ro­ha­mo­san egy­re töb­bért. Kön­­nyen le­het, hogy szep­tem­ber­ben már 4-5 em­ber konk­rét fő­ál­lá­sú eg­zisz­ten­ci­á­ját je­len­ti a Fidelio, és ugyan­an­­nyi­an kap­cso­lód­nak majd hoz­zá szer­ve­sen. És tu­dom, hogy az em­be­rek mi­nő­sé­gén, hoz­zá­ál­lá­sán mú­lik min­den…
– Ne­kem úgy tű­nik, hogy nyo­mulsz be­fe­lé a nagy­be­tűs Biz­nisz­be, ame­lyet az em­ber mű­vé­szek­től tá­vol eső te­rü­let­nek vél, már csak a ha­bi­tus-kü­lönb­sé­gek okán is… Nem áll­hatsz meg, mert ha nem Te vagy éhes, megesznek…
– Ez ugyan igaz, de itt nem a nagy­be­tűs, ha­nem a kis­be­tűs biz­nisz­ről van szó. A Fidelio so­ha nem lesz egy Est-mé­re­tű bi­ro­da­lom – már csak azért sem, mert nem ez a cé­lom. A leg­mo­der­nebb kom­mu­ni­ká­ci­ós tech­ni­kák­kal, a mi­nő­sé­gi el­vá­rá­sok­nak ma­xi­má­li­san meg­fe­lel­ve sze­ret­ném a ze­ne­iro­dal­mat fo­gyasz­tó­ba­rát­tá ten­ni. Spe­ci­á­lis cél ez, Mo­zart nem at­tól lesz hu­szon­egye­dik szá­za­di, ha a Pa-Dö-Dövel ke­resz­te­zik. És még va­la­mi. So­se le­szek ka­pi­ta­lis­ta.



Így tetszett a cikk:
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10

Felhasználónév: Jelszó:
Ha hozzá szeretne szólni regisztrált felhasználóként a felsorolt témákhoz,
de még nem regisztrált, kattintson ide!
ÚJ ÜZENET    

A hozzászóló neve
(nem regisztrált felhasználó esetén):    
Az üzenet tárgya:    
Az üzenet szövege:    
  

Szóljon hozzá a fórumban!

Szeptembertől Reakció néven jelenik meg az UFi. Mi a véleménye az új címről?
Az UFi jobb volt
Tetszik, de az UFi is jó volt
A Reakció jobb cím
Egyik sem tetszik
A szavazás állása
   Vadász János
   Népszabadság
   Wass Albertről
   Pörzsölő szeretet
   Lendületben a reakció
   Városba zárva
   
   
    Yann Martel: Pi éle­te
    Más a lelkem
    Érdekvédők
    Éles váltás
    Egy õszinte hang

    Kizökkent az idő
    Tisza István és az elsõ világháború
    Wass Albertről
    Pörzsölő szeretet
    „A két Huszár”