Fidelio a köbön
„Sose leszek kapitalista…” (2004. május) Másodszor hagy cserben a diktafon: hogy nem tudok egyszer egy „normális” interjút készíteni ezzel a sráccal! Szerencsém van mégis, mert ha mindezt emlékezetből is írom le, az alanynak átküldhetem, és a szélfútta fiatalember, a zeneművészet fenegyereke majd megírja szépen, hisz jó tolla van, éveken át működött a Magyar Nemzet kritikusaként. Akkor huszonhárom éves volt… Ma huszonnyolc, a Fidelio címmel megjelenő programmagazin, és piacvezető hazai klasszikus zenei portál gazdája – többek között. Ő Zsoldos Dávid. – Csodagyerekből egy apró baleset miatt csodálni való pályájú felnőtté váltál. – Ne mondd ezt, mert ebben az országban csodálat és utálat sajnos kéz a kézben járnak... A csodagyerek titulus azért némileg túlzás, bár máig őrzöm a Steinway zongoragyár egyik művész-prospektusát, amelyben a szerkesztők Martha Argerich és Ivo Pogorelich neve közé szerkesztették az enyémet is. Amikor egy kaliforniai zongorakurzuson észrevettem, hogy a jobb kezem nem működik megfelelően, viszonylag hamar kénytelen voltam belátni: ez nem paraolimpia, s – inkább előbb, mint utóbb – képtelen leszek állni a versenyt a kifogástalan kondíciójú riválisokkal. Változtatnom kellett, és a Nyugaton összekoncertezett pénzt felhasználva tőzsdézni kezdtem, miközben jártam a Zeneakadémia zongora főtanszakát, és egy kedves tanárom biztatására a zenetudományit is. Körülbelül ekkortájt kezdtem – nagy-nagy lámpalázzal – recenziókat is írni, de a zongorát gyakorlatilag már a felvételim után „szögre akasztottam”. Bár még néha-néha meghívtak, a diplomahangversenyem kivételével nem nagyon álltam kötélnek. Önsajnálat, pláne féltékenység abszolút nincs bennem: őszintén és nagyon tudok örülni a fiatal zongoristák – köztük öcsém – sikereinek. Ezzel együtt néha szinte fizikailag hiányzik a zongora, vannak pillanatok, amikor visszamásznék a klaviatúra mellé. Egyébként biztos vagyok benne, hogy lesz ilyen pillanata az életemnek, de egyáltalán nem a karrier miatt. Míg más hajómodelleket épít, én majd a magam örömére csiszolgatok egy Beethoven-szonátát… – Tulajdonképpen mit tudsz te a zongorázáson kívül? A tőzsdéhez tényleg értesz? – Ha öt dolognál többet sorolnék fel, akkor már közbelépne az egészséges önkritika, tehát maradjunk abban, hogy semmihez... A pénzpiaci gyakorlat nagyon jó iskola volt: néha pillanatok alatt kellett dönteni, s ez a döntés soha nem nélkülözhette sem a feldolgozott háttérinformációkat, sem az intuíciót – az üzlet kicsit hasonlít az előadóművészethez abban, hogy a sikerhez a maximális felkészültség és a „bevállalá” bátorsága egyaránt szükségeltetik. Abban az időben sokak pénzét kezeltem, forgattam elég sikeresen, sőt egy „cápaversenyen” csaknem elnyertem egy igen jól fizető állást. Ám jellemző a habitusomra, hogy vagyont ekkor sem gyűjtöttem, és egy soha vissza nem fizetett privát kölcsön kudarcát követően üres zsebbel, ám szívfájdalom nélkül otthagytam a területet. A Fidelio a programmagazin mellett elég sokrétű tevékenységet folytat: internetes tartalomszolgáltatás, informatikai fejlesztések, de mi szervezzük a Sziget Fesztivál komolyzenei programjait is. Botcsinálta informatikus vagyok, rendszeres képzést e tekintetben soha nem kaptam, de mint a Ki nyer ma? telefonközpontos lexikonjai óta is tudjuk, a hobbi szenvedélye sokszor magasabbra repít, mint a lepapírozott foglalkozás. Tavaly április óta rádiózom is, a radiocafé „Capriccio” című, klasszikus zenei beszélgetős műsorát vezetem minden második héten. – Legyünk tárgyszerűek. Mi tudható meg a Fidelio Magazinból? – Minden hazai klasszikus és dzsessz-koncert ingyen bekerül a lapba, amelynek szervezői veszik a fáradságot és elküldik nekünk a műsort, emellett az adott időszakban megjelent klasszikus zenei CD-k, DVD-k listáját is lehozzuk – szintén ingyen. Jelenleg 15 ezer példányban, kb. 40 színes oldalon jelenünk meg, és 20 város kb. 130 pontján hozzáférhető az újság. – Havi kiadványt főszerkesztve szép lassan messze kerülsz a zenétől, nem? – Igyekszem, hogy ne így legyen, a zene nálam „létkérdés”. De az igaz, hogy másfél év alatt messzire jutottunk. A web régi szenvedély, még 1999-ben, puszta magánőrületből több millió karakternyi adatbázist pakoltam ki az oldalra. Az újság pedig új érzéssel ajándékozott meg: amikor az első Fidelio-szállítmányt megkaptuk, muszáj volt ráülnöm a papírhalom tetejére – fizikailag más volt, mint a bitek és bájtok gigapiramisa! – Ha rájössz, hogy egymagad már kevés vagy, rémesen nehéz döntés lehet az első ember felvétele. Hányért felelsz most? – Ijesztően, rohamosan egyre többért. Könnyen lehet, hogy szeptemberben már 4-5 ember konkrét főállású egzisztenciáját jelenti a Fidelio, és ugyanannyian kapcsolódnak majd hozzá szervesen. És tudom, hogy az emberek minőségén, hozzáállásán múlik minden… – Nekem úgy tűnik, hogy nyomulsz befelé a nagybetűs Bizniszbe, amelyet az ember művészektől távol eső területnek vél, már csak a habitus-különbségek okán is… Nem állhatsz meg, mert ha nem Te vagy éhes, megesznek… – Ez ugyan igaz, de itt nem a nagybetűs, hanem a kisbetűs bizniszről van szó. A Fidelio soha nem lesz egy Est-méretű birodalom – már csak azért sem, mert nem ez a célom. A legmodernebb kommunikációs technikákkal, a minőségi elvárásoknak maximálisan megfelelve szeretném a zeneirodalmat fogyasztóbaráttá tenni. Speciális cél ez, Mozart nem attól lesz huszonegyedik századi, ha a Pa-Dö-Dövel keresztezik. És még valami. Sose leszek kapitalista.
|