Herr Különös
A lépcsõ elõtt (2004. szeptember) Éljen a nyár végi pozitív gondolkodás, választok most a nyakkendős oldalról egy magas hangú művészt, akinek lemezét szintén alacsony áron kínálják.
A múlt hónap Barry White-ja ébenfekete volt, csak családnevében fehér: jelen német tenor nevét a „különös” szó színezte át, de közönsége „csodálatos”-ra cserélte ki. Így lett Fritz Wunderlichból egyszerűen wunderbar! Teljes értékű sztereó teremhang fogad a CD-n: tapsban tör ki a sok (vélhetően) salzburgi szerencsés, aki (vélhetően) a Kleines Festspielhausba jegyet verekedett magának. ’65 nyarán vagyunk (ez az egy biztos, ennyit csak rányomtattak az Allegria kiadó hattyús korongtokjára), épp ilyentájt, az ősz beköszönte előtt borul virágba a Fesztivál – ma is csakúgy, mint negyven éve. (Delikát-érzés épp Salzburgban elbirtokolni e felvételt, de nyugtat a tudat: odahaza is kapható, potom áron, ezer forint körül.) A taps eközben el, Hubert Giesen pedig a zongorához ül, és mintha éteri, melodikus szonáta-középtétel indulna, felhangzik Ludwig van Beethoven tán legszebb dala, a csilingelő Adelaide. Mosolygós, zörejek nélküli tenorján szól Fritz: „Einsam wandelt dein Freund…” És az előírtak szerint bandukol egyedül, dicsőíti bizonnyal gyönyörű szerelmét. Blokkos műsor ez: négy rövidebb követi a rekordhosszúságú első dalt. A csaknem negédes Der Kuss a minifinálé, de a kiváló kamaraénekes sármos, s nem nyálas csókot ad. Schubert-csokrában ritka, nagy lélegzetű és sötét opuszok után újra kiszabadul a hang, és azt teszi, ami sajátja: világ optimistája módjára szárnyal. Igaz, a záró Der Musensohn goethei puttójának motorikusságtól bájos galoppját az elkapatott világsztár Mozart-operatenor, bizonyos Wunderlich aznap este szétdagasztja… A koncert másik fele Robert Schumann legnépszerűbbje, a látomásos, laza szerkezetű Heine-válogatásra komponált Dichterliebe-ciklus. A költő szerelmét hibátlanul adja a híres torok s rugalmas pianistája: alkalmi megoldásaik néhány finom aszinkronitása, pár elizgult zongorafutam vagy énekesi akusztikus alulintonálás mint díszes tökéletlenség jelzi az irigyelt élő élmény tökélyét. Két ráadás is lemezre kerül, és az órán túli tiszta idejű program végére még csak meg sem izzad a művész: nem homloka, csak hangja fénylik Fritz Wunderlichnek! És ez biztos! Ha tudná akkor, autogramkérők gyűrűjében, hogy egész esztendő se múlik, s megcsúszva egy lépcső tetején szívrohamtól gyengült teste holtan zuhan majd a mélybe… Harminchat se volt, azóta eltelt még egyszer annyi. Élménykonzervjei ma is kelendők. Dalestlemeze után ez nicht so wunderlich.
|