Magyar haderőreform: nem vagyunk bátrak, csak vakok?
Magyarország biztonsága (2004. április) Ha poénkodni akarnánk a magyar expedíciós haderő koncepcióján, akkor azt mondanánk: Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz! De a téma komolysága megköveteli tőlünk is, hogy mellőzzük a kocsmaasztal mellett nagyiparban űzött birodalmi koncepció-szövögetést, vegyük hát korrektre a figurát. A jelenlegi haderőreformmal és a hadsereg állapotával kapcsolatban elöljáróban le kell szögezni, hogy 1990 óta négy kormány alatt volt mostohagyermek ez a terület, és inkább ne firtassuk, melyik miniszter volt a leggyengébb: messze nem a mostani. A jelenlegi kormány, folytatva a tízéves hagyományt, 2002-ben új haderőreformba kezdett. Ennek központi eleme a sorozás megszüntetése és a profi haderő létrehozása lett, megspékelve a nehézerők, a páncélosok és az önjáró tüzérség radikális leépítésével. A „harcoló” alakulatokat tekintve három gépesített lövészdandárból a tervek szerint két nehézeszközeitől megfosztott dandár marad, kikerül a rendszerből az összes (500) gyalogsági harcjármű és önjáró löveg (150), illetve több mint 700 T-55-ös és T-72-es harckocsi. Megszűnik számos laktanya, háttérintézmény, közel a felére csökken a Katonai Felderítő Hivatal (a szomszédos országokkal foglalkozó részlegeket építik le leginkább), és még folytathatnánk. Ehelyett lesz egy 30.000 fős, gyorsabban mozgatható, jobban kiképzett, mobilabb hadsereg, ami valós harci létszámában nem sokkal marad el a három dandáros változattól. Sok mindent lehet erre a koncepcióra mondani, de azt nem, hogy nem bátor. Túlzottan is az. Pozitívuma, hogy számos felesleges pénznyelő szervezet megszűnik, és kisebb határmenti konfliktusok kezelésére, békefenntartásra jóval alkalmasabb lesz elődjénél. A meglévő mélységi felderítő alakulatok talaján felállítandó különleges műveleti zászlóalj jó gondolat, az egyébként is magas színvonalú magyar elitegység akár bekerülhetne a világ legjobbjai közé is. Az alapanyag megvan, nem kell szerénykedni: jók a szolnokiak. Ha Magyarország Belgium, Portugália vagy Hollandia lenne, stabil szomszédsági környezettel és jelentős egykori gyarmatbirodalommal, ahol érdekeltségek és kötelezettségek tömegével rendelkezik, a jelen koncepciót méltán lehetne úttörőnek nevezni. De Magyarország nem Európa szerencsésebbik felén van, hanem a NATO és az EU peremén, a kontinens leginstabilabb térségének határán. Egy ilyen helyen bátor gondolat a tartalékképzés teljes feladása (ennek a terepe lehetne a Nemzeti Gárda) és a szárazföldi erők páncélos magjának szinte teljes lenullázása. Ne feledjük: az alföldek urai máig a harckocsik. Ehhez képest a tervek szerint pár tucat T-72-esünk marad a 200-ból, a MiG 24-esek és a Gripenek pedig csak korlátozottan lesznek alkalmasak harckocsielhárító feladatokra. Aki ezen a ponton a NATO-ra hivatkozna, vegyen gyorsan vissza: a Washingtoni Szerződés V. cikkelye nem tartalmaz automatikus segítségnyújtást, különösen nem NATO-tagok közötti konfliktus esetén. A történelem ebből a szempontból elgondolkoztató, jusson csak eszünkbe Görögország és Törökország, akik között nem dúl a szövetségesi szeretet. Nekünk is van egy olyan új szövetségesünk, akivel két világháború kezdetén voltunk egy tömbben, és amelyik aztán mindkét alkalommal megtámadta Magyarországot. De most gyorsan elhatárolódom magamtól, és még mielőtt elkezdeném, befejezem az ártalmas emlékezést. Lesz egy 30.000 fős, gyorsabban mozgatható, jobban kiképzett, mobilabb hadsereg, ami valós harci létszámában nem sokkal marad el a három dandáros változattól | Nézzük hát a múlt helyett a jövőt. Szomszédaink, bár jelentős csökkentéseket hajtanak végre, tartózkodnak az ennyire radikális lépésektől. Ausztria nemrégiben vásárolt 100 Leopard II-es nehézpáncélost, Horvátország saját harckocsijának fejlesztésén dolgozik, Szerbia is fenntartja gépesített erőit. Lássuk a NATO tagállamokat: Szlovénia nemrég modernizálta páncélos erőit, Pozsony pedig egy önálló gépesített dandárt, egy gyorsreagálású könnyű dandárt, és egy vegyes tüzérezredet tervez megtartani, 52 harckocsival, valamivel kevesebb mint harmincezer emberrel. Ez nagyjából hasonló erőt jelent, mint a jövő magyar hadserege, ami tekintetbe véve, hogy Szlovákia fele akkora lakossággal és gazdasági erővel rendelkezik mint hazánk, jól mutatja a magyar tervek radikális voltát. Románia irányában még jobban eltorzulnak az arányok. Keleti szomszédunk, bár jelentős nagyságú (egyébként jórészt használhatatlan) nehézfegyverzetet épít le, rendkívül nagy erőket meg is tart. A román hadsereg körülbelül százezer fős lesz, több, felújított harckocsival, gyalogsági harcjárművekkel felszerelt gépesített lövészdandárral, és hatalmas légierővel. Több mint száz MiG-21-es izraeli elektronikával és precíziós csapásmérő földi fegyverzettel történő korszerűsítése fejeződött be nemrégiben, ez nem lebecsülendő teljesítmény egy olyan országtól, amelynek nemzeti összterméke kisebb, mint a magyar. Hát, hogy finomak legyünk: a balkáni instabilitás (elsősorban a koszovói fejleményekre gondolunk), és a NATO kohéziójának riasztó megingása tekintetében túl optimistának tűnnek a magyar elképzelések. Ilyen helyeken nem szokás távoli missziókra készülni. Közvetlen szomszédságunkban senki nem is teszi ezt. Persze ismerjük a rózsás gondolatot, hogy cserébe évente több ezer magyar katona külföldre olyan térségekbe telepítéséért, amelyekhez Magyarországnak semmi köze sincsen (az expedíciós koncepció csak erről szólhat), kapunk majd valami szépet. Aki ezt hiszi, az tényleg mert nagyot álmodni. Kétségtelen: szeretni fognak minket a NATO-ban és legfőképpen Washingtonban, de ezt aligha lehet forintosítani. Az iraki tapasztalat megmutatta, hogy még olyan nagy kontingenseket kiállító országok, mint Lengyelország sem kapnak megfelelő ellentételezést az Egyesült Államoktól. Varsó csalódottan figyeli meg nem térülő nagyberuházását, mert bizony nem kaptak semmit a komoly üzletekből, azokat mind amerikai cégek nyerték el. Jelenlegi formájában tehát a haderőreform a baloldal biztonságpolitikusaira jellemző krónikus antropológiai optimizmus megnyilvánulása. Azért, mert nekünk nincs ellenségképünk, másnak még lehet (van is), azért mert mi a konfliktusokat európai módon kívánjuk megoldani, ne feltételezzük, hogy mások is mindig így gondolkoznak. Számos pozitív és előremutató eleme ellenére tehát a jelenlegi koncepció nem tekinthető kielégítőnek az ország biztonsága szempontjából. Megint olyanok vagyunk, mint az egyszeri roma lova, aki mindig nekimegy a falnak: nem vakok, csak bátrak. Vagy inkább fordítva: nem bátrak, csak vakok.
|