Csakhogy an­nak ide­jén a derogáció alap­el­ve a kor­lá­to­zá­sok konk­rét in­do­ka­ként szol­gá­ló egye­di el­bí­rá­lás, az egyes csat­la­ko­zó or­szá­gok mun­ka­erő­pi­a­cá­nak egye­di elem­zé­se volt. Ak­kor né­hány ki­vé­tel­lel a Ti­zen­ötök ar­ról tá­jé­koz­tat­ták a ma­gyar kor­mányt, hogy nem kí­ván­ják kor­lá­toz­ni a mun­ka­erő sza­bad áram­lá­sát Ma­gyar­or­szág­gal szem­ben.
Pár hó­nap­pal ez­előtt azon­ban az eu­ró­pai saj­tó és a szak­szer­ve­ze­tek mi­nő­sít­he­tet­len hang­vé­te­lű, ide­gen­el­le­nes, ri­o­ga­tó kam­pá­nyá­nak ha­tá­sá­ra meg­vál­to­zott a hely­zet. A nem csak bul­vár­la­pok ha­sáb­ja­in nyílt ci­gá­nyo­zás és „keleteurópaizás” folyt, jó­ko­ra adag ha­zug­sá­gok­kal és csúsz­ta­tá­sok­kal ve­gyít­ve a „meg­döb­ben­tő” jós­la­to­kat a szo­ci­á­lis rend­sze­rek le­rab­lá­sá­ról és a „hely­szí­ni” be­szá­mo­ló­kat az ál­lí­tó­la­go­san a bő­rönd­je­i­ken ülő, má­jus 1-jét tü­rel­met­le­nül vá­ró ro­mák­ról. A közhangulatnak engedve az uniós tagállamok egymással versenyezve pár hét leforgása alatt kollektív
diszkriminatív intézkedések érvényesítéséről határoztak Ciprus és Málta kivételével az összes csatlakozó országgal szemben, a valós helyzet felmérésének szükségességére és az egyedi elbírálás elvére fittyet hányva. Az azonnali liberalizáció ügyében ismerten elutasító német és az osztrák álláspont konzekvens volt; a felháborodást az okozta, hogy a csatlakozási tárgyalások alatt még szabad munkaválallást garantáló országok is bejelentették: korlátozzák munkerőpiacaikat. Ahogy nyugati lapok értelmesebb szerkesztőségi cikkei fogalmaztak: az éppen belépni készülő „keletiek” orra előtt egyszerűen becsapták az ajtót. A fé­lel­mek meg­ala­po­zott­ság­ról an­­nyit, hogy az Eu­ró­pai Bi­zott­ság friss ta­nul­má­nya mind­össze egy szá­za­lék kö­rü­li­re jó­sol­ja az új tag­ál­lam­ok­ból a ti­zen­öt je­len­le­gi EU-országba irá­nyu­ló mun­ka­erő-áram­lás mér­té­két. Az 1986-ban jó­val az uni­ós fej­lett­sé­gi át­lag alatt tel­je­sí­tő Spa­nyol­or­szág és Por­tu­gá­lia ak­ko­ri csat­la­ko­zá­sa­kor sem bi­zo­nyul­tak meg­ala­po­zott­nak a „la­tin ára­dat­ról” szó­ló ag­go­dal­mak. Sőt: nap­ja­ink­ban az eu­ró­pai kon­ti­nens né­pes­sé­gé­nek mind­ös­­sze két szá­za­lé­ka él és dol­go­zik más or­szág­ban, mint ahol szü­le­tett. Ez az adat nem so­kat vál­toz­na a bő­ví­tés után sem, te­kin­tet­be vé­ve, hogy a ki­ván­dor­lá­si szán­dé­kot nem csu­pán a fi­ze­té­si szin­tek kö­zöt­ti kü­lönb­ség – mi több, a mun­ka­nél­kü­li­sé­gi mu­ta­tó mér­té­ke sem egye­nes arány­ban – mo­ti­vál­ja. Ér­de­kes az is, ahogy a ke­let-eu­ró­pai ci­gá­nyok em­ber­jo­gi és szo­ci­á­lis hely­ze­tét oly­an­­nyi­ra szí­vü­kön vi­se­lő és ki­ok­ta­tó nyu­ga­ti kom­men­tá­to­ro­kat már ke­vés­bé za­var­ja a fé­lig-med­dig jog­fosz­tott és szo­ci­á­li­san deprivált – a fran­cia köz­nyelv­ben csak „uta­zó em­be­rek­nek” ne­ve­zett – fran­cia­or­szá­gi ro­mák hely­ze­te.
A fel­mé­ré­sek sze­rint rá­adá­sul a ti­pi­kus ki­ván­dor­ló egye­te­mi kép­zés­ben részt­ve­vő, vagy már vég­zett fi­a­tal, aki egye­dül, kö­tött­sé­gek nél­kül él. Az új ta­gok te­hát épp az­zal szol­gál­hat­ják az eu­ró­pai gaz­da­sá­gi fej­lő­dést, ami­re a kon­ti­nens­nek a leg­in­kább szük­sé­ge van: ma­ga­san kép­zett mun­ka­erő­vel. A mun­ka­erő sza­bad áram­lá­sa – nem mel­lé­ke­sen a négy uni­ós alap­jog egyi­ke – az Egye­sült Ál­la­mok­kal va­ló ri­va­li­zá­lás­ban a hőn áhí­tott eu­ró­pai ver­seny­ké­pes­ség egyik alap­fel­té­te­le. A je­len­leg meg­ál­lít­ha­tat­lan­nak tű­nő de­mog­rá­fi­ai ha­nyat­lás kö­vet­kez­té­ben fe­nye­ge­tő tar­tós gaz­da­sá­gi re­ces­­szió ár­nyé­ká­ban Nyu­gat-Eu­ró­pá­nak ége­tő szük­sé­ge van a be­ván­dor­lók­ra, hogy ki tud­ja töl­te­ni a né­pes­sé­ge el­öre­ge­dé­se mi­att ke­let­ke­ző mun­ka­erő-pi­a­ci ré­se­ket. E szem­pont­ból te­hát a bő­ví­tés épp hogy lé­leg­zet­vé­tel­hez jut­tat­hat­ná az EU-gazdaságokat. Rá­adá­sul fel­mé­ré­sek sze­rint a mun­ka­erő sza­bad áram­lá­sa az agy­el­szí­vás ve­szé­lye mi­att kö­zép­tá­von in­kább az új tag­ál­lam­ok szá­má­ra je­lent koc­ká­za­tot.
Alap­ve­tő­en te­hát nem a ma­gyar mun­ka­erő előt­ti óri­á­si le­he­tő­sé­gek le­nul­lá­zá­sá­ról van szó, hi­szen má­jus 1-jé­től alig­ha ost­ro­mol­ják majd a nickelsdorfi ha­tár­át­ke­lőt a ma­gyar mun­ka­nél­kü­li­ek és mi­ni­mál­bé­ren élők. Sok­kal in­kább – is­mé­tel­ten – a po­zí­ci­ók egyen­lő­sé­ge a tét. Is­mé­tel­ten, mert a me­ző­gaz­da­sá­gi ki­fi­ze­té­sek és a szer­ke­ze­ti tá­mo­ga­tá­sok csök­ken­tett mér­té­ke vagy akár az uta­zá­si sza­bad­ság idő­le­ges kor­lá­to­zá­sa után im­már egy újabb szem­pont sze­rint rekesztenek ben­nün­ket kí­vül a kö­rön, és le­szünk, ha csak idő­le­ge­sen is, má­sod­ren­dű ta­gok. Ve­szé­lyes pre­ce­dens ez: a nagy tag­ál­lam­ok ál­tal vi­zi­o­nált „több­se­bes­sé­ges” Eu­ró­pá­ban – ha meg­va­ló­sul – meg­le­het, a „se­bes­ség­ha­tá­rok” ép­pen a ré­gi és az új tag­ál­lam­ok kö­zött hú­zód­nak majd. S épp mi­kor azt gon­dol­juk, vég­re be­lép­tünk az exk­lu­zív klub­ba, már be is zár­nak előt­tünk egy újabb aj­tót. A fű­tést pe­dig le­kap­csol­ják az elő­szo­bá­ban.