– A tör­té­net­ku­ta­tás ho­gyan lát­ja az 1945-ben kez­dő­dő idő­sza­kot, mi­lyen esz­kö­zök­kel és ho­gyan zaj­lott a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel?
– Saj­nos 1945 ta­va­szá­tól olyan csap­dá­kat he­lyez­tek el a ma­gyar tár­sa­da­lom­ban, a ma­gyar köz­élet­ben, a ma­gyar gaz­da­sá­gi élet­ben, ame­lyek na­gyon meg­ne­he­zí­tet­ték azok­nak az erők­nek a dol­gát, ame­lyek va­ló­ban de­mok­rá­ci­át akar­tak te­rem­te­ni. Ilyen csap­da volt pél­dá­ul, hogy alap­ve­tő in­téz­mé­nyek, így a nép­bí­ró­ság­ok, a po­li­ti­kai rend­őr­ség (ÁVO) pár­ta­la­pon, még­hoz­zá a kom­mu­nis­ta párt do­mi­nan­ci­á­já­val szer­ve­ződ­tek, s párt­cé­lo­kat szol­gál­tak. De ilyen csap­dát je­len­tett a Gaz­da­sá­gi Fő­ta­nács is, amely ma­gá­hoz ra­gad­ta a gaz­da­ság­ irá­nyí­tását, élén Vas Zol­tán­nal, a Kom­mu­nis­ta Párt nagy­ha­tal­mú po­li­ti­ku­sá­val. A kor­szak­ban csak szó­la­mok szint­jén akart min­den­ki de­mok­rá­ci­át, vol­tak olyan erők is, ame­lyek va­ló­di prog­ram­juk sze­rint dik­ta­tú­rá­ra tö­re­ked­tek. Rá­adá­sul ma­gu­kat ne­vez­ték de­mok­ra­tá­nak, s a va­ló­di de­mok­ra­tá­kat igye­kez­tek meg­bé­lye­gez­ni. Alap­ve­tő­en a Ma­gyar Kom­mu­nis­ta Párt volt ilyen erő, de saj­nos csat­la­ko­zott hoz­zá a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt és a Nem­ze­ti Pa­raszt­párt ve­ze­tő­sé­ge is. Tisz­te­let a ki­vé­tel­nek, akik lát­ták, ho­va ve­zet ez a szö­vet­ség, és a Bal­ol­da­li Blokk po­li­ti­ká­ja. Peyer Kár­oly­nak az SZDP-ben, Ko­vács Im­ré­nek a pa­raszt­párt­ban.
– Men­­nyi­ben be­fo­lyá­sol­ta az ese­mé­nye­ket a nem­zet­kö­zi kör­nye­zet vál­to­zá­sa, Ma­gyar­or­szág geo­po­li­ti­kai hely­ze­te?
– Ma­gyar­or­szág meg­szállt ál­lam volt, s a dik­ta­tú­rá­ra tö­rek­vő erő­ket tá­mo­gat­ta a meg­szál­ló nagy­ha­ta­lom, a Szov­jet­unió. 1947-től, az ame­ri­kai–szov­jet szem­ben­ál­lás el­mér­ge­se­dé­sé­től a Szov­jet­unió egy­re erő­sza­ko­sab­ban, lep­le­zet­le­neb­bül kényszerítette ki ér­de­ke­i­nek ér­vé­nye­sí­té­sét – a he­lyi, Moszk­vá­hoz hű kom­mu­nis­ta pár­tok ré­vén. En­nek a leg­fon­to­sabb moz­za­na­ta Ma­gyar­or­szá­gon a sza­ba­don vá­lasz­tott Nem­zet­gyű­lés fel­szá­mo­lá­sa, a kék­cé­du­lás had­mű­ve­let, a ma­gyar vá­lasz­tá­sok amúgy nem ma­ku­lát­lan tör­té­ne­té­nek leg­vissza­ta­szí­tóbb csa­lás­so­ro­za­ta. A po­li­ti­kai el­len­fe­lek lik­vi­dá­lá­sá­val pár­hu­za­mo­san zaj­lott a gaz­da­ság át­ala­kí­tá­sa. A nagy ipar­vál­la­lat­ok 1946-os ál­la­mi ke­ze­lés­be vé­te­lé­vel meg­in­dult fo­lya­mat 1948 áp­ri­li­sá­ban te­tő­zött, ami­kor a száz fő­nél több mun­ka­vál­la­lót fog­lal­koz­ta­tó üze­me­ket ál­la­mo­sí­tot­ták.

A nem­ze­ti de­mok­ra­ták har­col­tak a né­met ura­lom és a ma­gyar szél­ső­jobb­ol­dal, az­tán a szov­jet tö­rek­vé­sek és a kom­mu­nis­ták el­len is

A kom­mu­nis­ták itt is túl­tel­je­sí­tet­ték a ter­vet: még a sa­ját tör­vé­nye­i­ket sem tar­tot­ták be. Ez­zel bi­zo­nyos ipar­ágak ki­vé­te­lé­vel 90-95%-os ál­la­mi tu­laj­don jött lét­re. A fo­lya­mat vé­ge 1949, ami­kor vé­gül a 10 fő­nél töb­bet fog­lal­koz­ta­tó üze­me­ket is ál­la­mo­sít­ják. Már csak a me­ző­gaz­da­ság kol­lek­ti­vi­zá­lá­sa ma­rad hát­ra.
– Tör­té­nel­münk­kel kap­cso­lat­ban idő­ről-idő­re fel­lán­gol a vi­ta, hogy az ala­kul­ha­tott vol­na-e más­képp. Lett vol­na esély a ki­bon­ta­ko­zás­ra, ha mond­juk Nagy Fe­renc mi­nisz­ter­el­nök ke­mé­nyeb­ben el­len­áll a kom­mu­nis­ta kö­ve­te­lé­sek­nek, ha a szo­ci­ál­de­mok­ra­ták­nál a Peyer-féle szárny ke­re­ke­dik fölül? Ter­mé­sze­te­sen tisz­tá­ban va­gyok az­zal, hogy a „mi tör­tént vol­na, ha…” nem tör­té­nel­mi ka­te­gó­ria.
– Ame­lyik nem­zet le­mond az al­ter­na­tí­vák­ról – múlt­ban, je­len­ben, jö­vő­ben –, le­mond az önál­ló cse­lek­vés­ről is. Amen­­nyi­ben a nem­zet­kö­zi kö­rül­mé­nyek ked­ve­zőb­bek, Ma­gyar­or­szág ki­ke­rül­he­tett vol­na a Szov­jet Bi­ro­da­lom kül­ső gyű­rű­jé­ből is, és a finn vagy oszt­rák tí­pu­sú be­ren­dez­ke­dés meg­va­ló­sí­tá­sa sem tű­nik el­ér­he­tet­len­nek. A kül­ső kö­rül­mé­nyek ala­kí­tá­sá­hoz azon­ban ma­gá­nak a nem­zet­nek kell erő­fe­szí­té­se­ket ten­nie. A ve­ze­tő ré­teg­nek, po­li­ti­ku­sok­nak, ér­tel­mi­sé­gi­ek­nek kell a de­mok­ra­ti­kus és nem­ze­ti el­vek men­tén meg­in­gat­ha­tat­la­nul ki­tar­ta­ni. S az egész nép­nek kell lát­ni a nagy célt. Mert igaz, hogy „Csak az gyön­ge, ki nem hisz ön­ma­gá­ban, s ki­csiny, ki a nagy célt nem lát­ja meg.”
– Biz­tos­nak lát­szott, mond­juk 1946-ban, hogy a ma­gyar kom­mu­nis­ták dik­ta­tú­rát akar­nak?
– Ab­ban a po­li­ti­kus­ban, aki 1946-ban nem lát­ta a kom­mu­nis­ta párt va­ló­di cél­ja­it, fi­no­man szól­va is túl­ten­gett az am­bí­ció a ké­pes­sé­gek ro­vá­sá­ra. Vol­tak akik fi­gyel­mez­tet­tek: Peyer Kár­oly 1946-os me­mo­ran­du­má­ban, le­ír­ta, hogy a kom­mu­nis­ták tö­rek­vé­sei és az azok­kal va­ló együtt­mű­kö­dés a ma­gyar de­mok­rá­cia lik­vi­dá­lá­sá­hoz ve­zet. Su­lyok De­zső, Pfeiffer Zol­tán, Vásáry Ist­ván, Nagy Vin­ce 1945 vé­gé­től fi­gyel­mez­tet­ték Tildy Zol­tánt, Nagy Fe­ren­cet, a kis­gaz­da­párt ve­ze­tő­it, hogy ha az FKGP fo­lya­ma­to­san hát­rál, fel­ad­ja el­ve­it, ak­kor a meg­sem­mi­sü­lés vár rá. Ők, a nem­ze­ti de­mok­ra­ták vol­tak azok, akik a ve­szé­lye­ket lát­ván Tildy Zol­tán jel­sza­vát, a „mér­ték­tar­tást” úgy foly­tat­ták, hogy „mér­ték­tar­tást a mér­ték­tar­tás­ban”. Ők él­ni kí­ván­tak az FKGP 57%-os par­la­men­ti túl­sú­lyá­val, erő­tel­je­sebb ér­dek­ér­vé­nye­sí­tést akar­tak. Nagy ta­nul­sá­ga en­nek a kor­nak, hogy bá­rány­bőr­be bújt far­ka­sok­kal sem együtt­mű­köd­ni, sem együtt él­ni nem le­het. Szám­űz­ni kell a po­li­ti­kai élet­ből min­den olyan erőt, amely a nép­aka­ra­tot fe­lül­bí­rál­ja és dik­ta­tú­rá­ra tör.
– Em­lí­tet­te a nem­ze­ti de­mok­ra­tá­kat. Kik vol­tak ők?
– Ez a gon­do­lat és po­li­ti­kai cso­port a har­min­cas évek­ben for­má­ló­dott: töb­bek kö­zött Su­lyok De­zső, Vásáry Ist­ván, Pfeiffer Zol­tán, Hegymegi Kiss Pál, Nagy Vin­ce tar­to­zott ide. Ezek a po­li­ti­ku­sok már ak­kor küz­döt­tek a nem­ze­ti, ma­gyar, pol­gá­ri de­mok­rá­ci­á­ért. Kri­ti­zál­ták a Hor­thy­-rend­szert – pél­dá­ul a nyílt sza­va­zás mi­att –, de szem­be is száll­tak a rend­szer vé­del­mé­ben a szél­ső­sé­ges tö­rek­vé­sek­kel, előbb Göm­bös­sel, ké­sőbb Imrédyvel, vé­gül Szálasival. Tisz­ta múl­tú de­mok­ra­ták­ról, an­ti­fa­sisz­ták­ról van te­hát szó, aki­ket nem le­he­tett zsa­rol­ni. A nem­ze­ti de­mok­rá­cia alap­pil­lé­rei: a tisz­ta de­mok­rá­cia pol­gá­ri par­la­men­ta­riz­mus­sal, az em­be­ri jo­gok tel­jes­sé­gé­nek ér­vé­nye­sü­lé­sé­vel; a nem­ze­ti gon­do­lat, amely azt mond­ja, hogy a ma­gyar nem­ze­ti cé­lok ér­vé­nye­sí­té­se a pusz­ta li­be­ra­liz­mus ke­re­tei kö­zött nem le­het­sé­ges, a de­mok­rá­cia és a nem­ze­ti gon­do­lat együtt szol­gál­hat­ja a ma­gyar­ság meg­ma­ra­dá­sát és fej­lő­dé­sét. A har­ma­dik pil­lér a szo­ci­á­lis gon­do­lat, hi­szen a szo­ci­á­lis fe­szült­sé­gek min­dig ve­szé­lyez­te­tik az előb­bi két célt: táp­ta­la­juk a szél­ső­sé­ges esz­mék­nek. A nem­ze­ti de­mok­ra­ták har­col­tak a né­met ura­lom és a ma­gyar szél­ső­jobb­ol­dal, az­tán a szov­jet tö­rek­vé­sek és a kom­mu­nis­ták el­len is. Ve­re­sé­get szen­ved­tek, mert az or­das esz­mék mö­gött a XX. szá­zad­ban nagy­ha­tal­mi tá­mo­ga­tás volt. De pél­dá­ju­kat, tar­tá­su­kat ma­ra­dék­ta­la­nul hasz­no­sí­ta­nunk kell – már csak nem­ze­ti ön­be­csü­lé­sünk ér­de­ké­ben is.
– A Kis­gaz­da­párt­ból ki­vált nem­ze­ti de­mok­ra­ták Sza­bad­ság­párt né­ven új pár­tot ala­kí­tot­tak, majd a Füg­get­len­sé­gi Párt ré­vén min­den el­len­sé­ges tö­rek­vés, til­tás, nyo­más, csa­lás el­le­né­re ra­gyo­gó­an sze­re­pel­tek 1947-es vá­lasz­tá­so­kon. Ho­gyan volt ez le­het­sé­ges?
– Kép­zett em­be­rek­ről be­szé­lünk, akik von­zó esz­mé­i­ket ha­tá­so­san tud­ták meg­je­le­ní­te­ni, rá­adá­sul a po­li­ti­kai küz­de­lem ter­mé­sze­tét már a har­min­cas évek­ben ki­ta­nul­ták. Ők 1946-tól 1947 nya­rá­ig a Ma­gyar Sza­bad­ság­párt szí­ne­i­ben a zsar­nok­ság el­le­ni küz­de­lem­ben, a ma­gyar par­la­men­ta­riz­mus tör­té­ne­té­nek leg­szebb lap­ja­it ír­ták. Nem volt könnyű dol­guk.
A kom­mu­nis­ták meg­bé­lye­gez­ték, fe­nye­get­ték, sőt bán­tal­maz­ták is őket. De vál­lal­ták a har­cot. Elő­for­dult, hogy az őket dü­höd­ten tá­ma­dó Ré­vai Jó­zsef kom­mu­nis­ta fő­ide­o­ló­gus­nak az ülés­te­rem­ben be­ki­a­bál­ták: ol­vas­sa föl a ver­sét! Er­re a po­li­ti­kus vö­rös­lő fej­jel, vissza­vo­nult hi­szen min­den­ki tud­ta, hogy Ré­vai 1919-ben egy „köl­te­mé­nyé­ben” azt ír­ta, hogy „dö­gölj meg apám, dö­gölj meg anyám, dö­gölj meg el­ső ta­ní­tóm”. Más­kor a Rajk Lász­ló bel­ügy­mi­nisz­tert él­jen­ző frak­ci­ót csen­de­sí­tet­ték le Rajk End­re gú­nyos él­te­té­sé­vel. Köz­tu­dott volt ugyan­is, hogy a kom­mu­nis­ta po­li­ti­kus báty­ja nyi­las ál­lam­tit­kár­ként te­vé­keny­ke­dett. A nem­ze­ti de­mok­ra­ták de­mok­rá­ci­á­ért, a pol­gá­ri sza­bad­ság­jog­okért ví­vott küz­del­mét egyéb­ként az Egye­sült Ál­la­mok is el­is­mer­te. Az USA sze­ná­tu­sa 1947-ben tisz­te­let­adást sza­va­zott meg az ak­kor még par­la­men­ti kép­vi­se­lő Su­lyok De­zső­nek, mint olyan po­li­ti­kus­nak, aki be­lé­pett a hal­ha­tat­la­nok csar­no­ká­ba, azok kö­zé, akik vi­lág­szer­te a de­mok­rá­ci­á­ért küz­de­nek.
– Leg­utób­bi, „Rá­ko­si Má­tyás a For­gács ut­cá­ban” cí­mű köny­ve nem tu­do­má­nyos szak­mun­ka, ke­ve­red­nek ben­ne fik­tív és va­ló­sá­gos ele­mek. Ho­gyan állt össze a kö­tet?
– Alap­ve­tő­en no­vel­lás­kö­tet, de ta­lál­ha­tó ben­ne né­hány es­­szé is. Há­rom alap­ve­tő rész­re osz­lik: az egyik az én sze­mé­lyes éle­tem­mel, be­teg­sé­gem­mel, fé­lel­me­im­mel, vá­gya­im­mal fog­lal­ko­zik. A má­so­dik, na­gyobb egy­ség­ben szü­lő­vá­ro­som­ról, Prá­gá­ról, s en­nek ürü­gyén cseh té­mák­ról ír­tam; ta­valy ugyan­is ott tölt­het­tem há­rom hó­na­pot, s ez na­gyon jó al­ka­lom volt ar­ra, hogy ren­dez­zem a gon­do­la­ta­i­mat. A könyv har­ma­dik fe­je­ze­té­ben tör­té­nel­mi tár­gyú no­vel­lá­im van­nak. Ezek­ben min­den igaz és ugyan­ak­kor sem­mi sem úgy tör­tént, ahogy le van ír­va. A té­nyek a kép­ze­let for­rá­sai, s ál­ta­luk meg­pró­bál­tam „be­le­búj­ni a tör­té­ne­lem­be”. Azt ta­pasz­ta­lom, hogy ha hús-vér em­be­rek sor­sán ke­resz­tül is­mer­ked­het az ol­va­só a kor­szak­kal, in­kább ér­dek­li. Er­re utal a cím is, Rá­ko­si 1946-ban el­ha­tá­roz­ta: el­megy meg­néz­ni ho­gyan él a nép. Az a pil­la­nat ér­de­kel, ami­kor a For­gács ut­cá­ban aj­tót nyi­tó há­zi­asszony vá­rat­la­nul Rá­ko­si Má­tyás­sal ta­lál­ja ma­gát szem­be. Az ér­zel­mek, a fé­lel­mek, a re­mény­sé­gek, a na­gyon is hét­köz­na­pi vá­gyak ér­de­kel­tek.
– Ké­sőbb is tett ilyet Rá­ko­si Má­tyás?
– Az öt­ve­nes évek­ben, a meg­szer­zett ha­ta­lom bir­to­ká­ban már ke­vés­bé. A ma­gyar és a nem­zet­kö­zi hely­zet ál­lan­dó­an fo­ko­zó­dott, a bölcs ve­zér már nem ért rá új­ra szét­néz­ni a For­gács ut­cá­ban. Ta­lán félt is. Ahogy mond­ta: „ha va­la­mi ba­jom len­ne, ab­ból a párt­nak és a ma­gyar dol­go­zó nép­nek len­ne hát­rá­nya.” Ma­ga he­lyett az ÁVO-t küld­te.