Herczku Ágnes művészete
Szelíd színarany (2004. április) Nem friss ez a pompás kiadvány. Csaknem két éves. Vagy ezer és kettő: különleges, gyökerekből felfutó népzene hallik rajta. Herczku Ágnes, az összeállítás énekese viszont a napokban kapta meg a Magyar Rádió eMeRTon-díját. Nekem nincs díjam, de ha lenne, én is odaadnám. Villányi estém volt a minap, felemelő, ünnepi este. A borosgazda már homályosodó termébe invitált, támasszuk még nehezülő fejünk egy kicsit. A Kopár-dűlő pazar nedvétől csak jóleső csodálatom nőtt, nem részegségem, pedig hamar éjjel lett már, és mi tagadás, szívem szerint földet ért volna bennem is a nemzet legkedvesebb napja. Csak a mi asztalunk világolt még, s a mindig eljövő késői holtponton vendéglátóm a lejátszóba parancsolt egy lemezt, annak is egy dalát. Fogalmam se volt, mi következik. Nem ismertem őt jól, bármire elkészültem. És akkor, valahonnan a sötétből elénk toppant egy színarany-szelíd hang. Egyetlen szolíd cimbalom terített rá akkordpalástot. „Megszabadultam már én a testi haláltól,/ És megmenekedtem minden nyavalyáimtól,/ Bűntől és ördögtől, ez csalárd világtól,/ Az örök kárhozattól./ Lelkemet ajánlom a hatalmas Istennek,/ És testemet hagyom ő anyjának, a földnek, / Ez világot pedig az én feleimnek,/ Még őbenne élőknek.” Ezt énekelte a semmiből a lány, Herczku Ágnes. Mikor már megszólalni is szabad volt, a gazda palástolhatatlan rajongással vallott a magyarság velünk élő, velünk vesző értékeiről. Átlendültünk, új este kezdődött. És néma időkkel vegyítve beszélgettünk tovább; én némiképp szégyenülve ültem, mint muzsikus, akinek fülébe „civil” súgja bele, mi is az abszolút zene. Nagy szó, de ide illik. Utólag mondhatnám, hogy Balogh Kálmán hangszerét a felvétel napján nem sikerült tisztára hangolni, s ez kár. De micsoda fantáziával, s ugyanakkor ritka mértéktartással cimbalmozik rajta! Vagy, hogy Ágnes énekében néhány prozódiai pont csúszott, portamentós hang a zenei rendező figyelmét elkerülte, s ez is kár. Á, nem itt van a lényeg. Hanem a hihetetlenül fordulatos, fürkészhetetlen helyekre ívelő népdalokban, az ereszkedő vagy boltozatos sémákra fütyülő különös gyűjtésekben, a megszokott szövegvilág, természeti kezdőtoposzok elől kitérő szavakban. A mi közös, letakart, ám mégis messziről fénylő kincseinkben. Arany és kék szavak ezek, miként Dsida mottóul választott szép sora is mondja. Egyszerűségében kivirul egy pálya, Herczku Ágnesé. E laudáló sorok írásakor még nem ismerem, miként a fogékony villányi férfi sem – csak mosolygó szemén láttam, hogy számára ez az előadás olyan, mint legnagyobb bora. A legkedvesebb.
|